„Sorsuk felett őrködünk” – nyolcvan éve hangzott el Horthy Miklós kolozsvári beszéde

1940. szeptember 15-én, a Kolozsvárott megtartott ünnepélyen Horthy Miklós pályafutása egyik legnagyobb ívű beszédét mondta el. Ebben áttekintette a Nagy Háború óta eltelt időszakot – és az elszakított nemzetrészek magyarságának is üzent: „Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk” – idézte fel a Vasárnapnak adott interjújában Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője, akivel a visszatért Észak-Erdély történetéről beszélgettünk.

– A második bécsi döntést a pattanásig feszült magyar-román viszony jellemezte. Románia megtámadása mennyire volt valós elképzelés a magyar részről?

– A Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg vezérkarának hadműveleti osztálya már a trianoni békediktátum évében számolt annak lehetőségével, hogy a térség bolsevizálódik, és az antant támogatásával vonulhat be fegyveresen Felső-Magyarországra és Erdélybe. A keleti országrész visszaszerzésére irányuló hadműveleti terv a Virradat fedőnevet kapta, ám végrehajtására nem nyílott lehetőség.

Az 1930-as években előbb Olaszország, majd a Harmadik Birodalom karolta fel a magyar revíziós törekvéseket, az első bécsi döntéssel a Felvidék déli, magyarlakta része és Kárpátalja délnyugati szegélye tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá, aztán Csehszlovákia szétesésekor a Magyar Királyi Honvédség egy korlátozott hadművelet keretében fegyverrel foglalta vissza Kárpátalja teljes területét.  

Babucs Zoltán hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője (Fotó: Bárdossy László)

Az 1940 tavaszán megindított nyugat-európai német Blitzkrieg a Wehrmacht látványos sikereit hozta, ami a közép-európai államok politikai és katonai lépéseinek sorát váltotta ki. A franciák vereségét követően már csak Nagy-Britannia tartotta magát, ezért a románok felmondták a brit területi garanciát és újabb patrónust kerestek. A németek felé közeledtek,

így Magyarország számára Erdély visszaszerzése elúszni látszott, miközben a teljes magyar közvélemény azt várta.

Míg a német páncélosok francia földön dübörögtek, Sztálin Vörös Hadserege – a Molotov–Ribbentrop paktum értelmében – bekebelezte a Baltikumot, és június 26-án a Szovjetunió ultimátumot adott Romániának, Besszarábia és Észak-Bukovina „visszaadását” követelte. A „vörös kolosszustól” megrettenő románok átadták a szóban forgó területeket, de elrendelték hadseregük teljes mozgósítását.

Ekkor a magyar kormány eldöntötte, akár békés, akár fegyveres úton, de mindenképpen visszaszerzi Erdélyt, így megtörtént a honvédség általános mozgósítása.

A gyöngyösi 44/III. zászlóalj Palotailván (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)

Július folyamán három hadseregbe szervezve 550 ezer honvéd zárkózott fel a román határra Kárpátalján és a Tiszántúlon. Ez egyáltalán nem tetszett a Führernek, aki nem akarta, hogy a magyarok fegyveres konfliktust robbantsanak ki a hátában. A németek és az olaszok tárgyaltak gróf Teleki Pál miniszterelnökkel, aki hajthatatlan volt. Leszögezte, lehetnek tárgyalások, de szükség esetén a honvédség fegyverrel veszi vissza Erdélyt. Végül a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben került sor a magyar–román tárgyalásokra, amelyek nem vezettek eredményre.

A honvédség parancsot kapott, hogy készüljön fel az augusztus 28-án indítandó támadásra.

Erdélyben addigra már jelentős számú román haderő – 400–450 ezer katona – állomásozott, amely tüzérség, páncélosok és légierő tekintetében fölényben volt. Már a trianoni határ mentén létesített Carol-erődvonal leküzdése is gondot okozott volna a nehéztüzérséggel nem rendelkező honvédség számára.

A Honvéd Vezérkar tisztában volt a küzdelem bizonytalanságával, míg a társadalom operett-szerű bevonulást várt.

A magyar-román háború mégsem tört ki ekkor, mert a románok kérték a német-olasz döntőbíráskodást. A második bécsi döntés Németország és Románia stratégiai és gazdasági szempontjait vette figyelembe, és nem a magyar igényeket. A Belvedere palotában Erdélyt kettévágták, „szebb, de szegényebb” északi része került vissza a Magyar Királysághoz: a Partium nagy része, Észak-Erdély és a Székelyföld, összesen 43.492 km² terület.

Magyar katonák menete az Unió utcában. (Forrás: Fortepan.hu)

– Húsz év után ismét a Magyar Királysághoz került Észak-Erdély. Hogyan történt meg a magyar csapatok bevonulása?

– A honvédségnek két hét állt rendelkezésére, hogy birtokba vegye ezen területet, ezért felfegyverzett és éleslőszerrel ellátott alakulatai az augusztus 28-ai támadáshoz való csoportosítás és meghatározott menetvonalak szerint vettek részt a visszacsatolási műveletben. A terület átadás-átvételt úgy határozta meg a magyar–román vegyes katonai bizottság, hogy a honvédek reggel 7 órakor kezdhették meg az aznap átveendő területekre való bevonulást, amelyeket a román utóvédeknek a honvédek megérkezése előtt 2 órával el kellett hagyniuk.

A bevonuló csapatoknak napi meneteiket úgy kellett végrehajtaniuk, hogy az aznapi kitűzött menetcél elérésig még rövid pihenőre sem volt lehetőségük.

