Lángot kell gyújtani a szívekben – készület a Passió2020-ra

Nagy összefogásra készül a Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. (CSBO), ugyanis 2020 szereplővel kétszer is elő kívánják adni 2020. április 4-én a Passiót a Papp László Budapest Sportarénában, ezzel is hangolódva a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Meskó Zsolt, a jogászból lett filmrendező, színházi rendező által megálmodott darab a mai kor emberének kérdéseit feszegeti Jézus szenvedéstörténete során. A Papp László Budapest Sportarénában sorra kerülő grandiózus előadás fővédnöke Erdő Péter bíboros.

A tervek szerint 2020 önkéntes szereplővel, kétszer is elő kívánják adni a Meskó Zsolt által rendezett passiójátékot 2020. április 4-én a Papp László Budapest Sportarénában, előbb 15 órás kezdéssel, majd 19  órától megismétlik az előadást.

A 70 perc hosszúságú darab a Pasaréten bemutatott passiójáték szövegkönyvére épül, melyet ugyancsak Meskó Zsolt állított össze. Érdekesség, hogy az Arénában a teljes küzdőtér színpaddá változik, és a nézők csak a lelátókon foglalhatnak helyet. A szereplők gárdája pedig önkéntesekből áll majd össze, és a számuk eléri a 2020-at. 
Ez a produkció lesz Európa legnagyobb élő szereplős passiójátéka. 
A produkció hivatalos honlapján lehet hamvazószerdáig, azaz február 26-ig jelentkezni önkéntesnek. Ugyanitt lehet bővebb információt szerezni a próbák időpontjairól, illetve szimbolikus 2020 Ft-ért jegyet is lehet váltani az előadások valamelyikére.
 

Az előadás előkészületeiről, a kezdetek-kezdetéről, kihívásokról és a Passió2020 missziójáról beszélgettünk a rendezővel, Meskó Zsolttal.

— Hogyan született az ötlet ilyen hatalmas passiójáték létrehozására?

— Öt évvel ezelőtt egy lelkigyakorlat során, erdei elmélkedés közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy a plébániánkon, a Pasaréti templomban egy missziójátékot hozzak létre. Nem állt ez tőlem messze, hiszen a színház és a film világából jöttem, és rendezőként már korábban is foglalkoztatott a kérdés, hogy a szakmai tudásomat hogyan tudom a templomi közösség szolgálatába állítani. Ennek az elmélkedésnek a hatására fordultam az akkori plébánosomhoz. Akkor ő úgy fogadta ezt, hogy mivel úgyis annyi minden zajlik a húsvéti szertartásban, nem kéne még mi is jó néhányan ezt bonyolítsuk. Inkább azt kérte, hogy Szent Ferenc életéről készítsünk egy misztériumjátékot. Ez Francesco címmel létre is jött, és 70-80 önkéntes vett részt benne. Akkor érintett meg az önkéntesekkel való templomi színjátszás hangulata, különleges ereje, amit korábban nem tapasztaltam professzionális körülmények között.

Az a tűz, ami egy önkéntest bevonz egy ilyen történetbe, hogy szeretné magát megmutatni, szeretne részese lenni a közösségi élménynek ez emelte fel a produkciót. Innen elindult egy folyamat, minden évben készítettünk egy misztériumjátékot, és két éve végre eljutottunk a passióhoz. Tavaly már négyszer kellett előadnunk a darabot, és több mint kétezer ember látta ezeket az előadásokat a Pasaréti templomban. Sőt volt olyan alkalom is, amikor már el kellett küldenünk az érdeklődőket, mert nem fértek be a templomba. Ezt követően egy nem hívő barátom mondta, hogy ha ennyi embert érdekel a passió, úgy, hogy semmi nagyobb hirdetése nincs, akkor biztos meg lehet tölteni egy nagyobb helyet is — vigyük el az Arénába. 

