Szuverenitás vs. Unió – az amerikai polgárháború néhány kevésbé hangsúlyozott tanulságos kérdése

Elsőre talán meglehetősen távolinak tűnhet az amerikai polgárháború (1861–65) kérdésköre napjaink hazai olvasója számára. Tüzetesebben megvizsgálva azonban több fontos, időtlen elvi probléma fedezhető fel történetében. Az utóbbi időkben ráadásul két tényező kapcsán is aktuálissá váltak a polgárháború eseményei.

Egyre több közterületről távolítják el Amerikában az ellentmondást nem tűrő polgárjogi aktivisták nyomására a déli Konföderáció ikonografikus hőseinek szobrait (pl. Lee tábornok, illetve Jefferson Davis elnök, de újabban az USA egyik alapító atyja, a rabszolgaságot elismerő Thomas Jefferson is így járt).

Sajnálatos módon nem állítja meg ezt a folyamatot, hogy

teljesen történelmietlen elgondolás a mai kor felfogását számon kérni másfél évszázaddal ezelőtti személyeken,

ráadásul a harcos emberi jogvédő akciók közben egyidejűleg a helyi identitásra is csapást mérnek, hiszen nem veszik figyelembe azt, hogy a jelzett személyek a rabszolgaság mellett számos más tényező miatt még sokkal inkább az amerikai déli hagyomány meghatározó alakjai.

A másik tényező pedig a címben is szereplő szuverenitás vagy unió ellentétpárja, mely szemben a rabszolgaság kérdésével valójában a polgárháború döntő problémája volt. Ilyen módon pedig természetesen mutatis mutandis, de mégis párhuzamba állítható az Európai Unió jövőjéről szóló vitákkal, ahol gyakorta szembeállítják az Európai Egyesült Államok, illetve a tagállami szuverenitáson alapuló nemzetek Európája víziót.

Ha ma megkérdezzük az embereket, hogy miért robbant ki az amerikai polgárháború, szinte biztos, hogy jelentős többségük a rabszolgaság kérdését említené. Kétségtelen, hogy a modern kor abszolút ebből a(z emberi jogi) perspektívából közelíti az eseményeket (pl. a számos Oscar-díjjal kitüntetett, Spielberg által rendezett Lincoln-film is, nem beszélve az említett szobordöntögetőkről), és abban az értelemben igazuk is van, hogy valóban a rabszolgatartás mint „casus belli” hozta felszínre az ellentéteket, valamint alapvető jelentőségű ügyként szinte mindennel összefüggött (identitás, gazdasági berendezkedés, külkereskedelem), ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a kép sokkal bonyolultabb.

Fotó: David Mark/Pixabay

Az északi és déli államok fejlődése a kezdettől fogva eltérő irányt vett az Egyesült Államokban. Ugyanakkor ez mégis lehetséges volt, hiszen az alkotmányba is bekerült az 1791-es módosításkor, hogy „azok a jogkörök, amelyeket alkotmány nem ruházott rá az Egyesült Államokra, és nem tiltott meg az egyes államoknak, az egyes államokat, illetve a népet illetik”. Ennek értelmében a déli államok teljesen törvényesen választhatták az ültetvényes, rabszolgatartó berendezkedést.

A kérdéshez egyébként hozzátartozik:

a téma legtöbb kutatója egyetért abban, hogy a rabszolgaság ügye békésen is megoldódott volna, fokozatosan leépülve a déli államokban is

– ennek kapcsán elég arra utalni, hogy már 1808-ban szövetségi szinten tiltották meg a rabszolgák további behozatalát. (Ugyanakkor érdemes azt is felidézni, hogy több északi állam is betiltotta ugyan a rabszolgaságot, de ugyanúgy tiltották feketék betelepülését – pl. Indiana). Az ellentétek kiéleződéséhez inkább a radikalizálódó abolicionista mozgalom, illetve a fenyegetően növekvő északi népességi-gazdasági túlsúly vezetett.