Werth Henrik gyalogsági tábornok, vezérkari főnök úgy rendelkezett, hogy „a bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át (…) A csapatok fegyelmét akkor is meg kell tartani, ha a hazafias lelkesedés és ünneplés láza elragadná őket. (…) A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra szükség lesz, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani (…) A megszállás alatt fontosabb üzemek, műtárgyak, még le nem szerelt robbantási előkészületek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirobbanásaitól, gyalázkodásától vagy bántalmazásától (…)”

A honvéd seregtestek szeptember 5-én reggel 7 órakor, harangzúgás közepette lépték át a határt; a visszacsatolást szeptember 13-án 18 órakor fejezték be.

Kolozsvár, 1940. szeptember 15. (Forrás: Fortepan.hu)

– A kivonulás és bevonulás között kialakult a polgári lakosságot érintő fegyveres konfliktus, vagy bármilyen erőszak?

– A magyar–román határ mentén már korábban is számos fegyveres incidens történt, majd amikor a románoknak ki kellett üríteniük Észak-Erdélyt, a harácsoló katonák több magyart is lelőttek. Ilyen esetek történtek Nagyváradon és környékén, vagy például Csíkban. A kivonuló román katonaság által felhergelt román ajkú lakosok nem mindenütt fogadták örömmel a magyarokat, így csoda, hogy csak pár alkalommal történt fegyverhasználat.

Román részről voltak a hadijogot sértő orvtámadások, ezeket a honvéd karhatalom – a rend és a közbiztonság fenntartása végett – megtorolta.

Ez történt a Maniu-gárda bölcsőjeként számon tartott Szilágyságban, ahol a budapesti 32. honvéd gyalogezred határozott parancsot kapott, hogy „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadások és ezek kísérletei elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak”.

A szilágyippi és ördögkúti eseményeket a román történészek ma is eltúlozzák, miközben a fősodratú hazai történetírás egyes képviselői ezekből általánosítva azt a látszatot keltik, mintha a honvédség erdélyi bevonulását fegyveres atrocitások sorozata jellemezte volna, ami hazugság!

– Horthy Miklós kolozsvári beszéde miről tanúskodik, milyen üzenetet hordozott?

– A kormányzó több bevonulási ünnepségen vett részt. Ezek közül emelkedett ki a szeptember 15-én, Kolozsvárott megtartott ünnepély,

ahol pályafutása egyik legnagyobb ívű beszédét mondta el.

Ebben áttekintette a Nagy Háború óta eltelt magyar időszakot és az elszakított magyaroknak is üzent: „Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk”.

Kolozsvár, 1940. szeptember 15. (Forrás: Fortepan.hu)

– Hogyan kezdte Magyarország ismét „belakni” a visszatért területeket, és mit szólt ehhez a helybeli, de nem magyar lakosság?

– Észak-Erdélyben 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német élt ekkor. Ezért is olvashatjuk a kormányzói hadparancsban e sort:

„Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek”.

A hazatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de főként a székelyek, diadalkapuval, virágesővel, magyar zászlókkal, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik valóban úgy érezhették magukat, mint hajdanán Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái.

A rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és álságosnak tüntette fel ezen eseménysorozatot,

de mindazok, akik részesei voltak – így a román iga alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, örömünnepként élték meg. A felvidéki és kárpátaljai katonák lelkét is magasztos érzések feszíthették, ugyanis nemrég még másodrangú csehszlovák állampolgárok voltak, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők vitték a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek. Az erdélyi születésű tiszteket és honvédeket is megindította az erdélyi országrész visszatérése, közül sokan voltak, akik a Nagy Háború vége óta nem látták szűkebb pátriájukat.

A megnagyobbodott ország minden lakója örömmámorban úszott.

A már idézett vezérkari főnöki utasítás a civilekkel szembeni bánásmódra is irányelveket adott ki: „A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. (…) Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a honvédség segítő kezét éreztesse (…)”

A kassai 2. felderítő zászlóalj egyik 38 M. Toldi A20 könnyűharckocsija Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 13-án (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)

A honvédség bevonulását követően katonai közigazgatás működött a visszatért országrészben. Ezt 1940. november 26-án váltotta fel a polgári közigazgatás; igyekeztek Észak-Erdélyt mielőbb a Magyar Királyság közigazgatási, gazdasági és katonai struktúrájába bekapcsolni,

ami hatalmas energiát és összegeket emésztett fel.

Rengeteg tisztviselői, alkalmazotti állást kellett betölteni, s e tekintetben sokan érkeztek az anyaországból, akik innen származtak. Közülük az idősebbek már 1918 előtt is itt tevékenykedtek, de nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentett a huszonkét esztendős román uralom,

ez pedig nem egy esetben súrlódásokat is eredményezhetett, ezért is hívták őket „anyásoknak” vagy „ejtőernyősöknek”.

Erdély kettévágása kihatott a vasútvonalakra is, így vált rendkívül nehézkessé a Székelyföld ellátása, ezért kellett rohamtempóban megépíteni a Déda-Szeretfalva közötti vasútvonalat. Az itt élő románságot nem vegzálták, és a viszonosság elve alapján azt várták, hogy a románok is békén hagyják a dél-erdélyi magyarságot. Jól tudjuk, hogy nem így történt, és tömegével érkeztek onnan menekültek.

A második bécsi döntés azonban egyik felet sem elégítette ki. A németek legnagyobb örömére versenyfutás vette kezdetét Erdély háború utáni hovatartozásának kérdésében.  

 

Tóth Gábor

Románia megtámadása csak magyar blöff volt, de kieszközölte Észak-Erdély visszatérését

Kéri Kálmán vezérezredes hazaszeretete ma is példamutató

Kiemelt képünk forrása: Babucs Zoltán archív fényképgyűjteménye.