A cigánypasztoráció nem valami elszigetelt, külön ága az egyház tevékenységének! – Dúl Géza atya a Vasárnapnak

Első kézből hallhatunk arról, miért fontos az elfogadás, a romák hitre vezetése, és mi ebben a társadalom és az egyház szerepe

A cigánygyerekeknek boldog gyermekkora van, de ennek az az ára, hogy a családi szocializáció hiányosságai miatt hátránnyal érkeznek az iskolába, sőt, már az óvodába is – véli Dúl Géza atya, aki szenvedélyesen elkötelezett a roma pasztoráció, a cigány és nem cigány emberek közötti szakadék áthidalásában, és aki egyházközségében az elfogadáson és integráción alapuló együttélésért küzd. Őt kérdeztük arról, mi a jelenlegi helyzet Magyarországon, mit tehet az egyház, az állam, és mit mi, akik sokszor csak távolról szemléljük a kérdést.

– Miért fontos a cigánypasztoráció? Hogyan tud hozzájárulni Isten és Jézus megtapasztalása ahhoz, hogy a roma emberek az élet más területein is önmagukra találjanak?

– Társadalmunk betegsége, hogy a romák és nem romák kapcsolata nem emberhez méltó. Mindkét oldalról épített fal választ el bennünket egymástól. Gyűlölet, bűnözés, lenézés, hamis felsőbbrendűségtudat, előítéletek, sérelmek és sértések állítják szembe a romákat és a nem romákat.

Az ember alkotója az Isten: romáké, kínaiaké, afrikaiaké, eszkimóké, magyaroké és svédeké egyaránt. A hit tulajdonképpen ennek az őseredeti kapcsolatnak az aktualizálását jelenti. Az ember is ebben képes önmagára találni.

Ez azt jelenti, hogy a figyelmem fókuszába helyezem a létem középpontjában minden nap fennálló kapcsolatot, amely – akár figyelek rá, akár nem – létezik, hiszen folytonosan használom a Teremtőtől ajándékként kapott életemet. Ha ez a kapcsolat a cselekvésemet irányító tényező lesz, megtalálom a helyemet, rendeződnek a világgal, az embertársaimmal, a társadalommal fennálló kapcsolataim is. Ezért szükséges a roma pasztoráció. Ennyire „egyszerű” és ennyire bonyolult a dolga.

Ritkán szoktak beszélni a roma pasztoráció másik, nem elhanyagolható összetevőjéről. Hiszen nem állhatunk meg csak a velük való foglalkozásnál, hiszen a romákat és nem romákat elválasztó falat mindkét oldalról építették, épp ezért csak közösen tudjuk azt lebontani.

Vagyis egyre érzékenyebbé, befogadóbbá kell tenni a többségi társadalmat, mert ha ezt elhanyagoljuk, és nem épül fel a befogadó környezet, összedőlhet mindaz, amit a cigányság oldalán építettünk.

Dúl Géza, a Magyar Katolikus Egyház országos cigánypasztorációs referense az igeliturgián, amelyet a roma zarándoklat résztvevőinek tartottak a mátraverebély-szentkúti kegyhely szabadtéri oltáránál 2014. augusztus 30-án. Fotó: MTI/Komka Péter

– Mi a pasztoráció fő feladata?

– A romák kultúrájukból eredendően, hagyományaik alapján Istenhívők. A cigány ember az apjától látta, hogy „kihez kell fordulni”, ha baj van. Zarándoklatokra jár – a maga módján – és ott a Transzcendenssel építi a kapcsolatát. A romák túlnyomó többségükben katolikusoknak vallják magukat, de ehhez az ősi, kultúrájukból fakadó, mélységes istenhithez mindig azt a vallási keretet kötötték, amely éppen körülveszi őket (iszlám környezetben például az iszlámot). A pasztoráció feladata tehát, hogy ezt az ősi, sokszor homályos Istenképet a romákban világosabbá tegye, Krisztus Atyaistenképével, a Szentháromság egy Isten képével pontosítsa, a mindennapi cselekvés irányítójává tegye, illetve hogy kiteljesítse a kapcsolatot az egyház közösségével.

Természetesen folyamatosan jelen van a szociális probléma, a szegénység gondjai, a munkahely, a bűnözés, a lakhatás, az egészségügyi problémák, a tanulás és képzés kérdése, de mindezek annak az alapvető kérdésnek a következményei, hogy hol a helyem a világban, az Istennel való kapcsolatomban – és ennek folyományaként az emberi személyek előtt, a társadalom egészében.

A cigányoknak elsősorban nem segélyekre van szükségük, hanem arra, hogy emberi méltóságukból fakadóan egyenértékű partnereknek tekintsük őket, vagy legalábbis segítsünk nekik felnőni a partneri kapcsolathoz!

