Szerződés vagy diktátum? – Az érdekbeszámításos és a diktált békék 1.

Minden béke diktált jellegű, hisz a győztesek és vesztesek között aránytalanok az erőviszonyok

A trianoni döntés 100. évfordulóján fontos kérdés, hogy pontosan hogyan indokolt nevezni a sokat vitatott dokumentumot. A magyar corpus iurisba, azaz törvénytárba a ratifikáció keretében „békeszerződésként” került be a döntés (1921:XXXIII. tc.), valamint kétségtelen, hogy alakilag valóban egy a győztes hatalmak és Magyarország között kötött szerződésről van szó. Ugyanakkor a keletkezés körülményeit tekintve való igaz, hogy a béke születésének folyamatát a diktátum kifejezés sokkal jobban leírja.

Sokan vannak, akik ma is feszengenek kissé a diktátum kifejezést hallva, még inkább használva. Kevesebben tudják azonban, hogy például a számunkra kedvező (Észak-Erdélyt és a Székelyföldet Magyarországhoz visszacsatoló), 1940-ben született „második bécsi döntést” Romániában teljesen konszenzusosan nevezik bécsi diktátumnak.

A helyzet ebben az esetben is hasonló, hiszen formálisan egy szerződésről van szó, az abban szereplő döntést pedig mindkét fél (Magyarország és Románia is) előre, feltétel nélkül elfogadta.

Ugyanakkor tökéletesen igaz az a gondolat, hogy a lényeget tekintve diktált egyezményről van szó,

hiszen a döntőbíráskodást megelőző szörényvári kétoldalú tárgyaláson nem született (önkéntes) megállapodás, a nagyhatalmak döntőbíráskodását ellentmondást nem tűrő német nyomásra fogadta el a két fél és nem is volt rá közvetlen hatásuk, egyedüli lehetőségük a döntés feltétel nélküli elfogadása volt.

A második bécsi döntés analógiáját áttekintve tehát jól látható, hogy az alakisághoz ragaszkodva természetesen helytelen a diktátum kifejezés használata, hiszen valójában ilyen jogi kategória nem létezik és olyan győztes, vagy döntést diktáló nagyhatalom sincs, mely döntéséről ne egy jogilag hatályos, a vesztes fél által is aláírt, törvénybe foglalt, nemzetközileg elismert és hatályos szerződést kívánna kötni.

Ugyanakkor az is kétségtelenül látható, hogy a szerződés szó használatával a döntés értelmezésének jelentős részéről lemondunk, hiszen az egy alakilag ugyan precíz, de máskülönben nagyon semleges fogalom.

Tulajdonképpen tehát értékítéletet tükröz, hogy melyik fogalmat használjuk, mire helyezzük a hangsúlyt:

ha a békeszerződés szóval élünk, azzal rögtön, implicit módon lemondunk a döntés kontextusba helyezéséről, saját nézőpontunk szerint való értékeléséről.

Akár a trianoni, akár a második bécsi döntést megvizsgálva jól meghatározható a diktátum, vagy diktált béke fogalma is. Ebben az esetben a vesztes/hátrányosan érintett fél ugyan a nagyhatalmak nyomására kénytelen elfogadni a döntést, de annak megszületési folyamatára nem volt ráhatása, a feltételeket tőle függetlenül alakították ki és nem volt valódi lehetősége a saját érdekei képviseletére, részben elfogadtatására.

A „szerződés” kifejezés használata mellett érvelők erre a gondolatra azt szokták reagálni, hogy a megjegyzés azért nem releváns, mert minden béke ilyen, hisz a győztes győzött, a vesztes pedig veszített a háborúban és ezért kénytelen a győztes feltételeit elfogadni, tulajdonképpen ezért vívták meg előtte a háborút. Minthogy a „politikában ingyen ebéd nincs”, így tehát nem jellemző, hogy a háborút megnyerő fél önmérsékletet tanúsítana. Ennek értelmében tehát

minden béke diktált jellegű, hisz a győztesek és vesztesek között aránytalanok az erőviszonyok.

Ez az érvelés azonban több ponton is ellenkezik a történeti valósággal. Elsőként fontos leszögezni, hogyha az a cél, hogy egy békeszerződés tartósan rendezze a nemzetközi körülményeket, akkor azt fontos olyan feltételekkel megkötni, hogy a vesztes fél is elfogadhatónak ítélje.

Máskülönben – ahogy az a Versailles-i békerendszer esetében is történt – a béke fenntartásának, érvényben tartásának felelőssége is kizárólag az azt diktáló győztes hatalmak vállát fogja nyomni. Formálisan természetesen a szerződés mindkét felet kötelezi, de könnyen belátható, hogy gyakorlatban

egy diktált jellegű béke csak addig maradhat fönn, amíg a háború után, a béke nyomán kialakuló status quo létezik és a győztes nagyhatalmak kellő erővel fenn tudják tartani.

