Rasszista komolyzene, avagy dögöljön meg minden fehér ember?

Nem minden fehér kókler elnyomó, de minden fekete rasszista? Zavar támadt az erőben. BLM csúcsrajáratva.

Szembejött a velem a V4NA oldalán egy cikk arról, hogy a nyugati civilizáció legutóbbi elmebaja (értsd BLM, vagy Black Lives Matter, avagy magyarul: minden fekete élete számít, kivéve Afrikában) éppen melyik újabb mérföldkövéhez érkezett el. Most már a komolyzene is rasszista.

Nem elég, hogy a zenekarok nagy része fehér, de ráadásul még fehér zeneszerzők zenéit is játsszák. Hol itt az igazság?

Bachot már nem lincselhetjük meg, de aki Bachot játszik, azt még igen.

Nyilvánvaló, hogy a zenekarok mindegyikénél elsődleges szempont a tagok bőrszíne. Összetehetjük a két kezünket, hogy amíg nagy cégek széles mellénnyel, de furcsa kivitelezéssel bevezetik a női kvótát, addig a zenekarok esetében nem fajult idáig az esélyegyenlőségnek indult valami. 

Koncertjegyet azért még senki nem váltott, mert fele ilyen, fele olyan társaság játszott aznap este, bár hallgathatatlanul. Bátran kiállok a zenekarok mellett, mert azon túl, hogy nyilván sok szempont dönt az előjátékokon versengő zenészek sorsáról, ki milyen messze lakik, beszéli-e a nyelvet és a többi, végül mégiscsak az a legfontosabb, hogy ki játszik jól. Nagyon jól.

Némelyeknek fáj, hogy a komolyzene nagy ikonjai fehérek… ez annyira abszurd, hogy nem is tudok rá mit mondani.

Az az európai zene, amely annyira nem is egyetemesen európai, hanem leginkább német – és amely képes volt az évszázadok alatt magasművészetté fejlődni (ennek persze feltétele a megfelelő kulturális közeg, a relatív béke, a biztonságos élet és egyebek), nem véletlenül maradt fenn mindezidáig. Nem azért, mert az egyik nem volt zsidó, a másik Trumpra szavazott, a harmadiknak meg szép volt a parókája.

Bach, Beethoven, Chopin, Liszt, Mozart zenéje szárazan mondva olyannyira tömény, információval telesűrített, olyannyira tökéletes kicsúcsosodásai a korok kultúráinak, hogy végső soron ez teszi őket kortalanná. Millió kortársuk volt, aki – méltán-méltatlanul – ezeknek a halhatatlan neveknek az árnyékában képtelen volt érvényesülni. Ezek is mind fehérek voltak.

Amiért Goethe (na, még egy fehér pali) sem megy ki soha a divatból, azért nem fog Wagner sem. Nem azért, mert ezek az emberek olyannyira hibátlan személyiségek lettek volna, hanem egyszerűen az alkotásaik miatt. 

Ha mindettől függetlenül Afrikában, Ázsiában, Dél- vagy Észak-Amerikában egymás sarkát taposták volna a zeneszerzők úgy, mint Bécsben a 18-19. században, akkor lennének nagy színesbőrű zeneszerzőink. A feketéknek nem a fehérek elnyomása miatt nincs az európaihoz hasonlítható komolyzenéjük, hanem mert nem volt egy olyan termékenyítő kulturális közeg, ahol ez a „jelenség” kialakulhatott volna. Hozzá kell tenni, Afrikában virágzó kultúrát találtak az európai felfedezők, mikor először betették a lábukat a kontinensre: végeláthatatlan, kikövezett és fákkal szegélyezett utak, finom kelmékbe öltözött asszonyok, élénk gazdaság. Mindazonáltal ne akarjunk egyenlő módon versenyeztetni kultúrákat, amikor Európában már a krétai minószi kultúra óta gyűlik és halmozódik – és vele párhuzamosan pusztul – mindenféle művészettörténeti kincs, miközben a klíma szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken más volt a fókusz. Az inuitok sem lázonganak azért, amiért nincsenek nagy festőik. Két végtag elfagyása között nehezen fognak azon lamentálni, hogy épp melyik hópehelyből nyerjék ki a pigmenteket.

De térjünk vissza a kortárs jelenbe. Manapság már mindenki zeneszerző, filmrendező, videós, költő, író – mi is a tízmillió focibíró országában élünk. Nyilvánvaló, hogy a naponta körülöttünk keringő információhalmaz tele van selejttel. Azok, akiknek ez az élete, mármint a művészet, azok képesek meglátni az értékeket, amelyek jó eséllyel fognak egy-két-háromszáz év múlva is ugyanilyen értéket képviselni. Jó ezeket az embereket megtalálni, jó ezekre az emberekre hallgatni.

Ha ma végez a Zeneakadémián, a Juilliardon, a Conservatoire-ban egy néger, egy közel-keleti, egy ázsiai, vagy egy latin-amerikai zeneszerző és megírja a 21. század legkiemelkedőbb szimfóniáját, zongoraversenyét, vagy vonósnégyesét, az összes BLM-aktivista leülhet a fenekére, mert annak a gyereknek a darabját tuti, hogy rommá fogják játszani a világ összes koncerttermében. Várjuk a lelkes jelentkezőket. (De ha mégis odáig jutnánk, hogy posztumusz másodrendű élőlényeknek titulálnák drága nagyjainkat, adják már olcsóbban legalább az ő kottáikat, légyszi.)

Ui.: A jazzt szeretjük, a zongora meg fekete. (Ugyi, Ady?)

Ha tényleg számít a feketék élete

Kiemelt képünk forrása a Papageno.