A szembenállás egyik központi eleme gazdasági természetű volt. Az Egyesült Államok legfontosabb szövetségi bevételei a vámokból származtak, ugyanis a 19. század gazdasági liberalizmusának értelmében minimális volt csak az adóztatás. Ahogy az közismert, a déli államok exportra termelő ültetvényes gazdasága (itt leginkább az egyre növekvő mennyiségben Európába szállított gyapot, illetve annak ellenértéke volt kiemelkedő) jelentette az USA külkereskedelmének zömét. Így tehát elmondható, hogy a szövetségi bevételek leginkább a déli gazdaság eredményeképpen realizálódtak.

Ugyanakkor a szövetségi kormányban és törvényhozásban fokozatosan növekedett – főképp népessége okán (a képviselőházat népességarányosan választották és választják ma is) – észak befolyása, tehát kis leegyszerűsítéssel élve a déli kereskedelemből fakadó vámbevételek elköltéséről, valamint a szövetségi gazdaságpolitikáról egyre inkább az északiak döntöttek. Ráadásul az északiak fejlődő iparuk okán sokkal inkább a protekcionizmusban, azaz a védővámok emelésében voltak érdekeltek, ami érthető módon okozott ellenérzést délen, hiszen a növekvő vámok az ő kereskedelmüket sújtották. Éppen ezért közvetlenül a vámkérdés okozta mintegy harminc évvel a polgárháború előtt (1832-ben) az első igazán komoly szecessziós (kiszakadási) válságot, ugyanis Dél-Karolina állam a vámok emelésének zsarnoki – értsd a tagállamok véleményét figyelembe nem vevő – intézkedései miatt kilátásba helyezte, hogy kilép az Unióból.

A helyzetet végül a vámok csökkentésével simították el, ami miatt nem dőlt el, hogy volna-e joga a tagállamoknak a kilépéshez.

Itt tehát akár harminc évvel korábban is kirobbanhatott volna a polgárháború, csak éppen nem a rabszolgakérdés, hanem a vámok ürügyén.

Az egész konfliktus leglényegesebb kérdése, gyökere azonban a tagállami szuverenitás volt. Akár a vámok, akár a rabszolgatartás esetében a lényegi probléma az volt, hogy megteheti-e, pontosabban mondva van-e joga hozzá a szövetségi kormányzatnak, illetve a kongresszusnak, hogy bevezessen egy olyan jogszabályt, ami az alkotmány értelmében tagállami jogkör, esetleg úgy módosítsa az alkotmányt, hogy az felhatalmazza erre. Lényegileg tehát el kell-e fogadnia minden tagállamnak, ha az USA nagyobb népességgel és gazdasági súllyal, tehát a központi kormányzatban és törvényhozásban többséggel bíró „fele” (észak) a saját elképzeléseit, modelljét az egész Unióra ki akarja terjeszteni, még akkor is, ha alakilag ezt jogszerűen teszi?

A déli konföderációs államok úgy ítélték meg, hogy nem. Az alkotmány sehol sem említette meg a kiválás lehetőségét és nem tisztázta a mikéntjét. A déliek – Thomas Jefferson óta élő hagyományként – úgy ítélték meg, hogy mivel az alkotmányt a 13 alapító állam egyenként aláírta, így ez egy szerződés, mely felbontható. Innen érthető meg, hogy miért délen volt a demokraták bázisa.

A kialakult helyzetben a liberálisabb, demokratikusabb felfogást a déli jogértelmezés képviselte, mely erőteljesebben és közvetlenebbül kívánta érvényesíteni a népszuverenitást. Az északiak felfogása szerint azonban a törvény által előírt jogaival, teljesen jogszerűen élt a központi vezetés, így az azzal szembeni ellenállás lázadásnak minősül, az Unióból való kilépés pedig szakadár államot hoz létre.

