Mit tanulhatunk Roger Scrutontól?

Sir Roger Scruton mesterkéletlen méltósággal távozott, olyan emberként, aki legapróbb rezdüléseiben is hiteles képviselője, méltó örököse volt az angolszász konzervatív hagyománynak és ezzel világszerte inspirálta azokat, akik a hagyományelvű gondolkodás megújításán fáradoznak. Czopf Áron írása!

Politikai gondolkodására döntő hatást gyakorolt, hogy testközelből tapasztalta meg 1968 Párizsának eufórikus és ostoba zűrzavarát. A tüntetések üres szentimentalizmusa rádöbbentette arra, hogy „a másik oldalon” áll – nem rombolni akar, hanem megőrizni. A vasfüggönytől keletre szerzett benyomásai is alakították politikai gondolkodását.

Csehszlovákiában az antikommunista értelmiség elnyomás által föld alá kényszerített szellemi életében valóságos „katakomba kultúrát” ismert meg. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy olyan alak, mint Scruton ne keltsen feltűnést egy kommunizmustól sújtott társadalomban. A harmincas éveiben járó brit értelmiségi a nyugati imperialista archetípusaként tűnhetett fel – sápadt, karakteres arccal, magas termettel, vörös hajjal, szemüvege mögött környezetét kíváncsian fürkésző tekintettel, hóna alatt szamizdat-anyagokkal.

A kommunisták agyára lidércnyomásként nehezedő képzet nem is kísérthetett sokáig Prága utcáin.

Kitiltották az országból, de magával vitte nyugatra a bizonyosságot, hogy a marxizmusban rejlő életidegen és orwelli erőszakosság csak a kultúra és a társadalom tönkretételét eredményezheti. A keleti blokkban megtapasztalt elnyomásból is táplálkozott legyőzhetetlen ellenszenve a Marxtól tapogatózó léptekkel Hegel felé hátráló, de azért a véres diktatúrák felé kacsintgató értelmiséggel szemben.

Sir Roger Scruton brit író-filozófus Magyarország londoni nagykövetségén, ahol átvette a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést Orbán Viktor miniszterelnöktõl 2019. december 3-án.
MTI/Szigetváry Zsolt

Véleményét a Salisbury Review-ban, hol gúnyos, hol pedig humoros stílusban fejtette ki az egyetemi karrierje végét jelentő cikksorozatában, amely később önálló kötetként is napvilágot látott – nemrég pedig végre magyarul is megjelent (Roger Scruton: Futóbolondok, csalók, agitátorok. Az újbaloldal gondolkodói. KKETTK Közalapítvány, Budapest, 2019.). Scruton terjedelmes vitairata azt a kritikát szegezi a marxista és posztmarxista, ó- és újbaloldali gondolkodóknak, hogy a látható világgal szemben egy láthatatlan utópia pártjára állítják híveiket és attól sem riadnak vissza, hogy egy fikció kedvéért tönkretegyék a társadalom évszázadok során felépített vívmányait. A fennálló valóságtól az utópia felé elrugaszkodó baloldaliság Scruton szerint „kiáltás a létező ellen, a nem tudható nevében.” Ezzel fordult szembe ’68 Párizsában, ez ellen küzdött a maga intellektuális eszközeivel Prágában és ez ellen szállt síkra Angliában is, ahol állandó ellenszélben kellett alkotnia.

Edmund Burke követőjeként a politikai közösség alapjának nem a társadalmi szerződést tartotta, hanem úgy gondolta, hogy a „szerződő felek” között eleve lennie kell valamilyen köteléknek. Scruton számára ez a kötelék a hagyomány, amely túlmutat a politikai leleményességen és azt mindig felülmúló módon a társadalmi tudás egy magasabb formáját hordozza. „A modern liberálisok – írja A konzervativizmus jelentése című művében – hajlamosak kigúnyolni a hagyomány gondolatát. Azt mondják, minden hagyományt »bevezettek«, és ezzel arra utalnak, hogy akkor szét is lehet rombolni.” Természetesen vannak olyan hagyományok, amelyeket bevezettek, amelyek pusztán történelmi esetlegességek lenyomatai vagy csakugyan társadalmi konstrukciók. „De – írja a szerző – az igazi hagyományt nem vezették be”. Az igazi hagyomány túlmutat a racionális emberi számítások szűkre szabott keretein, meghaladja az egyént és – ahogy arról már Burke töprengéseiben is olvashatunk – fenntartja a holtak, az élők és még meg nem születettek közötti szövetséget.

Elhunyt Sir Roger Scruton konzervatív brit író-filozófus

Scruton életműve legalább annyi ponton találkozik Burke-kel esztétikai érdeklődése, mint politikai nézetei kapcsán. Műveit olvasva az a benyomásunk, hogy még politikai filozófiája is esztétikai műveinek kisugárzását hordozza. A szépség érdekelte igazán és sok értelmiségi rosszakarójával ellentétben

nem volt sem született politikai agitátor, sem valamiféle krakéler, aki örömét lelte volna a politikai csetepatékban.

