Máriáss Péter dalai a népköltészet egyik legkevésbé ismert rétegéből, az archaikus népi imákból merítik ihletüket. Minden magyar szívet megdobbogtató ritmusok és dallamok, amelyek a legigazabb istenszeretetről tanúskodnak. Olyan muzsika, amelyben a múlt és a jelen összeér és egy pillanatra sem feszül egymásnak. „A mi katolikus vallásunk olyan tökéletes keretet ad, amelyhez se hozzátenni, se abból elvenni nem szükséges” vallja az önmagát boldog embernek tartó szerző, akinek az Eucharisztia az életet, magát Jézus Krisztust jelenti.
– Jól tudom, hogy a majdnem csak „egydalos” Hajba Imre tanított téged gitározni?
– Ez így van. Kérdés nélkül is elmondtam volna valószínűleg. Imivel rokoni kapcsolatban állunk. A nővéremnek udvarolt, akit aztán feleségül is vett, és nyolc nagyszerű gyermekük született. Mi tízen voltunk testvérek a családunkban, ahova én nyolcadikként születtem 1963-ban. A nagytesóim után a nővéremmel együtt én is bekerültem a Regnum Marianum közösségbe. Itt találtak egymásra Imiék – akik elég intenzíven becsatlakoztak az akkori ifjúsági és zenei életbe, még a Szilas-féle Beat-misében is részt vettek –, és kaptam én gitárleckéket, valamint egy konkrét gitárt is a későbbi sógoromtól.
– Olyan nagyon vonzotta Szilas Imre a katolikus fiatalságot abban az időben?
– Szerintem a katolikus fiatalok színe-java körülötte csoportosult. Miután ő elhagyta az országot, és külföldre utazott,
hirdetésSillye Jenő karizmatikus alakja jelentette azt a mintát és vonzerőt, amely lelkesített bennünket.
Ő még Szilas Imrénél is mélyebb lelki szintre vitte az ifjúságot Istennel. Soha nem akart senkire sem hasonlítani – sem az Illésre, sem más beatzenei előadóra –, hanem egészen egyszerűen ami a szívéből túlcsordult, azt osztotta meg velünk és az őt hallgatókkal. Arról beszélt és énekelt, amit a Jóisten rajta keresztül át akart ereszteni felénk. Ezért a munkássága sokkal nagyobb hatást is gyakorolt mindnyájunkra. Dax személye ugyanilyen szempontból szintén sokat adott nekünk. Hajba Imi is nagyon fellelkesedett az ő zenei és evangelizációs tevékenységükön. Az ő lelkesedése nagyon hamar hatással volt rám és imponált nekem. A tőle kapott gitáron ezért elég jól ment a gyakorlás.
Jézus se csomagolt be semmit, a zenénk is legyen szókimondó – Hajba Imre a Vasárnapnak
– Igazán egyéni színt képviselsz a hazai keresztény könnyűzenében az értékmegőrző népzenei hatásokat felcsillantó műveiddel. Te sem akartál senkire sem hasonlítani, ahogy az imént Jenőről mondtad ugyanezt?
– Mindannyian úgy vagyunk, hogy leképezzük magunkban azokat a hatásokat, amelyekkel találkozunk. Azok, akikben megvan a késztetés, hogy dalokat írjanak, ezt a belső részt fogják tudni sugározni kifelé.
– Említenél néhány olyan embert, akik hatással voltak rád az életed során?
– A nyolcvanas évek elején kezdtem el dalokat írni, ekkor egy, a „régimotoros” regnumos szülők gyerekeiből összeállt regnumi csapatot vezettem többed magammal. A „Csirkék” a mai napig is létezik. Bennem volt azonban a feszültség, hogy ha én elkezdek gitározni és a művészetnek élni, nem fogom tudni vezetni a rám bízott gyerekeket, akiket viszont annyira szerettem. Igazából ezt a művészeti űrt a hozzám érzelmileg közel álló keresztény előadók végül teljesen betöltötték. Így megmaradt, hogy a táborok idején gitároztam a gyerekeknek. Amikor 1987-ben megnősültem, a szentendrei kántor megkért, hogy vezessek egy kislányokból álló énekkart, akikkel ő addig is Jenő és Dax dalokat énekelt orgonával kísérve.