Érdekes, hogy közvetlenül a polgárháború kitörése előtt úgy tűnt, hogy a rabszolgakérdés nyugvópontra jut. A történészek által az alkotmánymódosítást beterjesztő szenátorról „Corwin-javaslatként” ismert jogszabálytervezet kimondta volna, hogy „Egyetlen olyan módosítás sem eszközölhető az Alkotmányban, amely felhatalmazná a Kongresszust arra, hogy megszüntesse, vagy más módon beleszóljon az egyes államok területén működő olyan jogintézményekbe, amelyek az adott állam törvényei szerint munkavégzéssel vagy egyéb szolgálattal tartozó személyekre vonatkoznak”. 1861-ben a leköszönő Buchanan, valamint a hatalomra lépő Lincoln elnök is támogatta, mi több, három állam már el is fogadta, de az idő közben kitörő polgárháború miatt elmaradt a további ratifikáció.

Fotó: Pixabay

Érdekes, hogyha törvényerőre emelkedik, ez lett volna a tizenharmadik alkotmány-kiegészítés, míg valójában Lincoln híres, a rabszolgaságot eltörlő javaslata vonult be tizenharmadik módosításként a történelembe.

Joggal merülhet föl a kérdés, ha a rabszolgaság jogi státuszát alkotmányosan kezelték volna, akkor mégis miért robbant ki a polgárháború? A válasz a republikánusok (Lincoln) győzelmében rejlik, ugyanis a republikánusok voltak az első párt, amit egyértelműen az északiak választottak meg az északi elképzeléseket képviselte szövetségi szinten.

Jól mutatja, hogy a demokraták – annak ellenére, hogy a korszakban elképzeléseik inkább délen voltak népszerűek, mégis északon is jelen voltak – nem tudtak egyetlen jelölt személyében megegyezni, így két demokrata elnökjelölt (egy déliek és északiak által támogatott) indult. Lényegileg tehát a választási eredménnyel egyértelművé vált, hogy a szövetségi kormányzat és a kongresszus az USA nagyobbik, de mégis csak a „felét” képviseli.

Ráadásul győzelme nyomán elérkezettnek látták az időt, hogy az északi népességi-gazdasági fölényt akár hatalmi eszközökkel is érvényesítsék, immár szövetségi szinten.

Az elszakadás tehát jóval többről szólt, mint pusztán a rabszolgaság kérdése, hiszen nem is ez adta meg a végső lökést.

A választás után elsőként, 1860. december 20-án Dél-Karolina deklarálta a kiválását az Unióból egy hasonló konvenció megtartásával, mint ahogyan egy évszázaddal korábban a belépés történt. Ennek nyomán tehát rögzíthető, hogy a déli államok nem kívánták saját modelljüket ráerőltetni az egész szövetségre, céljuk sokkal inkább preventív jellegű, azaz belső berendezkedésük megőrzése volt.

Észak a már fentebb említett alaki jogi érvelést alkalmazva nem fogadta el a kiválást. Alakilag kétségtelenül az északi álláspont a jogszerű, hiszen nem történt semmi olyan törvénytelenség, ami miatt indokolt volna a kilépés, ugyanakkor déli oldalról nézve maga a törvényes hatalom tért el az alapításkor kijelölt szellemiségtől (pl. tagállami szuverenitás tiszteletben tartása).

Ráadásul ideális párhuzamnak kínálkozott a függetlenségi háború is, ahol szintén közjogi értelemben III. György király alakilag semmilyen törvénytelen intézkedést nem foganatosított, gyakorlatban mégis igen erős érvek szóltak az amerikai államok szuverenitása mellett. A közjogi vitát pedig a háború döntötte el, és győzelem után a Versailles-ban aláírt 1783-as béke tette egyértelművé, hogy legitim módon szakadtak el a gyarmatok.

A háború kirobbanásának konkrét oka szintén szuverenitási kérdés volt.

A szövetségi kormányzat nem volt hajlandó kiüríteni a déli területeken található szövetségi erődöket, annak érdekében, hogyha fegyveres harcra kerül sor, akkor azokra támaszkodva tudják megakadályozni „Dél” törvénytelennek minősített kiválását.