Elsőre jót nevettem rajta, de elkezdtem morfondírozni, hogy amatőr színészek előadását ki nézné meg, hiszen egész más, mint amikor egy neves rendező darabja több ezer embert bevonz. Ekkor egy másik barátom azzal a gondolattal jött, hogy ne csak száz önkéntessel csináljuk a darabot, mint Pasaréten, hanem kétezerrel, hiszen úgyis jön az idén a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, legyen 2020 önkéntes. Mindenfelől érkeztek a különböző ötletek, gondolatok, jött egy harmadik ember, azt vállalta, hogy segít anyagi támogatókat szerezni. Ezek után azt láttam, hogy mivel ezek nem az én gondolataim, vezetnek egy jó úton, és belevágtunk a szervezésbe.

— Nem vágták túl nagy fába a fejszét, főként, hogy önkéntesekkel kell dolgozni?

— Az élet mindig határátlépésekről szól.

A fa nagy, de ezt mi nem kivágni szeretnénk. Az önkénteseknél azt tapasztaltam, hogy mindenkiben benne van egy nagyon erős színjátszó véna. Egyetlen tehetségtelen emberrel nem dolgoztam együtt az elmúlt évek során. Ez egy isteni adomány, amit magunkban hordozunk, csak sokan nem élünk vele. Pedig az egyház ezt nagyon jól tudta és tulajdonképpen a templomi színjátszás az európai kultúrának meghatározó eleme volt. A mai európai színház az egyházi misztériumjátékokból nőtte ki magát. 1945-ig minden magyar településnek megvolt a templomi színjátszó közössége, akik húsvétkor passiót, ősszel egy vidámabb, valamely szent életét feldolgozó darabot adtak elő, és karácsonykor a pásztorjátékot mutatták be. Az új kommunista hatalom ezt nem tűrte, megszüntették ezeket a közösségeket, és lecsupaszítva megmaradt a kizárólagosan gyerekek által előadandó pásztorjáték. A passiót játszó hagyomány elveszett, és csak néhány helyen éledt újjá a rendszerváltozás után. Mi egy több száz éves hagyományba állunk bele, és célunk, hogy újjáélesszük azt. 

Meskó Zsolt Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

— Bár még a próbák nem kezdődtek el, az előadás is odébb van, de van arra esély, hogy ez ne csak egyszeri alkalom legyen Budapest, illetve Európa történetében?

— Európában sajnos a szekularizáció miatt eltűntek a passiójátékok. Olaszországban majdnem mindenütt megmaradt, illetve Ausztriában és Németországban is számos településen újjáélesztették a hagyományt. A jelenlegi legnagyobb passiójátékot tízévente szervezik meg Oberammergauban, ahol májustól szeptemberig adják elő a darabot, és a település minden lakosát igyekeznek bevonni, közel kétezer embert. A férfiak már egy évvel a játékok előtt elkezdik növeszteni a szakállukat. 

Ha a színtérre gondolunk, mi lehetünk a passiójátékok tekintetében a legnagyobbak, hiszen a német település misztériumjátékát egy klasszikus színpadon mutatják be. Mi az Aréna küzdőterén 30×80 méteres színpadtéren játszunk. Ekkora területen senki nem játszik passiót. A másik a résztvevők száma, ha sikeresen összejön ez a 2020 ember. Az nem célunk, hogy rekordokat döntögessünk, inkább, hogy újra elindítsunk olyan folyamatokat, amelyek évszázadokon keresztül segítették a közösségek épülését. 

Aki valaha megélte a közösségi színjátszásnak az élményét, és részese lehetett egy ilyen előadás-folyamatnak, azok az emberek szeretnének még szerves részei lenni hasonló programoknak.

A közösségi alkotás élménye fantasztikus! Jézus nem a magányos harcosok klubját hívta össze, hanem 12 embert ültetett az asztalához, 72-őt küldött szerte a világba, és mindig közösségben gondolkodott. Látható, hogy a közösségnek mi az ereje, amikor egymást támogatjuk az életben, a családban, a baráti körben.

A közösségekben mindig lehet valakire támaszkodni. 

Az alkotásban a résztvevő emberek energiái egy irányba haladnak, gyakorlatilag olyan, mintha rengeteg apró lángot egymás mellé tennénk, és ez felülről egy hatalmas tűzcsóvának látszik. Ebben rejlik a közösségi színjátszás ereje. 

— Milyen feltételekkel lehet önkéntesnek jelentkezni, mik a kritériumok?

