„Isten ott van az ablak mögött”: Példaképünk Dr. Mihalec Gábor

Mihalec Gábor neve nem csak itthon, hanem határon túl is ismert. Élete a párkapcsolatok segítéséről, a nő és férfi kommunikációjának könnyítéséről szól, ezt számos könyve, előadása is segíti. Mindezek mellett fantasztikus lelkész, családapa és nem utolsó sorban férj. Vele beszélgettünk a kapcsolatok dinamikájáról, a lelkészi lét kihívásairól, a családban jelentkező örömök és nehézségek elfogadásáról.

– Hogyan vált Mihalec Gábor a párkapcsolatok védelmezőjévé és segítőjévé? Volt egy meghatározó személyes élmény, ami erre a pályára vitte?

– A legtöbben, akik a „pszi-szakmával” érintkezésbe kerülünk, valamilyen személyes indíttatásból indulunk el, és választunk hivatást. Így történt ez nálam is. 

Tőlem a pszichológia nagyon távol állt, hiszen teológiát végeztem. Fiatal lelkész koromban volt a családi életünknek egy töréspontja. Azt gondoltam, hogy ha az egész életemet Isten oltárán égetem, mint egy szolgálatot, akkor ő majd a többiről gondoskodik, otthon minden rendben lesz. Megszületett a kisfiunk, és én továbbra is hajtottam (bibliaórák, előadások, istentiszteletek), ami miatt sokat voltam távol otthonról. Mindeközben a feleségem küldött halvány jelzéseket… Akkor fordult nagyon drasztikusra a helyzet, amikor három hónap alatt hatvanról harmincnyolc kilóra fogyott le. Ekkor kezdtem nagyon megijedni, és nem értettem, hogy mi történik a családomban.

A kétségbeesésünk közepette rájöttem, annyi mindent nem tudok az ember működéséről, egy kapcsolat dinamikájáról, a lelkünk világáról. Ez volt az a pont, hogy én, aki addig nem tartottam sokra a pszichológia tudományát – mivel úgy gondoltam, a pszichológus csak a hasára üt és mond valamit –, elkezdtem utánaolvasni. Később, amikor a teológia mesterképzésemet végeztem Németországban, párhuzamosan pszichológiát is elkezdtem tanulni. Ez idő alatt a campuson belül elérhető voltam a családom számára, így lassan elkezdtük a nulláról, sőt, inkább a negatív tartományból újraépíteni az életünket.

Közben megfogalmazódott bennem a kérdés, miért is nem lehet sehol a kapcsolati krízisekről tanulni. Amikor ebből a válságból győztesen jöttünk ki, mindenképp át akartam a szenvedések árán szerzett tanulságokat adni más párok számára is. Hiszen Isten nem állítja egyik ajándékát (család) a másikkal (hivatás) szembe. Ha valami elromlik, akkor valószínűleg én értettem félre. Megtanultuk a leckét!

A teológiai képzésem felruházott lelki erőforrásokkal, de nem adott pszichológiai, kapcsolat-dinamikai eszközöket a kezembe. Viszont ekkor láttam, hogy ez a két tudományág gyönyörűen kombinálható egymással. 

Én az a fajta ember vagyok, aki semmit sem tud fél szívvel csinálni. Amibe belefogok, abba beleásom magam a lehető legmélyebben. 

Magyarországra hazatérve is kerestem az utakat, hogyan tudnék másoknak segíteni. Előbb részt vettem a nemzetközi Családi Életre Nevelés képzésen, azután családterápiát tanultam, majd Dr. Németh Dávid vezetésével a Károli Gáspár Református Egyetemen elkezdtem doktori témám kidolgozását. Ez egy olyan képzési forma kidolgozásáról szólt, ami proaktív és preventív jelleggel tömegeket szólít meg, és párkapcsolati problémákkal foglalkozik, ugyanakkor a hatását mérni is lehet. Ez lett a Gyűrű-kúra.

Mihalec Gábor párterapeuta. Fotó: Frank Yvette

– Mielőtt még a párkapcsolatok segítőjévé vált, előtte a lelkészi szolgálatra érezte a meghívást. Ennek mi az előtörténete?

– Tizenhét éves koromban volt egy nagyon mély identitáskeresési válságom. Ekkoriban egy számomra megoldhatatlan helyzettel szembesültem. Eközben bevillant a nagymamám mondása – egyedül ő volt hívő a családban –, hogy „Gabikám van egy Isten, akihez mindig fordulni lehet és megsegít”.  Szorult helyzetemben felismertem, lehet, ez az a szituáció, amikor Istennek lehetőséget kéne adni. Mai fejemmel már nem lennék ennyire vakmerő, hogy hé, figyelj, adok Neked egy lehetőséget… Én, az Istennek! De akkor ezt még így fogalmaztam meg. Azt mondtam, hogy: „Isten, ha tényleg vagy, akkor ezt most átadom neked, oldd meg! Ha tudom, hogy vagy, akkor biztos célod van velem”. Három nap után, emberi kéz beavatkozása nélkül az a probléma, amiben benne voltam, teljesen elrendeződött. Isten tehát létezik – első kérdés pipa.