Ugyanakkor Dél-Karolinában annyi kompromisszumot elértek, hogy nem végeznek csapatmozgatásokat és utánpótlást sem küldenek. Egy esetben azonban a csapatokat helyben vezető parancsnok úgy ítélte meg, hogy a rendelkezésére álló csekély erők csupán a Charleston kikötőjében álló Sumter erőd védelmére elegendők, így önhatalmúlag előző állomáshelyéről a Sumter erődbe vonult, ráadásul New Yorkból utánpótlást is útnak indítottak felé. Ez a pont volt az, ahol végül a déli konföderációs erők fegyvert használtak szuverenitásuk érvényesítése érdekében.

Szintén érdekes adalék a polgárháborús központi ellentét kapcsán a két elnök véleménye. Jefferson Davis (a Konföderáció elnöke) beiktatási beszédében a következőket mondta: „Az Uniónak, melyből kiléptünk, az a meghatározott célja volt, hogy «megvalósítsa az igazságosságot, biztosítsa a belső nyugalmat, gondoskodjon a közös védelemről, előmozdítsa a közjót, biztosítsa a szabadság áldásait magunk és utódaink számára» és amikor […] megszűnt azon célokat szolgálni, melyekért létrehozták  […] a Kormányzatnak meg kell szűnnie létezni. […] A jog, amely ünnepélyesen kinyilváníttatott az Államok születésekor, és amely az Unió 1789-es létrehozásakor megerősíttetett, megkérdőjelezhetetlenül elismeri a nép azon képességét, hogy visszavegye a kormányzat céljaira átruházott hatalmát. […] Kizárólag azon vágytól hajtva, a Konföderáció államainak elszakadását nem kísérte mások elleni erőszak, és nem követte belső felfordulás”.

A másik oldalról Lincoln is egyértelművé tette egy 1862-es beszédében, hogy „Legfőbb célom ebben a küzdelemben az Unió megőrzése, nem pedig a rabszolgaság megőrzése vagy megmentése. Ha meg tudnám menteni anélkül, hogy egy rabszolgát is felszabadítanék, megtenném; és ha megmenthetném úgy, hogy egyeseket felszabadítok, másokat magukra hagyok, akkor így cselekednék.

Amit a rabszolgasággal és a színes bőrű fajjal kapcsolatban teszek, azért teszem, mert úgy hiszem, mindez segít megmenteni az Uniót”. Mindebből tehát ténylegesen következik, hogy a polgárháború valójában egy szuverenitási háború volt, melynek „csupán” az egyik zászlajára írt gondolat volt a rabszolgaság kérdése.

Érdekes adalék a helyzet komplexitására nézve a legsikeresebb déli tábornok, Robert Lee álláspontja. Lincoln a háború kezdetén felkínálta a tábornoknak az északi csapatok vezetését. Lee azonban – annak ellenére, hogy nem értett egyet az elszakadással – megvárta, hogy szűkebb, elsődleges hazájának tekintett Virginia állam miként dönt. Miután Virginia a Konföderációhoz csatlakozott, Lee számára is egyértelmű volt, hogy tűzön-vízen át szűkebb hazájával kell tartania.

A háború menete ismert. A kiválásra való jogról és a tagállami szuverenitás kérdéséről a fegyverek döntöttek.

Észak legyőzte Délt, és katonai úton létrehozta/fenntartotta északi modell alapján az egységet.

Ennek alapján nem véletlenül érezték úgy az „Elfújta a szél” című világhíres regény szereplői, hogy „a déli államokkal úgy bánnak, mintha leigázott provincia lenne”.

A jövőre nézve azonban fontos kérdés, hogy egyáltalában megmarad-e a hagyományaikért és a szuverenitásért küzdő déli katonák és politikusok emlékezete, vagy a mindent elsöprő polgár- és emberjogi mozgalmak – teljesen történelmietlen módon – még az emléküket is eltörlik.

Nánay Mihály