— Egy dolognak kell megfelelnie a jelentkezőnek: szeresse és legyen elköteleződve az ügy iránt. A három próbára és az előadásokra odaadja az idejét, magát. Semmilyen előzetes színházi tapasztalatra nincs szükség. Egymás tisztelete, elfogadása, az ügy iránti elköteleződés az egyetlen peremfeltétel. Illetve adja meg a ruhaméretét, hiszen mindenkinek egyénre szabott jelmez készül. A főbb szereplőcsoportok, a jeruzsálemi nép, római katonák, főtanács tagjai, római előkelők, a passió összes szereplője megjelenik a történetünkben.

— Milyen üzenettel bír a darab a hagyományos passión túlmenően? Gondolok itt arra, hogy állandó szereplőként megjelenik egy 21. századi budapesti egyetemista is a színen.

— Szerkezetében, dramaturgiájában egy hagyományos passiónak tűnik. A szereplők versben beszélnek és kosztümös filmeket idéző tömegjelenetek zajlódnak majd az Aréna színterén, mégis a történet számomra nagyon mai, aktuális. Ennek az egyik főszereplő ad teret, ahogy említi is. A 25 éves fiatal egyetemista lesz a mi hősünk Jézus mellett. Az ő útkeresésén, hitkeresésén keresztül tekintünk erre a több mint kétezer éves történetre. Ennek a fiatalnak a jelenléte olyan mintha mi tekintetünkkel, mint egy kamerával, bemennénk az akkori történések színhelyére, és ott járnánk a korabeli szereplők között. Látnánk az eseményeket, de minket nem venne észre senki. A mi hősünk mindenkivel kapcsolatba kerül, de érdekes módon vele nem kerül kapcsolatba sokáig senki. Majd csak egy valaki: Jézus. A tanítványok, Pilátus, a katonák nem látják őt, és így jár közöttük közben feltéve saját kérdéseit.

Az elakadásban lévő hősünk kérdései a mi kérdéseink.

Jelent-e nekem valamit a passió? Ki az a Jézus? Mi a megváltás? Van-e nekem keresztem? Vettem-e át más keresztjét? Odafordulok-e valakihez letörölni arcáról a verejtéket? Mit kiáltok a tömegből? Ki vagyok én ebben a történetben: Júdás, Pilátus, katona, a tanítványok, akik eltűnnek, Veronika, Mária?

Vagy adunk magunknak válaszokat vagy nem, vagy egyszerűen magunkévá tesszük az egyetemista válaszait. De mindenképpen

Jézus keresztútja mindannyiunk keresztútja. Csak nem biztos, hogy néhány óra alatt zajlik le, hanem 30-40, akár száz év alatt. 

A történet során felismerjük azokat a pontokat, hogy én is akartam valamit tenni a közösségért, engem is elárultak, valaki megtörölte a könnyeimet, édesanyám ott állt mellettem vagy éppen elvesztettem a tekintetét. A nagy kérdés mindig az, hogy mit kezdünk a kereszttel: mi visszük azt, vagy a kereszt visz bennünket?; ki viszi a másik oldalon: Jézus vagy senki?

Meskó Zsolt; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

— Hol van Ön, a rendező ebben a történetben és a készületben?

— Természetesen a 25 éves fiatal ember én vagyok. De rajta kívül is minden szereplőben benne vagyok valamilyen szinten. Jófajta alkotói teher, hogy mindenkibe bele kell bújnom, hogy megértsem a gondolatvilágát, és hitelesen meg tudjam jeleníteni a karaktert a színtéren. Kétségekkel és kételyekkel teli folyamat, hogy érdemes ma ezt csinálni? Érdekli a hívőket, tudunk adni valami pluszt, újat az előadással? Amit mi megtapasztaltunk kisebb közösségben, átültethető egy nagyobb közösségbe is?

Nagyon sok nem várt nehézség van az előkészületekben, de ha az ember tanúságot készül tenni Istenről, a hitéről, ott az ellentétes erő is felserken. De haladunk emelt fővel előre. Engem az bátorít a csüggedések idején, hogy ezt nem én találtam ki, és rajtam túlmutató célokkal bír. Három-négy ember ötlete volt, és őket hallgatva gondoltam úgy, hogy feladatom van: vinnem kell ezt a lángot. Azt tapasztalom, hogy amióta ez a passió létezik, a fent említett kérdésekről sokkal nyíltabban lehet beszélgetni. Általában egy hétköznap során nem nagyon beszélgetünk ilyen témákról.

