Highway To Heaven, avagy a rockzene is Istenhez emel

Az ausztrál AC/DC mára igencsak remegő lábú, de mindhalálig rockszívű csapata még 1979-ben írta meg az egész világon elterjedt és közkedveltté vált „Highway To Hell” című számot. Gitártanárok általános tapasztalata, hogy a növendékek legelőször ezt a dalt akarják megtanulni. A „le a kalappal” zene mögött azonban olyan szellemiség húzódik, amely végső soron leplezetlenül a sátáni erőknek hódol. Hogyan is álljunk keresztényként ehhez a kérdéshez?

„Mivel a rockzene tipikus elemei, nevezetesen az egyoldalúan testre ható ritmus; a dallam-, összhang- és ritmusrészletek monoton ismétlése; a nagy hangerő és a rendetlen, eksztatikus kifejezés formák ellentmondanak Isten teremtési rendjének, mert ez a zene gyakran kábító és hipnotikus hatású, transzba és pusztító eksztázisba meríti hallgatóságát, és mert a »rock« fogalmához erősen negatív képzetek tapadnak, ezért nem létezhet keresztény rockzene” – jelenti ki Walter Kohli Rockzene …és keresztyén életvitel című könyvében.

Még ha e megfogalmazás bizonyos elemeivel azonosulni is tudunk, a maga egészében tekintve olyan következtetésekhez vezet, amelyek levonásához már-már isteni ítélőerő és bátorság szükségeltetik. Nem jelenthetjük ki valamely zenével kapcsolatban – bármelyik stílusról legyen is szó – pusztán a dallam és a lüktetés alapján, hogy az rossz vagy jó. Ám a benne megfogalmazott tartalom, illetve az alkotói szándék olyan irányba befolyásolhatják az egyébként „semleges hangok” és ritmusok világát, amely onnantól kezdve az üzenet szolgálatába áll.

Elvetemültségre és szűklátókörűségre vall kijelenteni egy mindentől független zenéről, hogy az például „deviáns és negatív” hatású. Azt azonban mindenképpen érdekes lehet egy kicsit megvizsgálni, hogy a dal alkotója pontosan milyen viszonyban is állt az élettel – hogy Istenről és hitről ne is beszéljünk.

Amennyiben viszont egy művészről vagy annak egy daláról egyértelműen látszik, hogy olyan erők irányába indítaná el bensőnket, amelyek pozitívnak – legalábbis hosszú távon – egyáltalán nem nevezhetők, akkor érdemes más zenék után néznünk.

Az AC/DC „Highway To Hell” című száma éppen ilyen – hiába bálványozzák a popszakma képviselő, előadói, valamint a híres és nagy emberek. Beszédes körülmény, hogy a zenekar ezt a dalt is tartalmazó lemeze minden korábbi albumuknál népszerűbbé vált, amely ezáltal hozzájárult rajongótáboruk jelentős növeléséhez, egyúttal megalapozta az átütő sikert. Nem véletlenül, hiszen azok az erők, amelyek szolgálatában állt, ideig-óráig – leginkább saját maguk népszerűsítése érdekében – hírnevet és világi dicsőséget szereznek az előadóművészeknek. Csakhogy

komoly árat kell majd ezért fizetni – az örök élet perspektívájából nézve.

Keresztényként tehát a szuper muzsika ellenére sem „rajonghatunk” az ilyen típusú üzeneteket hordozó, a sátánt felmagasztaló számokért, hiszen azzal épp az Istenbe vetett hitünket támadnánk, a remélt üdvösségünkre mondanánk határozott nemet.

Az azonban elég durva és javarészt téves megoldás lenne ezek után, hogy a sátán szolgálatába állított zenék alapján kezdjünk el helyteleníteni egy kiforrott, az örök szépség nyomait magán viselő, önálló zenei stílust, mint ahogyan ezt a fentiekhez hasonló módon teszik sok esetben a keresztény könnyűzene stílusaival, mondván: a sátáni könnyűzene nem fér meg az isteni üzenettel és a Mindenható dicsőítésével.

Miért adnánk oda a legjobb zenéket az ördögnek?

Ehelyett inkább biztatni, képezni és támogatni lenne szükséges a pozitív üzenetű zeneműveket és számokat alkotó –akár keresztény könnyűzenét játszó – művészeket, hogy a legkarcosabb rockzene stílusában is – miért ne? – fogalmazzák meg a végső soron Isten szépségére mutató gondolataikat.

Minden bizonnyal egy „szellemi harcról” is beszélhetünk a háttérben, amely a popkultúra színpadain is kiéleződni látszik. Ezért egyre nagyobb, sőt

égetően nagy szükség van azokra a könnyűzenészekre, akik a művészetüket nem a sátán, hanem Isten szolgálatába állítják.

Gável András

A kiemelt képünk forrása a Pixabay.

További olvasásra ajánlott írásaink:

Álljon fel az Istent imádó zenei hadsereg!

A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?