Megvalósulni látszik egy pogány világ, ahol nyugdíjba küldik Istent
Egy ma is az USA-ban élő kedves ismerősöm, kvázi „helyszíni tudósítóként” üzente nekem, hogy a Capitólium előtt a hét közepén összesereglett tüntetők tömege javarészt keresztény, 95%-ban békés emberekből állt. Az Antifához köthető csoport azonban valahogyan „belekeveredett” a tömegbe. Egyszercsak.
Ami addig békés volt, minden átmenet nélkül erőszakossá vált.
Olyan videót is látni lehetett, ahol maguk a Capitóliumot védő rendőrök nyitották meg a kordont a harcossá formálódott tömeg előtt. „Úgy néz ki, hogy szépen kijátszották a tüntetőket. Összehívták őket egy rally-ra, oda eresztették a hergelőket, a Capitóliumhoz sokkal kevesebb számú rendőrt küldtek ki mint más tüntetéseknél… Már azt is írják egy pár helyen, hogy megrendezték ezt, kijátszották a tüntetőket, hogy most Trump ellen, a republikánusok ellen használják ezt a napot. 1814 óta senki nem támadta meg így a Capitóliumot…” – írta a helyszínről a személyes forrásom.
És ezen a ponton egyszerre felsejlett bennem az emlék itthonról. A mai srácok erre már nem emlékeznek, nem tehetnek róla. A 2022-ben első alkalommal szavazók, ha otthon nem hallottak a televízió székházának ostromáról, az egész történet nem mond nekik semmit.
Nem lesz intő jel nekik arra, hogy a nem tudom, hányadik életét élő posztkommunista, bukott szocialista, majd pedig az őskígyó kígyózása miatt ördögi dékássá változó ellenzéki vezér hazug ígéreteit el ne higgyék, mert az most is minden hullámhosszon, minden frekvencián és regiszterben a valósággal összeegyeztethetetlent mond.
A megrendezett balhé módszere régi kártya azok kezében, akik a rendszerváltozás előtt is a bársonyos székekben ültek. A legtöbb esetben végül azok hátát érte a gumibot suhintása, akik azt egyáltalán nem érdemelték meg, mindössze kiálltak az igazság képviselete mellett.
A forgatókönyv tegnap is, ma is ugyanaz. Itthon is, Amerikában is. Mert bár mindenkinek megadatik a lehetőség a megtérésre és a változásra, vannak, akiknek ez nem akaródzik sehogy sem, mert szembe kellene nézniük önmagukkal és elkövetett bűneikkel. Az út számukra a korábbi hazugságot túlszárnyaló újabb hazugság és színjáték.
Amerikában a tüntetők nagy része békés keresztény véleménynyilvánító volt.
A színjáték abban állt, hogy a kereszténységre jellemző békébe nagyon hamar bele kellett keverni a tőle idegen erőszakot, amelyre hivatkozva ki lehet végül jelenteni: a kereszténység se jobb, mint bármi más.
Onnantól kezdve már lehet választani a republikánus és egyben agresszív (értsd: hiteltelenné vált) kereszténység között vagy a demokraták békés, liberális, mindenkit elfogadó, langymeleg (de a valódival semmiféle élő kapcsolatban nem álló) kereszténység között.
Természetesen a kereszténységet belülről bomlasztók azonnal méltatlankodnak a capitóliumi koncepciós pert képeit látva. James Martin amerikai jezsuita nem is olyan régen, éppen az amerikai elnökválasztás előtt egy kicsivel (mily’ meglepő), Ferenc pápa homoszexuális személyek mellett kiálló szavait forgatta ki eredeti jelentésükből. A közismerten lmbtq lobbista pap ezzel igyekezett az első reagálók között újabb támasztékot biztosítani a genderszervezetek elfogadásához. Ha ez néhány napig megingadta a kereszténység Bibliára alapozó tanítását egy álhumánus elfogadás érdekében, már megérte a vatikán kommunikációs tanácsadójának.
Mennyire beszédes, hogy a hétközepi amerikai eseményekre is Martin atya reagált az elsők között, a katolikus egyház püspökeit hordva le a sárga földig. Azon már nem is csodálkozunk, hogy a „másképpen keresztények” gyűjtőhelyéül szolgáló Felszabtér blog az elsők között hozta le a jezsuita lmbtq-szimpatizáns szerzetes véleményét.