Nekem valami minden évben hiányzott a templomban felolvasott passióból, nem érintett meg. A keresztútjárásnál voltak megérintő pillanatok, de a húsvéti szertartások szépségén és bensőségességén túl nem rendített meg soha, ahogy felolvasták a szenvedéstörténetet. Különös volt, hogy amikor megszületett az első passió, azt láttuk a templom padsoraiban, hogy az emberek sírnak. Többen beszámoltak, hogy valami megérintette a lelküket. Olyan volt, mintha ott lettek volna a történésekben.

A színház és a művészet úgy hat, mint a hit: képes arra, hogy a hétköznapokból felemeljen a transzcendenshez, Istenhez.

Számomra fontos, hogy az egyház kinyissa a szívét-lelkét a templomi színjátszás felé. Több helyen próbálkoznak színjátszó csoportok, és szerintem nagyon fontos, hogy újra szárnyra kaphasson ez a szokás: közösséget épít, hitbéli kérdések mélyebb megélésére alkalmas. A passiójátszásnak egyik nagy megőrzője a ferences iskoladrámákból született. Országszerte bármelyik egyházi iskolába szokás volt ez. Havonta elkészítettek egy-egy színdarabot, és ha belegondolunk, hogy miért volt ez fontos, számos tényezőre rájövünk: az osztályban együtt dolgozott harminc ember: együtt írták a darabokat, majd közösen előadták. Olyan kifejezéseket, amiket fogalmi szinten nehéz megérteni (állhatatosság, irgalom, kegyelem, jóság, bűn, alázat) dolgoztak fel, melyeket sokan évtizedek múltán ért meg igazán az ember. Minden gyermeknek fejlődött a verbális készsége, felelősségvállalása, magabiztossága. Rengeteg erénnyel és képességgel gazdagodtak. Ma az egyház elvesztette ezt a tudást, amit felelősségünk újraéleszteni a pozitív hatásai miatt. Én személy szerint hiányolom a hitoktatói, papnevelői képzésből ennek az ismeretnek az átadását.

— A Passió2020 a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületének része. Ön hogyan készül erre a kiemelkedő eseményre?

— A passiónk hivatalos előkészületi rendezvénye a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak.

Ha már a lángokról volt szó, úgy képzelem, hogy az Eucharisztikus Kongresszus egy hatalmas tűz lesz, amelyhez már időben készíteni és meggyújtani kell a gyertyáinkat.

Tavasszal jelzőtűz lesz a passió, hogy egy szépséges úton haladunk egy közös ünnep felé. Az ünnepekre szükség van! Eltűntek az ünnepeink: az állami ünnepeink nem annyira a közösségről szólnak, a családi ünnepek fontossága mellett a városi, templomi ünnepeink is fontosak lennének. Az ünnep mindig megújítása valaminek. Emlékezetünk előhívja azokat az értékeket, amiket fontosnak tartunk, és újra felemeli azokat. 

Amikor egy keresztény közösség ünnepel, akkor közösen Jézust mutatjuk fel mint örömeink forrását.

Ha megnézzük, Jézus milyen örömet adott át, ezeket követjük, és kilépve komfortzónáinkból igyekszünk megvalósítani azokat, miközben a templomból az utcára vonulunk, és közösen éneklünk, akkor ebből a közös ünnepből születhet meg az öröm. Valahogy így képzelem a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Nem bús képű magyarok találkozójának, hanem ujjongó közösség ünnepének. Amiben ott van persze a külső és a belső öröm. A belső örömnek nagyon sok pillanata csendben születik meg. A külső örömöt együtt éljük át, és egészen katartikus, amikor tízezer ember együtt csendben van, vagy éppen együtt énekel.

Ha a passióban megélt közös örömet tovább tudjuk vinni, akkor leszünk igazi evangéliumot, örömhírt tovább vivő tanítványok.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina