Ne legyen popzene a templomban!
A keresztény könnyűzene mégis a templom falai között maradt, mi több, otthonra lelt. Igaz, nem nagyon remélhet több jussot, mint a templom egere. A stílus zenészeinek azonban, úgy látszik, ez is elegendő. Mintha csak a zsoltár szavainak egyszerűsége valósulna meg a tevékenységükben: „Egyet kérek az Úrtól, csak egy a vágyam: hogy életem minden napján az Úr házában lakjam”. (Zsoltárok 27,4)
Természetesen a tradicionalisták most azonnal és fennhangon kimondhatják: „Na, ugye!” Igen, cáfolhatatlanul igazuk van; 1974-re vonatkozóan minden bizonnyal helytállóan reagált VI. Pál pápa. A Szentatya különösen is érzékenyen figyelte a felgyorsult tempóban változó világot, amelynek kihívásaira azonnal
meg akarta fogalmazni az egyház józan, értékvédő válaszát.
A pápa álláspontját egy levélben fejtette ki, amelyet az észak-olaszországi Vicenzában tartott Szakrális Zene Nemzeti Kongresszusának elején olvastak fel az egybegyűlteknek. Tehát az egyház határozottan elzárkózott a popkultúra kincseiből merítő, az egyházi liturgiát szolgálni kívánó zenétől, mert annak hangvétele lényegében
a világi szórakozás beszüremkedésének látszott.
Tagadhatatlan, hogy a hatvanas-hetvenes években elindult egy olyan folyamat, amelynek során a cél az volt, hogy érezzük jól magunkat a templomban, éppen úgy, mint bármelyik egyéb szórakozóhelyen. Ám eközben a szentnek kijáró különleges, jól elhatárolható, csak erre fenntartott tisztelet erősen csorbulhatott.
A zsinat utáni években a „nagy nyitást” sokan túl tágan értelmezték, és ezzel a profán valóban teret kezdett nyerni a szentben. Mindent egybevéve látnunk kell, hogy
az egyetemes zsinat valójában nem tiltotta a modern egyházi zenét, mindössze kikötötte, hogy a gregorián maradjon az a példa, amelyet a kortárs zeneszerzők alapul vesznek.
Amennyiben a popkultúra zenei eszközeivel élő egyházi zenészek már rögtön, a kezdetektől fogva a gregorián szent szövegeket szolgáló lelkületét vették volna alapul, bizonyára az „egyház teste” nem vetette volna ki magából őket a VI. Pál pápáéhoz hasonló határozott állásfoglalással.
Voltak azonban olyan egyházzenei alkotók, akikből mégsem hiányzott a szent, az egyetemes és az igényes hármas kritériuma. Lucien Aimé Duval jezsuita szerzetes zenei munkássága például ékes bizonyítéka lehet annak, hogy a könnyűzene eszközeit a szenthez méltó módon, komoly alázattal is fel lehet használni. Ugyanezt a lelkületet szívta magába idehaza Sillye Jenő, akire nagy hatással volt a francia gitáros szerzetes munkássága.
Tagadhatatlan, hogy a világi popzenével párhuzamosan, hasonló zenei eszközöket felhasználva egyedül és kizárólagosan a szentnek kezdtek el új éneket zengeni. Idővel a hívekben és
a liturgia szolgálatára alkotó popzenészekben is kikristályosodott, hogy a művészetükkel mire hivatottak valójában.
Ez a letisztulási folyamat mára teljesnek mondható. Nem véletlenül hallunk a liturgiába szervesen illeszkedő, alázatos szolgálóleányként megszólaló könnyűzenei darabokat. Vagyis ez a templomi gitáros stílus otthonra talált az egyházban. Ezek a művek egyedül és kizárólagosan a szent szolgálatára születnek meg, és egyáltalán nem a bulik hangulatának átvételéről van bennük szó.
Egy új egyházzenei stílus született meg.
Valljuk be, nem volt rövid, sem pedig könnyű szülés! VI. Pál pápa annak idején teljesen következetesen reagált a kezdetek könnyűzenei elhajlásaira, totális gátat szabva a profán beszüremkedéseknek. Ma azonban egy virágzó, a liturgiáért élő, azt szolgálni akaró (és szolgálni képes) zenei stílus
gazdagítja az egyház zenei kincsestárát.
Nem lenne helyes a hetvenes évek ítéletével mérlegre tenni a mai liturgikus egyházi könnyűzene létjogosultságát. Csak teljes hittel bizakodhatunk a Szentlélek vezetésében: amennyiben újra a profán térnyeréséről lenne szó a liturgiában, akkor az egyház – egy VI. Páléhoz hasonló rendelkezéssel – azonnal fellépne ellene.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Forrás: Katolikus Válasz
A kiemelt kép forrása: Pixabay