Párhuzamosan az útkeresésemmel a legjobb barátomnak volt egy balesete, amibe majdnem belehalt. Ő ugyanebben az idősávban a kórházi ágyán fogalmazta meg, hogy „ha ennyire törékenyek vagyunk testileg, akkor lehet, többet kéne a lelki dolgokkal foglalkoznunk”. Ekkor vett magának egy Bibliát, és elkezdte olvasni. Megosztottuk egymással istenélményeinket. Elkezdtük teljesen magunktól olvasni tizenéves srácokként a Bibliát, és barátokként még az osztályban is erről beszélgettünk. 

Érdekes módon egy elektrotechnikus osztályból hárman lettünk lelkészek minden egyházi háttér nélkül. 

Isten olyan szinten belenyúlt abba, amit mi ott megéltünk, hogy bár nem tudtam mit akarok az életemmel, de abban biztos voltam, bármi is legyen, de köze kell lennie Istenhez. Így elkezdtem teológiát tanulni. Ez volt a szikra, ami elindított ezen az úton. Sosem bántam meg!

– A házasságban mi lehet a kulcs, ami több évtizeden át hűségben egymás mellett tartja a férjet és feleséget?

– Kicsit az ars poeticám is a tudatosság hangsúlyozása az érzelmekben is. Nekem óriási példa, amikor Jézus a Getszemáni-kertben imádkozik, és nagyon szépen kiélesedik a szív és az elme egymásnak feszülése. Amikor azt mondja, hogy „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár”, ebben annyira szépen kifejeződik, hogy az érzelmek azt mondják, ne csináljam, nem érzem azt, hogy ez jó lenne nekem, de aztán hoz egy döntést, „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy Te akarod”. Az ész dönt: végigcsinálom, mert szeretem őket. 

Engem ez vezet férjként, és ezt hirdetem a pároknak is – ma egy olyan korszellemben élünk, ahol az érzelmeket túlságosan túlhangsúlyozzák –, de

ha bennünk megvan az a fajta tartás, hogy nem azt teszem, amit a pillanat hevében az érzelmek diktálnak, hanem amit helyesnek hiszek, akkor ez nagyon sok helyzeten átsegít. 

Egy konfliktushelyzetben talán az esne jól, hogy rávágjam az ajtót, leordítsam a párom fejét. Mégis inkább ilyenkor azt mondom: „Drágám, ez nekem most nagyon fáj, rosszul esik, de hoztam egy döntést, és ezt veled szeretném végigcsinálni. Ezért most nem azt teszem, ami jól esne, hanem amit helyesnek tartok. Mondd el, mi bánt, én is elmondom, és találjunk egy közös utat”. Ez a mi házasságunkat – mivel mindketten ezt valljuk – nagyon sokszor megmentette már. 

Sokan megrettennek ettől, és a kritikusaim is ezt róják fel –, hogy túlhangsúlyozom a racionalitást és az érzelmeket figyelmen kívül hagyom. Ez akkor lenne igaz, ha teljesen partvonalra állítanánk az érzelmeket.

Én azonban azt vallom, az érzelmeknek megvan a nagyon is fontos helye, de azokat  irányítanunk kell. Ez pedig fejben dől el. Ha hozok egy döntést, és elindulok egy irányba, az érzelmek is újraszerveződnek. 

Az érzelmek nem tudják, mi a jó vagy rossz! Isten nem véletlenül teremtette belénk őket. De tudnunk kell helyesen kezelni azokat.

Dr. Mihalec Gábor lelkészi feladatai közben; Fotó: Dr. Mihalec Gábor

– Amikor otthon kicsit puskaporos a levegő, mi segít Önnek, hogy a tanácsadásokon mégis teljes szívvel a kapcsolatokat erősítse?

– Sokáig kerestem az utamat, hogyan tudom a saját érzéseimet háttérbe szorítani, és a teljes figyelmemmel odakoncentrálni azokra az emberekre, akikkel éppen dolgozom. Óriási segítséget jelentett ebben az a három év, amit Németországban töltöttünk. Az egyetem mellett dolgoztam egy idősek otthonában. Eleinte nagyon mélyen együtt érezve az idősekkel, szolgáltam őket. Néhány hét után azonban ez minden lelki tartalékomat felemésztette. Rájöttem, nem engedhetem túl közel magamhoz őket, mert nekik sem lesz jó, ha kiégek. Így átcsaptam a másik szélsőségbe, mondván, biztos azoknak van igazuk, akik gépiesen végzik a munkájukat. Néhány napig bírtam, de hamar rájöttem, ez nem én vagyok! Nem vagyok hajlandó odáig lealacsonyodni, hogy egy másik embert ne emberi lényként kezeljek! Aztán lassan 

megtanultam százszázalékosan jelen lenni a pillanatban. Amikor velük vagyok, akkor teljes lényemmel ott vagyok, de amikor az ajtót becsukom, kilépek a szituációból.

Ez három évembe telt, és ma is ebből a tudásból élek. Bármi is történik az egyéni életemben, azt kizárom, és jelen vagyok, amikor egy pár ül előttem. De ugyanúgy, ha hazajövök, férj, apa vagyok, és nem vagyok elérhető a párok számára. Ezért is

szeretem a napjaimat nagyon szigorúan leszakaszolni, hogy van a terápiás nap, a lelkészi nap és van az otthoni nap. Ezzel segítek magamnak is tisztán tartani a szerepeimet, és nem hagyom, hogy átfolyjon egyik a másikba.

Nyilván áthallások vannak: amikor mondjuk lelkészként szolgálok, nagyon sokat segít, hogy terapeutaként is tudok kérdezni, hiszen kihallok dolgokat a sorok mögül. Nagyon sokat jelent a Biblia kutatásában, hogy észreveszek olyasmit, amit valaki, akinek „csak” teológiai háttere van, nem lát meg. Ugyanígy a párterápiában sok pluszt ad a lelkészi komponensem, mert megvannak a világos etikai útjelzőim, mi a jó és a rossz. Manapság ez egyáltalán nem magától értetődő, és sokan azzal dolgoznak, amit a kliens hoz, és nem probléma, ha az etikailag megkérdőjelezhető. Ha valaki például abban kér tőlem támogatást, segítsek a szerelmének végre elválni a házastársától, hogy ők egymáséi lehessenek, akkor én azt mondom, nem én vagyok az embere, hiszen én a férj és a feleség együttmaradásán fogok dolgozni!

A lelkészi tartás, elvek, etika nekem nagyon sokat jelent eligazodni abban a szövevényes világban, amit sokszor a párok prezentálnak.

Ünnep (házassági évforduló) a családban; Fotó: Dr. Mihalec Gábor

– Ha az ember szülő, óhatatlanul őt is nevelik gyermekei. Miket tanult szülőként önmagáról, a kapcsolatokról, az életről?

– Különválasztom a hitbeli és a kapcsolatok tekintetében tapasztalt tanulságokat. 

Igazából akkor kezdtem el jobban megérteni Istent, amikor apává lettem.

Addig nagyon sok mindent csak a gyermeki pozícióból láttam. Voltak kérdéseim: ha szeretsz engem, miért engedted meg, hogy belekerüljünk abba a kétségbeejtő helyzetbe?! Egyszer a dolgozószobánkban ültem, és az ablakon át láttam, ahogyan az akkor hat-hét éves fiammal az utcabéli gyerekek összekaptak. Szívfacsaró érzés volt nézni, hogy társai verik a gyerekemet. Legszívesebben azonnal odarohantam volna. De aztán eszembe jutott, nem lehetek mindig ott, hogy megvédjem. Ezért egy nagyon kegyetlennek látszó döntést hoztam: maradtam a székemen, és figyeltem, mi fog történni. Később a fiam büszkén érkezett, és elmondta, hogyan oldotta meg a helyzetet. Akkor megértettem: Isten végig ott volt az ablak mögött, és figyelt minket, ha végzetes helyzetbe kerültünk volna, akkor kiszaladt volna hozzánk. Isten ilyen, de ezt csak apaként tudtam megtapasztalni.

Vannak emberi megtapasztalások. Sokáig azt hittem, hogy szülőnek lenni egyirányú dolog. Én vagyok a felelős, én diktálom a szabályokat, a gyereknek az a dolga, hogy engedelmeskedjen. A fiúnk megtanított arra, hogy a szülőség egy rugalmas műfaj. Főleg kamaszként sok egymásnak feszülésünk volt és ez idő alatt rájöttem, hogy az élete feletti felelősséget idővel át kell a fiamnak engednem, hiszen meg kell tanulnia felelősséget vállalni. A lányunk szintén egy igen erős akarattal megáldott lény. Nála viszont már tudjuk alkalmazni mindazt, amit a fiunknál kitapasztaltunk. Amikor vele a hitről beszélgettünk, egy fontos felismerést fogalmaztunk meg: 

Minden szükségest megkapsz az élethez, ha hited van! De neked, magadnak kell dűlőre jutnod Istennel.

