Ungváry Zsolt: Áldozat – 5. (folytatásos kisregény)

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

5. RÉSZ               (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

– Tessék! – csapott rá Szabóné dühösen a színes fotóra, hogy majd elszakadt a lap. – Nézd meg ezt a fickót! Alig idősebb nálad. Micsoda háza van! Azt írják, a földszinten úszómedencével, hátul a kertjében pedig teniszpálya. Teniszpálya… Na ez azért már hülyeség. Odaadjam? – nyújtotta, amikor László felállt az asztaltól.

– Nem, köszi, van olvasnivalóm.

Odabent megállt a Szent Péter Bazilika kapujánál. A poszternél, amit az évfolyamtársától kapott. És kapott tőle könyveket is, többek között a pápáról, Rómáról, az itáliai szentekről; Assisiről, Padováról. Levette a világatlaszt a polcról, kinyitotta az olasz csizmánál. Gyerekkora óta vonzották az idegen tájak, a tenger. Egyszer az anyjával kimentek Bécsbe és tavaly, egyetemi szervezésben, egy hetet töltött Németországban; ezen kívül nem járt külföldön, s ez hirtelen szomorúvá tette, ugyanakkor tettekre sarkallta. Olyan világossá vált, hogy nem értette, miért nem jött rá sokkal előbb: el kell utaznia.

*  *  *

Néhány nappal később, miután belépett a lakásba, a nyitott ajtón át belátott a fürdőszoba; az anyja a tükör előtt állt, és festette magát. Nem emlékezett rá, hogy valaha tapasztalt-e ilyesmit.

– Hogy nézel ki? – szaladt ki önkéntelenül a száján. Bánta, hogy akaratlanul megleste az anyját, de titokban örült is neki; ha magával foglalkozik, az jelentheti azt, hogy a begubózás helyett folytatja az életét.

Az asszony bosszús lett, gyorsan lemosta arcáról a festéket, és belevágta a rúzst a mosdókagylóba. Aztán teátrálisan helyet adott Lászlónak, hogy kezet moshasson.

– Mi a vacsora? – kérdezte a fiú, hogy a kellemetlen jeleneten tompítson.
– Mi lenne? Homár és kaviár! Olyan hülyeségeket tudsz kérdezni! Kenyér és felvágott. És tea. Főzzek kávét?
– Nem, dehogy!

Rossz hangulatban ült asztalhoz. Most már nehezebb lesz belevágni, de mégsem várhat az utolsó napig a bejelentéssel.

– Mesélj, mi történt?
– Semmi különös… – Próbált látványosan rágni és nyelni, hogy szótlanságát erre foghassa. – A szokásos. Előadások, szeminárium.
– Az a lány…
– Mi van vele?
– Én kérdezem: mi van vele?
– Semmi.
– Nem találkoztál vele ma?
– Nem.

Szabóné gyorsan matatni kezdett az asztalon, a morzsákat söprögette össze ujjaival kis kupaccá. Próbálta elleplezni elégedettségét; László persze észrevette rajta, de igazából őt sem érdekelte már a lány.

– Reggel nem a frissen vasalt inged vetted föl.
– Találtam a szekrényben másikat.
– Kár volt keresgélni, direkt odakészítettem a csíkosat.
– Majd fölveszem holnap.

Az asszony újabb pótcselekvést talált; lecsavarta az ásványvizes üveg kupakját, s már töltött is. László önkéntelenül odakapta a kezét, hiszen a pohara félig volt teával. Az anyja mozdulata megtört, a teli flakonból kilöttyent a víz.

– Letörlöm – szólt bosszankodva, s már masszírozta is szét az asztalon a nedvességet. László érezte, hogy ebből a feszült helyzetből csak nyílt támadással törhet ki.
– Elutazom Olaszországba.
– Tessék? – pördült meg az asszony a mosogatónál.

László sóhajtott, a záporozó kérdésekre tőmondatokban felelgetett. Közben arra gondolt: ezen túl kell esni, aztán ha hazajön… Akkor úgyis másként lesz minden. Legalábbis remélte. Valaminek változnia kell; vagy őbenne, vagy a világban. Talán ráérzett erre az asszony is, mert az igazán fontos kérdésre nem erőltette a választ. Hiszen racionális okot nem tudott mondani a miértre.

Végül Szabóné talált egy okot, amit be tudott illeszteni a világképébe.

– Fiatal korban szükség van egy kis kalandra. Mikor utazzon az ember, ha nem ilyenkor? – Már szinte nyugodtnak látszott. – Majd segítek becsomagolni.

*  *  *

Indulás előtt felütötte az Újszövetséget. Máté evangéliumánál nyílt ki.

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”

Lehetett volna rosszabb is, dünnyögte maga elé.

(Folytatjuk.)