Így kerültem vissza a katolikus könnyűzenei élet térképére.
Ekkor ismertem meg L. Kecskés András lantművész barátomat. Közelebbi kapcsolatba kerülhettem az újabban gyűjtött népdalkincseinkkel is Tárnoki Bea népdalénekes révén, aki ma is a csapatunk tagja. Miután betekintést nyerhettem Erdélyi Zsuzsanna archaikus imádság-gyűjteményébe, teljesen megragadta az érdeklődésemet. Ezek az imák nyelvújítás előtti szépségükben és erejükben tárulnak elénk. A kutatásai során észrevette, hogy ilyen fajta ősi imádságok minden népnél léteznek a hivatalos egyházi imádságok mellett és után. Elém került Bálint Sándor gyűjtése is, amely a szakrális katolikus népi hagyományokat igyekezett egy csokorba szedni. Csoma Gergely fotó és szobrászművész munkássága is hatott rám. Ő a ’90-es években készített egy fotósorozatot a csángókról, harminc évvel később megkereste ugyanazokat az embereket. Nagyon érdekes látni ezeken az arcokon a mögöttük álló életet, mindazt, ami velük ennyi idő alatt történt. Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató azokba a legtávolabbi falvakba ment el, amelyek már a nyelvvesztés határán álltak. Az utolsó utáni pillanatban ezeken a helyeken gyönyörű egyedi imádságokra lelt.
Máriáss Péter a csíksomlyói búcsún.
– Hogyan jelenik meg felsorolt lelki és kulturális gazdagság a dalaidban?
– Annyira közel kerültem ezekhez az imádságokhoz, hogy elhatároztam: a saját szűrőmön szeretném ezeket másoknak is átadni. Ez a vágy inspirál arra, hogy dalokat szerezzek.
– Konkrét megzenésítésekről beszélünk vagy az archaikus imák rád olyan hatást gyakorolnak, amelynek szellemében újakat írsz?
– Az ilyen imádságok legtöbbje nem megzenésíthető a formaiságuk sajátossága miatt. Látomásszerű dolgoknak mondanám ezeket, akár pogány képzetekkel is vegyülve. A nem keresztény vonatkozásokat nem emelem be a dalaimba. Azért tetszenek ezek az imádságok, mert ezek
„minden kor öregjeinek imádságai”,
ahogy Erdélyi Zsuzsanna nevezi őket. Megérint, hogy a zsoltárok világa tökéletesen átsüt az archaikus szövegeken, amelyeket a szegények között élő ferences szerzetesek szelídítettek meg. Ahogyan az ősi pogány ünnepekre ültették rá a keresztény tartalmakat, ugyanez a folyamat megfigyelhető az imádságok szintjén is. Tehát ezek az ősi imák abszolút keresztény tartalmat közvetítenek, azzal együtt, hogy itt-ott magán viselik a pogány maradványok nyomait.
– Ha Csoma Gergely harminc évvel ezelőtt lefotózott volna, milyen különbségeket fedezhetnénk fel a mai arcképedhez képest?
– Azt szokták rólam mondani, hogy fiatalabbnak látszom, mint ahány éves vagyok valójában. Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Egy nagyon szerető családban nőhettem fel. A saját családunkban is ez folytatódik. Csak hálás lehetek a Jóistennek mindezért.
Boldog embernek tartom magam.
– Tele vagy kinccsel és hálával, amely megmutatkozik a művészetedben is, viszont keveset hallani rólatok. Nem akartad ezt jobban megosztani másokkal?