Jól jelzi ezt a helyzetet Lenin híres gondolata az első világháború utáni rendezésről: „ez rablóbéke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak”. Az idézet nem a tartalma miatt érdekes, hanem abból a szempontból figyelemre méltó, hogyha átgondoljuk: ha a békét aláíró egyik fél valójában így gondolkodik a dokumentumról, akkor kétségtelenül sejthető, hogy minden olyan nemzetközi lehetőséget meg fog ragadni, amely a béke revízióját eredményezheti.

Azaz a két fél által aláírt dokumentumot valójában csak a győztes fél kívánja fenntartani, a vesztes kezdettől fogva annak megváltoztatását tűzi ki valódi célként. Ebből a szempontból tehát még fontosabbá válik, hogy diktátumként vagy szerződésként tekintünk a dokumentumra, hiszen utóbbi fogalom használatával a vesztes fél lemond a béke saját felfogása szerinti értelmezéséről.

Fentebb szerepelt, hogy lényegileg minden béke diktált béke abban az értelemben, hogy a győztesek és vesztesek között aránytalanok az erőviszonyok, a vesztesek pedig kiszolgáltatott állapotban vannak. Ez azonban nem teljesen helytálló gondolat.

Európa újkori történelmén végigtekintve ugyanis azt láthatjuk, hogy a háborúk lezárásakor szinte kizárólag kompromisszumos, mindkét fél egyetértésével megkötött, ún. érdekbeszámításos békéket kötöttek.

E döntések mögött az a megfontolás áll, miszerint bármilyen jól működő szerződést úgy lehet kötni, ha két fél között kölcsönös érdektalálkozás van. Természetesen a háború következtében nem ugyanakkora súllyal kerülnek beszámításra a győztes és vesztes fél érdekei – fogalmazhatunk úgy is, hogy súlyozás során a győztes érdekek többszörös szorzót kapnak –, de nagyon lényeges, hogy a vesztes érdekek is megjelennek a békét kialakító tényezők között.

Természetesen ilyen jellegű békét csak alapos, a vesztes egyenrangú tárgyalópartnerként való részvételével zajló tárgyalásokon lehet kialakítani.

Ezért fontos látni a békekongresszus és a békekonferencia kifejezések közötti különbséget is. A békekongresszus (pl. 1814–15-ben a bécsi) egy olyan hatalmas nemzetközi diplomáciai esemény, ahol nem csak győztesek, hanem a vesztes, sőt a semleges hatalmak és képviseltetik magukat.

Igen hosszú, fáradságos tárgyalások során érik el, hogy „kellő szorzóval” mindannyiuk érdekei be legyenek számítva, ennek érdekében akár sokszor „fájdalmas” kompromisszumokat is megkötve. Eredményeként egy minden fél által elfogadott, részben a saját érdekeknek is megfelelő, éppen ezért remélhetőleg időt álló rendezés jön létre.

Békekongresszus esetében is előfordulhat, sőt célszerű békekonferenciát is tartani – ahogy az történt a példaként említett bécsi kongresszus esetében is. Itt a győztes nagyhatalmak koalíciója – melynek tagjai között természetesen voltak érdekkülönbségek, belső feszültségek – vitatta meg a résztvevők álláspontját és próbálták meg egyeztetni céljaikat, tárgyalási stratégiájukat, hogy minél egységesebben tudjanak fellépni a békekongresszuson.

A vesztes hatalmak diplomatáinak pedig pont az lehetett a célja és reménye, hogy a győztes koalíción belüli érdekellentéteket kihasználva érhetnek el kedvezőbb békefeltételeket.

A vázolt logikát követve tehát látható, hogy a Versailles-i békerendszer esetében a békekongresszus elmaradt, ténylegesen csak a győztes hatalmak konferenciája ülésezett, így nem is jöhetett létre érdekbeszámításos béke.

Ahhoz, hogy a diktátum vagy békeszerződés kérdésben még inkább megalapozottan tudjunk állást foglalni, érdemes néhány korábbi béke születését is áttekinteni.

Ennek érdekében jövő héten – jelen írásunk második részében – a karlócai (1699), a bécsi (1815) és a prágai (1866) békék születését és tartalmát fogjuk közelebbről is megvizsgálni, valamint arra is kitérünk, hogy miért születhettek más békék a dinasztiák által vívott háborúkban, szemben a modern polgári nemzetállamok konfliktusaival.

Nánay Mihály

Kiemelt képünk forrása: MTI/Czeglédi Zsolt.