A magyar történelemben az egyik legeklatánsabb példa a kulturális marxizmussal való fertőzöttségre az, ahogy a mohácsi csatával kapcsolatban a vereség okait elemezve rendszeresen felmerül az elit saját magával folytatott küzdelme, a csatavesztésre adott ultima ratióként.

Az igazság ezzel szemben az, hogy Mohácson a korabeli Európa legnagyobb keresztény hadserege sorakozott fel. B. Szabó János írja, hogy 1525-ben Páviában sem a francia király, sem V. Károly nem tudott ennél nagyobb sereget felvonultatni, Mohácson pedig a teljesség igénye nélkül magyarokon kívül volt a tömegben osztrák, német, cseh, lengyel, horvát és szerb katona is. ^[1]

A Magyar Királyság eljutott teljesítőképessége határára. Ennyire volt képes, és ez nagyon sok volt. A dzsihád pedig így is kétszeres, de inkább háromszoros túlerővel érkezett.

II. Lajos király holttestét megtalálják a mohácsi csata után (Székely Bertalan festménye)

Nem volt reális esély az ütközet elhalasztására és értelme sem lett volna. A királyság ennél csak gyengébb véderőt remélhetett összeállítani, a törökök pedig erősebben tértek volna vissza. A helyzetből az egyetlen reális menekülés az lehetett volna, ha már ekkor a Habsburgoké a magyar korona, mert erőforrásaik összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Egyébként az arisztokráciának sem volt kérdés, hogy dinasztikus módon kell cselekedni, mert kizárólag ez a túlélés és fejlődés záloga.

Gondoljunk csak arra, hogy a Jagelló-korszak idején – amelyről szintén óriási hazugságok terjednek a történelemoktatásban, pedig minden volt, csak erjedés nem –, amely olyan sikeres volt, hogy még belső ellenzéke sem akadt, Ulászló betegen el tudta még intézni fia zökkenőmentes trónutódlását. (Ezzel szemben a legendás utóéletű Mátyásnak hatalma teljében sem sikerült biztosítania Corvin János elfogadását, és nem utóbbi fattyú mivolta miatt. A korabeli Európában – ha nem is nagy számban – de találunk sikeres törvényesítési eljárásokat.)

hirdetés

Minden akkor dőlt el, mikor Albert nagyon korán meghalt és így nem volt lehetőség arra, hogy korabeli monarchiaként megszilárduljon egy német-cseh-magyar államszövetség. ^[2]

Amit viszont nem feledhetünk el, az az, hogy Szulejmán minden ereje ellenére sem szűnt meg a magyar államiság.

Mohács után királyt koronáztak – igaz, hogy egyszerre kettőt is –, de a törökök nem tudták megtartani Budát és a Szerémség kivételével kivonultak az országból. Elég sajátos győzelem. És bár a későbbiekben sikerült elfoglalni tartósan Budát is, de még az elvileg hódoltság alatt lévő részeken sem – lásd Szigetvárt – volt nyugalom. ^[3]

Történelmileg minden lehetőség megvolt rá, hogy Magyarország is hasonlóvá válik Albániához vagy Szerbiához. Az, hogy ez nem történt meg, csak annak volt köszönhető, hogy a magyar államszervezet a legsúlyosabb időkben sem omlott össze, és ezért teljes sikert aratni a törökök egyszer sem tudtak.

[1] B. Szabó János: A mohácsi csata
[2] R. J. W. Evans: The making of the Habsburg monarchy 1550-1700
[3] Jászay Pál: S magyar nemzet napjai a mohácsi vész után