– Mindig szerettem volna erre törekedni. Ám amíg a szentendrei Péter Pál templomban vezettem az énekkart, az volt az első, hogy a közösségért tegyek meg mindent teljes erőmből, a legnagyobb odaszánással. Az énekkar egyben egy közösség is lett. A dalok összehoztak egy kis csapatot. Volt olyan időszak, amikor több mint harmincan voltunk együtt. Arra nem volt se tehetségem, se energiám az előzőek mellett, hogy a saját dalaimat szélesebb körben érvényesítsem. 2012-ben az énekkarunk feloszlott és megalakítottuk a „Máriáss Péter és barátai” csapatot. Az együttes azonban csupa családfenntartó emberből áll, így most sem marad valódi lehetőségünk arra, hogy a kincseinket minél szélesebb körben megismerhessék. Számomra nagy öröm megírni ezeket a dalokat.
Sokkal inkább vagyok dalszerző, mint előadó.
– Ezek az evangéliumi szövegek képesek még híddá lenni azok irányában, akik nem lépnének sem Isten sem az egyház felé?
– Nagy kérdés, hogy egy nem vallásos ember hogyan tud reagálni ezekre a művekre. Mindig megtiszteltetés számomra, amikor szakavatott emberek elismerően nyilatkoznak a művészetünkről, de nem szeretnék ezekkel kérkedni. Soha nem akartam valamilyen stílust utánozni. Ezek a számok belőlem jönnek. Amikor megírok egy dalt, már hallom előre, ki hogyan fogja énekelni vagy mit játszik majd benne.
– A külföldről egyre intenzívebben hozzánk érkező dicsőítő zenéről milyen véleménnyel vagy? Amiatt is kérdezem ezt, mert a dalaidban a magyarság és a kereszténység értékeinek megőrzése kiemelt fontosságú.
– Ezek nagyon minőségi és jó zenék. Ezzel együtt azt is látni kell, hogy „a végeken hősök küzdenek” az fennmaradásért. Talán kicsit jobban követjük a trendit, mint azt kellene. A divatok mindig jönni fognak, de menni is. Ezt a tényt el kell fogadni. De bevallom, magam is szoktam ilyen dalokat játszani. Nincsenek skrupulusaim, hogy ezek a „mai dalok” rosszak lennének. Amiatt viszont, amit képviselek, kicsit fáj ez a tendencia, és leginkább a hiányokat fedezem fel. Az Eucharisztikus Kongresszusra felkészítő ForrásPont elnevezésű ifjúsági találkozón például igencsak meglepődtem, amikor a szentmise bevonulási énekét angol nyelven énekelték magyar fiataloknak, idehaza. Nem gondolom azért ezt tragédiának, de amikor a végeken az utolsó harcokat vívják az elmúlás késleltetéséért, furcsa megtapasztalni, hogy
az anyaországi jólétben a hangsúlyok eltolódnak.
– Milyennek látod a magyar katolikus könnyűzene jövőjét? A nemzeti vonatkozásokról talán már beszéltünk. Hogyan tudnak megjelenni a katolikus értékek a keresztény könnyűzenei szcénán belül?
– Vannak olyan más felekezetű ismerőseim, akik „katolikusabbak”, mint én, csak nem tudnak róla. A nyitottság nagyon fontos, nem szabad felekezetileg elzárkóznunk egymástól. Meg kell erősítenünk a közösségeinket. Az Eucharisztia nálunk ebben a legközpontibb helyet foglalja el. Ezt kellene jobban megélnünk. Úgy érzem, hogy
a mi katolikus vallásunk olyan tökéletes keretet ad, amelyhez se hozzátenni, se abból elvenni nem szükséges.
A mi feladatunk, hogy ezt az egységes tanítást hitelesen megéljük és láthatóvá tegyük. Nem kellenek különleges tematikák ehhez. Ez vonzóvá válik a nem katolikusok számára is. Egyébként mintha visszaszorulna ez a keresztény gitáros mozgalom. Az Eucharist után nem nagyon látni új katolikus csapatokat. Az is lehet, hogy a hazánkba érkező külföldi keresztény muzsika kielégítette a fiatalok ez irányú igényeit. A külföldi előadók is egyre gyakrabban fordultak meg a különböző nagyobb rendezvényeken.