És ehhez az Egyháznak megvan az emberképe és a Krisztus tanításából fakadó metodológiája, ami az emberszeretet, a megbocsátás, az irgalom. Nem elég csak gazdasági, lakhatási, egészségügyi részproblémákkal foglalkozni, mert egyébként a mélyben jelen lévő megoldatlan alapkonfliktus újra fogja termelni a jól ismert gondokat!

– Másként élik meg a hitet a roma emberek?

– Az Istenhit, a Krisztushit egyetemes. Ugyanazt az üzenetet hordozza minden ember számára, mégis vannak sajátosságok, ahogyan például a roma festőknek is van egy egészen jellegzetes szín- és formavilága. Tudni kell, hogy a cigányság nem most találkozott először a kereszténységgel, az évszázados vándorlás folyamán az ortodox egyházzal való kapcsolat nyomai is fellelhetők az ősi cigány hagyományokban. Ilyen például a keresztelés utáni vágy, a szentképek tisztelete, amely párhuzamba állítható az ikon kultúrával, de ide tartozik a Mária-tisztelet vagy a gyertyaégetés hagyománya is. Amikor a romák az egyházban elkezdik a közös hitgyakorlást, az éneklés, a gitáros énekek nagy szerepet kaphatnak a hitük kifejezésében. Gyerekekből és fiatalokból álló csoportjaink pedig szívesen jelenítenek meg táncjátékkal egy-egy bibliai eseményt.

– Hol találhatóak ma nagyobb katolikus roma közösségek? Milyen módon tud ezek működéséhez az egyház/lelkipásztor hozzájárulni?

– Vannak ilyen közösségek Szabolcsban, Hevesben, nálunk Nógrádban, Pécs környékén, Somogyban. Mindig attól függ, hogy van-e egy-egy egyházi személy, aki fölismeri a cigányság helyzete és az evangélium hirdetése közötti égbekiáltó ellentmondást – azt, hogy drámai kifejlett előtt állunk –, és elkezd cselekedni.

Székely János püspök új Trianon veszélyéről beszél! Sajnos nincsenek tömeges átalakulások…

Azt szoktam mondani, hogy mi megoldási képleteket mutatunk fel. A magam részéről folyamatosan keresek olyan partnereket romák és nem-romák között egyaránt, akik fölismerték a helyzet tarthatatlanságát, és készek arra, hogy együtt lépéseket tegyünk a megoldás felé.

– Hogyan tud a cigánypasztoráció hidat teremteni a többségi társadalom tagjai és a cigány emberek között? 

– Amikor a gyerekek, vagy épp felnőtt cigány emberek elkezdenek templomba járni, a régóta templomba járók tekintetében (néha szavaiban) érzékelni lehet a kérdést: „Mit keresnek ezek itt?!” Bizonyos idő elteltével aztán már gyönyörködve néznek a szentmisén éneklő, ministráló gyerekekre. Természetesen ebben a lelkipásztornak is jelentős munkája van.

Nem lehet úgy tekinteni a cigánypasztorációt, mint valami elszigetelt, külön ágát az egyház tevékenységének! A templomba járó híveket, a karitászt részesévé kell tenni a feladatnak.

A cigánypasztoráció dolga, hogy formálja a hívek szemleletét, cigányokról alkotott képét, és a keresztény közösség, az egyház közössége nyújtsa ki a kezét azok felé, akik „kívül vannak a falakon”. Ferenc pápa nem néhány megszállottat küldött a perifériákra, hanem az egyház közösségét!

– Tud a pasztoráció jövőt adni a roma fiatalok kezébe?

– Ezt nem tudja egyedül az egyház megoldani sem helyben, egy-egy településen, sem országosan. Össze kell fogni! Az egyház a maga emberképét tudja adni, a társadalmi szervek, az állam, az önkormányzatok és a civil szféra a maga módján a sajátját. A fontos, hogy közösen, együttműködve cselekedjenek.

Természetesen az egyház tanodákat működtet (például Karcagon, Arlón, Hodászon, Kaposfőn), illetve olyan óvodákat, általános és középiskolákat tart fenn, amelyek speciális szakmai programok keretében hátrányos helyzetű gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak (többek között Kazincbarcikán, Nyíregyháza Huszártelepen, Komlón). Nagyszerű, zseniális, világszerte egyedülálló kezdeményezés az Egyházi Roma Szakkollégiumok intézménye is, egy igazi hungarikum! Támogatja a tanulmányi nehézségekkel, személyes problémákkal küzdő, de diplomázni vágyó roma fiatalokat a főiskolán, egyetemen, miközben megerősíti őket a roma önazonosságukban, sőt – a hitük elmélyítésében is segít nekik. És éppen most hirdették meg a Katolikus egyház újabb ösztöndíjpályázatát!

– Mi lenne a legfontosabb a most felnövekvő fiatal roma generáció számára? Mely területeken kellene őket a társadalomnak hatékonyabban segíteni?

– Nyilván az első az oktatás. Itt, a képzésben kell segíteni őket. Nagyon fontosak a tanodák, a délutáni, iskolán kívüli közösségek, a tanulásban való segítségnyújtás minden formája.

A cigánygyerekeknek boldog gyermekkora van, de ennek az az ára, hogy a családi szocializáció hiányosságai miatt hátránnyal érkeznek az iskolába, sőt, már az óvodába is.

Csak egy példa, hogy érzékeltessem, miről van szó: akad olyan család, ahol nincs asztal, nem tudja a gyerek hova tenni a füzetét, hogy megírja a házi feladatot! Egy házban, egy szobában annyian laknak, hogy nincsenek meg a feltétek ahhoz, hogy elővegye a könyvet és tanuljon.

Az is fontos, hogy legyen munkahely! Nem igaz a sztereotípia, hogy „nem szeretnek dolgozni” – amint létesültek a munkahelyek, elhelyezkedtek! Én magam is érzékeltem, hogy kevesebben jöttek élelmet kéregetni (valamennyit mindig tartunk raktáron).

Persze, van néhány drogos, néhány gazember, de a túlnyomó többség igenis dolgozik és el akarja tartani a családját. A cigányok többsége nagyon szereti és el akarja látni a gyerekét, a családját!

– Hogyan látják önmagukat a cigány emberek? Mit tanulhatunk tőlük?

– A cigány embereknek rengeteg előítéletből fakadó megjegyzést, hátrányos megkülönböztetést kell elviselniük. A szegénységből fakadóan sokakban kialakulhat kisebbségi érzés, de a roma büszke ember, akinek az önértékelése mégis a helyén van. Miért? Mert gyerekkorában sok-sok szeretetet kapott az édesanyjától, az egész cigányteleptől! Talán a legboldogabb embertípus a cigánygyerek, aki ugyan szorong az iskolában, otthon mégis ő a „király”, mindenki őt szereti. Bandázik a kortársaival, és abban a házban, ahol éppen együtt van a kis barátaival, adnak neki ebédet vagy vacsorát. Ezért öntudatos, erős személyiséggé fejlődik.

Ismerek számtalan, hősiesen helytálló asszonyt, aki éjjel-nappal dolgozik a gyerekeiért, sokszor a felelőtlen férje helyett is. Ezek az emberek igazságtalannak érzik azt, hogy bűnözök alapján alkotnak képet róluk is, pedig ők sokszor igazán nem tehetnek arról, hogy gazemberek bűncselekményeket követnek el.

Ahol még a tömegkultúra, a kommunikációs eszközök, a televízióból ömlő török, brazil szappanoperák nem mosták el, ott teljesen az ősi cigány hagyományokat követik. Közöttük nincs abortusz, ott a cigány emberek rendívül vendégszeretőek, családcentrikusak, gyermekszeretőek, empatikusak, mindent megosztanak.

Nem egyszer előfordult, hogy egy cigányasszony tőlem kért valami élelmet, kis lisztet, olajat, tésztát. Éppen volt, tudtam adni 2-3 kilót. Másnap jön, újból kér. „Tegnap adtam, mit csinál vele?” „Odaadtam a szomszéd Kingának, neki még annyi se vót!” – hangzott egyszerű természetességgel a válasz. Akik az eredeti cigány hagyományok szerint élnek, azok rendkívül empatikusak. Valóban van mit tanulni tőlük!

– Megosztana velünk valamilyen személyes emléket, ami megmutatja, milyen jelentősége van a roma pasztorációnak napjainkban?

– Itt van például egy 10 éves fiúcska, aki az idén nem bukott meg. A két évvel korábban készült rajza még óvodás szintű volt. Most ugrásszerű fejlődést tükrözött a nyári élményéről készített gyermekrajza! De van egy másik élményem, amit már többször megosztottam.

Az első évben egy nagyon tehetséges, kimondottan szép nyolcadikos cigánylány csatlakozott a tánccsoportunkhoz. Jól szavalt, jó tanuló volt. A csoportnak sok élménye volt, szerepeltek, ügyesek voltak, sokszor megtapsolták őket. Akkor még nem jártunk össze naponta tanulni, de sokat beszélgettünk. Az év végén megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit változtatott az életükön az, hogy ide jártak. Ez a kislány azt mondta, hogy most középiskolába megy, de elhatározta, hogy „nem fogja letagadni azt, hogy cigány”.

Elképzeltem, mennyi szorongást, meghasonlást, fájdalmat okoz ez a helyzet egy most formálódó személyiségben! Azt éreztem, hogy csupán ezért az egy esetért már megérte!

 

(Kiemelt képünk illusztráció, forrása a Pixabay.com)