„A keresztény vezetők, köztük a katolikus püspökök és papok is részesei a tegnapi Capitóliumban tapasztalt erőszaknak. A Katolikus Egyháznak megbánást kell tanúsítania” – írta James Martin. Hozzátette: „Most kell a keresztény vezetőknek elismerniük a felelősségüket a Capitóliumban történt erőszak miatt. Amikor a választásokat a „jó és gonosz” harcaként tünteted fel, lealjasítod a jelölteket, és azt mondod, hogy egy bizonyos jelöltre szavazni „halálos bűn”, akkor arra ösztönzöd az embereket, hogy a tegnapi erőszakos cselekedeteket erkölcsösnek gondolják.”
Ho-ho-ho-hó! Fantasztikus! A legjobbkor érkezett ez a kis kijelentésecske a hazai balliberálisoknak, vagy az éppen a felszabadítás teológiájával önmagukat körbebástyázó „liberális keresztényeknek”. „Jó és gonosz harca”. Na, ha valami tökéletesen kitalált, sunyi dolog, akkor ez az. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a keresztény vezetőknek egy dolguk van: folyamatosan Isten hangjára figyelni és a keresztény közösségben azt felmutatni, hogy a közösség tagjai ezzel az értékrenddel tudjanak tanúságot tenni Istenről akár a politikában is. Mert igenis halálos bűn olyan jelöltre szavazni, aki nyíltan abortuszpárti, meleg párokat ad össze esküvőn, és még sorolhatnánk. James Martin atya nem csak az lmbtq lobbizás területén, hanem a jó és a gonosz harcának területén is tévedésben él (és ezért van okunk imádkoznunk érte is).
A cél idehaza is nagyon hasonló, az eszközök pedig hamar mellérendelődnek majd – kétségünk se legyen efelől. A balliberális forgatókönyv első lapjainak megvalósítását csak a figyelmetlen naivok nem vették még észre. A cél az, hogy a kereszténységről úgy beszéljenek, mint egy felettébb malasztos dologról, ami oly’ befogadó, hogy bárki a saját ízlése szerint átgyurmázhatja. Így nagyjából politikai oldalakhoz köthető „kereszténységek” jönnek létre. A küzdelemben természetesen a konzervatív keresztények maradnak alul, mert az örök és abszolút értékekhez történő ragaszkodásukkal mindig a „kirekesztők” bélyegét fogja rájuk ragasztani a mindent elfogadó, kizárólag a humanitásból fakadó szeretetet hangoztató liberális oldal.
Sajnos gond az, hogy az értékőrzők az általuk képviselt kereszténységet úgy jelenítik meg az aktuálpolitikai színtereken, hogy annak abszolút voltának képviseletére már nem fordítanak kellő és hatékony figyelmet. Emiatt történhet meg olyan, hogy
a konzervatívok politikai életben elkövetett hibáit és nem egy esetben bűneit az ellenfelek odatapasztják a kereszténység abszolút voltához, hogy végül a kettőt egyszerre hiteltelenítsék, és mondhassák konklúzióként: van egy jobb kereszténység a liberális oldalon, amely mindent és mindenkit (vétket és vétkest) elfogad.
Nem képmutató, következésképp hiteles és járható utat kínál fel. Ezzel szemben a konzervatívok kirekesztő, gőgös, a tutit mindig megmondó és másokra rákényszerítő akarata és „fundamentalista keresztény” nézetei elveszi az emberek szabadságát.
A keresztény, konzervatív értékrendet valló oldal a liberálisokhoz hasonlóan téves úton jár, amennyiben azt a látszatot kelti, mintha önmaga lenne a kereszténység tökéletes és megkérdőjelezhetetlen foglalata. Elfelejt önvizsgálatot és bűnbánatot tartani, pedig ezzel a tettével újra az Abszolúthoz igazíthatná tetteit és gondolatait.
A kereszténység hiteltelenítése így tehát tökéletesen megvalósul. A látszat azonban megmarad. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy a balliberális oldal tökéletesen ismeri a Bibliát, amelynek egy egészen sajátos értelmezést ad, ami a mindenki számára elfogadható „szeressük egymást gyerekek” közös nevezője. De leginkább egy olyan közeget teremt, amelyben teret enged a „mindent szabad” tévesen hangoztatott elvéből fakadó bűnnek és erkölcstelenségnek.
Megvalósulni látszik egy pogány világ, ahol nyugdíjba küldik Istent.
A feladat tehát adott: a keresztény oldalnak harcosan képviselnie kell az örök, megváltoztathatatlan evangéliumi értékrendet. De a képviseleten túl el kell kezdenie azt élni is. Ez megtermi majd a felismerés ajándékát, hogy okosan lássuk meg az ellenfelek fondorlatait, és hatékony eszközzel vehessük fel a küzdelmet a Legfőbb Ellenséggel.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt kép: MTI/AP/John Minchillo