– Lelkészként hogyan látja, főként ezekben a nehéz időszakokban, a hit ereje milyen többletet ad?

– Bármennyire is groteszknek tűnik, de nagyon sok párhuzamot látok a hit és a koronavírus között. Én még nem láttam vírust, de elhiszem, hogy létezik, mert látom a hatásait.

Most egy történelmi ajtó nyílt meg, amikor az emberek elkezdik komolyan venni azt amit, vagy akit nem látnak.

Kicsit olyan ez, mint ahogy a süllyedő hajón nincsenek ateisták. Valahogy most sokkal természetesebb Istenről beszélni, mert az embereknek van egy olyan tapasztalata, hogy bár nem látnak valamit, az mégis drasztikusan hat az életükre. Miért ne lehetne egy ilyen pozitív benyomás mondjuk Istenről? Itt most megmutatkozik nagyon szépen, hogy mi, hívő emberek miben élünk. 

Ebben a helyzetben is ott van az a mély meggyőződés bennem, hogy Isten ott van az ablak mögött.

Nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ami kiesik az ő kontrollja alól! 

Nem csak túlélni akarom a krízist, hanem értelmes tevékenységre akarom fordítani, mert abban hiszek, Isten céllal küldött ebbe a világba. Olvastam egy bejegyzést, ami részben felháborodást keltett bennem, részben aranyos volt. A képen egy férfi atléta trikóban ült a tévé előtt, amin ez a szöveg volt: „Sosem gondoltam, hogy egyszer azzal fogom megmenteni az emberiséget, hogy döglök a tv előtt”. Igen, ő legalább otthon maradt. De nekem nem elég dögleni a tévé előtt!

Én azt akarom, hogy minden napom úgy teljen el, hogy a tevékenységem túlmutat önmagamon.  

Nekem fontos, hogy valami olyat tehetek, ami mások életét jobbá teszi. Én szeretnék majd a halálos ágyamon úgy visszatekinteni az életemre, hogy értelme volt. Hogy a világ egy jobb hellyé vált attól, hogy megszülettem. Az élethivatásom az, hogy lassan-lassan felnőjek oda, amit Isten megálmodott rólam.

Dr. Mihalec Gábor; Fotó: Tor Tjeransen

– Miért hálás a leginkább Istennek és a feleségének, családjának?

– Isten iránti hálámat a leginkább abban fejezhetem ki, hogy Ő sosem mond le egyetlen emberről sem, így rólam sem. Megtalálta a módját – bármilyen keményfejű is vagyok –, hogy megszólítson, hogy az igazi önmagamra találjak. Nagyon sokan félnek, hogy őt beengedve a szívükbe elveszítik a szabadságukat. Én azóta érzem igazán szabadnak magam, amióta Istent megismerhettem.

Semmiért nem adnám azt a meggyőződést, hogy pont azt csinálom, amit csinálnom kell!

Ha bárhol lehetnék és bármit csinálhatnék, akkor én most itt lennék, és ezt csinálnám! Megtalálni a feladatomat ebben a világban, az már önmagában egy akkora érték, amiért érdemes élni. A többi ráadás. 

Azért vagyok nagyon hálás Dórinak, mert nem hagyott magamra ezen az úton! Dóri személyében egy olyan ember áll mellettem, aki ugyanabba az irányba, ugyanolyan lendülettel, ugyanolyan kompromisszumot nem ismerő maximalizmussal húzza az igát, mint ahogy én. Egyik könyvem megjelenésekor feltettem a provokatív kérdést a feleségemnek: „Milyen érzés egy híres szerző feleségének lenni?”. Ő meg rám nézett mosolyogva: „Jó érzés, mert mellettem lettél azzá”. Ez nagyon sokat elmond:

Én azért lehetek a helyemen, mert ő áll mellettem. Ő azért van a helyén, mert én vagyok mellette.

Megtapasztaljuk, hogy az erőink nem kioltják egymást, hanem megsokszorozzák magukat. Fantasztikus egy ilyen csapattárssal együtt élni, dolgozni!

A gyerekeink megtanítottak arra, hogy az életet mindig pillanatfelvételként szemléljem, ne egy lezárt filmként. 

Nagyon sokszor türelmetlen vagyok, és szeretném őket lezárt történetként, célba érve látni. De megtanítottak arra a türelemre, hogy lássam, értékeljem és szeressem őket úgy, ahogy jelen pillanatukban vannak.

 

Kiemelt képünkön a Mihalec család; Fotó: Dr. Mihalec Gábor