Máriáss Péter és barátai Bécsben.
– Mit jelent az életedben az Eucharisztia?
– Most írtam egy szentmisét, amelynek az áldozási énekébe az élő eucharisztikus imákat próbáltam beleszőni. A valaha írt egyik legszebb dalomnak tartom. Az Eucharisztia számomra maga az élet, Jézus Krisztus, aki kiszolgáltatott pólyásként jött el erre a „fekete földre” a mennyország szépségéből, a szentségből ide közénk, ahogy archaikusan megfogalmazták az ősi imák. Mi úgy tudunk ehhez a valósághoz közel kerülni, hogy magunkhoz vesszük az Eucharisztiát. Van egy imádság, amely azt mondja el, hogy minket az idők kezdetétől egyenként megálmodott az Úr. Előszedett bennünket a föld poraiból, azért, hogy felemeljen az ő szentháromságos életébe. Ebben az imádságban az imádkozó megkérdezi, „és én mit adjak az Úrnak ezért”. Ezt meg is válaszolja:
„ő az Urat magához veszi, dicsőíti, áldja, és arra kéri, hogy költözzön belé.”
Ezt kívánja tőlünk az Úr. Ebben az imádságban egyszerre van jelen a belső gyengédség és az erő. Ez a halandóság végét jelenti. Ez kellene, hogy az életünk célja legyen. Ha mi ennek a magasztosságát átérezzük, akkor amikor az Eucharisztiához járulunk, annak egészen megújultnak és tisztának kell lennie. Nem mehetünk Jézushoz sáros lábbal. Vannak, akik a Jósten irgalmasságára apellálva akkor is nyugodtan áldoznak, amikor élettársi kapcsolatban élnek a partnerükkel. Én ebben nem hiszek. Az Oltáriszentség nem csak egy jelkép, a magunkhoz vétele pedig nem csak egy jámbor szokás! Maga az Úr akarja nekünk odaadni magát.
– Az Eucharisztikus Kongresszus zenei pályázatára szerzett misédnek mi lett a sorsa?
– Nagyon későn kaptam észbe, hogy beküldjem. Lényegében nem is kapott semmiféle értékelést, mi viszont nagyon megszerettük. Azóta írtam hozzá a már említett áldozási éneket, illetve a bevonulási és kivonulási éneket is. Most augusztusban Pomázon fogjuk majd bemutatni, ahova meghívtak bennünket. A misekompozíciónak talán az az érdekessége, hogy
a gitár és a templomi orgona közösen szólalnak meg benne.
– Aki hallotta már „Föl is föltekinte” című albumotokat, szemernyi kétsége sincs a minőség felől. Jól tudom, hogy unokaöcséd, az ifjabb Hajba Imre hangszerelte, aki a keresztény könnyűzenei élet számos produkciójában itt is, ott is feltűnő muzsikusa?
– Ez a lemezünk három éve jelent meg. Imi egy profi zenész, a szakmai észrevételei nagyon sokat jelentettek számomra. Amatőr zenésznek tartom magam. Nagy biztonságot adott számomra, hogy az unokaöcsém ilyen odaadással beleállt a lemez készítésébe. Úgy gondolom, hogy az ő gondossága mindenképpen hallatszik az elkészült zenei anyagon. Megmaradhatott az összes eredeti ötletem, de az ő zenei profizmusa igazi keretet biztosított az egészhez. A címadó dallal beneveztem a Szikra-díjra is, bár a „dal kategórián” lehet, hogy egy kicsit túl mutat. Bejutottunk az elődöntős öt dal közé. Végül egy olyan dal lett a kiválasztott befutó, amely szerintem is nagyon-nagyon profi, kiváló mű.
Gável András
A kiemelt képünkön Máriáss Péter látható, a háttérben az ifjabbik Hajba Imre társaságában Gombaszögön. A kép forrása a zenekar hivatalos közösségi oldala.
További olvasásra ajánlott írásunk:
