Felemás félév után idén is konfliktus vár az Európai Unióra

2020. július 1-jén úgy tűnt, mozgalmas és hatékony fél év áll az európai uniós intézményrendszer előtt, ugyanis ekkor vette át a soros elnöki tisztséget Németország. A kontinens legerősebb gazdaságától és annak a döntéshozatalban legnagyobb befolyással bíró kancellárjától mindenki azt várta, hogy pontot tesz a vitás ügyek, vagyis a következő költségvetés, a migrációs krízis és klímavédelmi célok végére. A mérleg felemás, de nézzük a részleteket!

Elöljáróban annyit mindenképpen szögezzünk le, hogy a koronavírus-járvány és az azzal kapcsolatos országon belüli teendők nem kedveztek a közös ügyek megoldásának, ideje nagy részét ugyanis az összes állam és kormányfő és a teljes nemzeti döntéshozatali rendszerek azzal töltötték, hogy kezelni tudják a pandémiát.

Ilyen körülmények között, a nyári lélegzetvételnyi szünetben született egyezség a következő hétéves költségvetésről és a hozzá kapcsolódó helyreállítási alapról. Akkor még úgy tűnt, hogy ez a német elnökség és Angela Merkel egyik legsimább ügye lesz. Aztán az Európai Parlament közbeszólt és egy olyan különalkut kötött a németek delegációjával, amely a homályos, úgynevezett jogállamisági feltételekhez kötötte volna az uniós pénzek kifizetését.

Vagyis a Parlament a német elnökség asszisztálása mellett felülírta az állam és kormányfők alkuját.

Ez volt az a pont, amikor a magyar és a lengyel miniszterelnök vétót emelt, mondván, számukra elfogadhatatlan, hogy egy már megkötött egyezséget felrúg az EP és a soros elnökség. Merkelnek és a németeknek végül – minden diplomáciai és tárgyalási tehetségüket bevetve – sikerült megmenteniük az alkut és összességében Berlin sikerként könyvelheti el, hogy van új hétéves költségvetése az EU-nak, ráadásul a helyreállítási alap pénzeinek kifizetése is elindulhat. 

Más kérdés, hogy ha a német bürokraták és politikusok ragaszkodnak az állam- és kormányfők nyáron kialkudott egyezségéhez, az egész év végi hercehurcát elkerülhették volna.

Berlin és személyesen Angela Merkel migrációs fronton is nagy ambíciókkal vágott neki a soros elnöki félévnek. Merkelnek a későbbi megítélése, politikai öröksége szempontjából is fontos lett volna, hogy a 2015-ben a renoméján esett igen komoly csorbát kijavítsa azzal, hogy tető alá hoz egy, mind a 27 tagállam számára elfogadható megoldást. Az előzetes tervek között szerepelt egy fura mix, amelyben helyet kapott az erősebb határvédelem és egy önkéntes alapú kvótarendszer is.

Aztán ahogyan egyre több részlet derült ki a migrációs paktumról, úgy lett egyre több tagország számára elfogadhatatlan a tervezet. A problémát pedig igazából az jelentette, hogy mást kifogásoltak a déliek és mást a keleti tagállamok.

A nézetkülönbségek pedig valószínűleg akkorák voltak, hogy a csomagot inkább nem is vitték be az állam- és kormányfők elé, tudható volt ugyanis, hogy úgyis elbukna. Merkelnek tehát nem sikerült gyógyírt találnia a 2015-ös fiaskójára – és ez már jó eséllyel így is marad, hiszen idén ősszel már nem indul kancellárként a Bundestag-választásokon.

És bár a kancellár 16 éves tevékenységét megítélni még korai lenne, a róla szóló könyvekben biztosan külön fejezetet kap majd a 2015-ben meghozott döntése, amellyel több millió migránsnak küldött virtuális meghívólevelet.

Az már biztos tehát, hogy Berlin nem kínálhat összeurópai megoldást a migrációs krízisre. Kérdés, mire jut majd ebben az ügyben a most következő portugál, vagy az év második felében esedékes szlovén elnökség. Nem megbántva e két országot, de ha Németországnak nem sikerült a közös nevezőt kialakítania, akkor jó eséllyel sem Lisszabontól, sem Ljubljanától nem várhatjuk ezt. Sokkal inkább a 2022 első felében következő francia elnökségtől. 

Van ugyanakkor egy, a migrációnál is érdekesebb terület, ahol érdemes lesz komolyan figyelni a portugálok munkáját. Ez pedig az intézmények közötti erőviszonyok alakulása. A cikk elején tárgyalt uniós költségvetés ugyanis a legjobb példa arra, hogy az Európai Parlament miként igyekszik tágítani a mozgásterét és hogyan próbál minél nagyobb befolyást szerezni az uniós döntéshozatalban.

A cél egyértelmű: a nemzetek felettiséget hirdető, a különféle lobbisták és NGO-k markában lévő Európai Parlament a Bizottságnál, valamint az állam- és kormányfőket tömörítő Tanácsnál is nagyobb hatalmat akar magának.

Akarata előtt egy pillanatra már a legnagyobb befolyással bíró németek is meghajoltak. A V4-eknek és Közép-Európának pedig nagyon résen kell lennie, mert jó esély van rá, hogy Lisszabont még könnyebben maga alá gyűri az elképesztő erejű brüsszeli lobbi. Annál rosszabb forgatókönyvet pedig Magyarországról el sem tudunk képzelni, minthogy a migránsok és az LMBTQ közösségek jogait túlhangsúlyozó, a kereszténységet semmibe vevő, a vallástalanságot hirdető Európai Parlament a nemzetek vezetőinél nagyobb szóval és hatáskörrel bíró szervezet legyen.