Életművének lelkét azok esztétikai írásai alkotják, amelyekben épp a hétköznapi normalitás és a szépség fontossága mellett érvel. Nem a politikai arénák véres porára vágyott, jobban érdekelte egy szépen gondozott kert vagy egy jó arányérzékkel megtervezett épület vigasztaló harmóniája. Riasztotta a nyers, totalitárius monumentalitás, elvetette még a túlzott szépséget is, amely harsány módon tetszeni akar és magára von minden figyelmet. Scruton szemével nézve a modern és különösen a posztmodern politika bizonyára közönséges, tarkabarka vásári komédiának tűnhet.

Olyan emberről beszélünk, akit jobban érdekel a jó modor, mint egy választási győzelem, aki a politikai elveknél fontosabbnak tartja a mindennapi élet esztétikai kontextusát. Egy utca, egy megterített asztal vagy egy cipő szépsége is árulkodhat arról a jó ízlésről, amiről itt szó van. A szépről című művében Scruton így fogalmaz: „ezek a minimális szépségek sokkal fontosabbak mindennapi életünkben, és sokkal bensőségesebben szövik át racionális döntéseinket, mint a nagy műalkotások”. Figyelemreméltó, hogy Scrutont, aki a képzőművészet terén is szertelen műveltségről tesz tanúságot, leginkább az építészet és a zene foglalkoztatja – két olyan terület, ahol a művészi képzelőerő a részek – hangok és formák – közötti harmóniát keresi. Olyan teljességet, amelyben minden elem jobban teszi, ha az egész harmóniáját szolgálja, és nem követel magának minden figyelmet. Amikor a hétköznapok esztétikájáról és a „minimális szépségről” olvasunk, valójában Scruton politikai gondolkodásának központi gondolatától sem járunk messze.

Mi más legyen a konzervatívok törekvése, mint a szüntelen törekvés erre a harmóniára?

Orbán Viktor miniszterelnök  átadja a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést Sir Roger Scrutonnak. MTI/Szigetváry Zsolt

Persze Scruton nem érzi úgy, hogy a világnak valamilyen végzetes megrázkódtatásra lenne szüksége, hogy az életet mély tragikum hatja át. Ő elsősorban nem az esztétikai heroizmus csodálója, hanem a hétköznapok termékeny békességében hisz és azt a megnyugtató és zárt harmóniát dicséri, amelynek nincs szüksége sem ideológiai igazolásra, sem a jövő napjának fényére. Zaklatott, kontinentális elménk azt kérdezi tőle, hogyan képes beérni ennyivel? Milyen titkot rejt ez a higgadt derű? Az angol tájat paskoló langyos eső nyugalmához képest a mi történelmünk forgószélnek tűnik. Vagy talán még tűzoszlopnak is, amelynek végzetes útját követnünk kell? – Ne siessünk. – De vajon szabad-e követnünk Scrutont? Nem a halálba, oda nyilván mindannyian követni fogjuk, hanem ebbe az életbe, amelyben ilyen elégedetten lehet szemlélni az angol kastélykertek szabályosra metszett sövényeit, el lehet révedni a mikrokozmikus harmóniákon, miközben bensőséges otthonunkban kortyolgatjuk Franciaországot.

A történetiség tudatától megrészegült elme, a tragikus életérzés nem ilyen lágyan érinti meg a valóságot, hanem voluntarisztikusan belemarkol, de máris többet akar megfogni: az örökkévalóságot. Gyanú ébred bennünk azzal kapcsolatban, hogy ez az esztétikai pillantás a tökéletesség illúzióját keltheti végesben. Lássuk be, hogy végül is, ez az érzés kerekedik felül azon a gyarló vágyunkon, hogy átugorjunk a bájos sövényen és belehuppanva a brit burzsoá-megelégedettség bársonyos immanenciájába vigaszt találjunk a megnyugtatóan egymásba karoló szépség-előérzetek között. Meglehet, hogy nekünk ez utópia, amelynek evilágisága néha távolibbnak tűnik még a transzcendenciánál is, ami szinte itt van a szomszéd utcában.

Olvasnunk, értelmeznünk kell Scrutont, nem pedig másolnunk vagy követnünk.

Nincs itt semmiféle sövény. Jóformán kertünk sincs. Borunk az éppen van, bontsunk hát meg egyet és beszéljünk arról, hogy minden különbség ellenére mégis mit tanulhatunk a brit konzervatívoktól! Esetleg derüljünk Scruton Iszom, tehát vagyok című könyvén – ez a sziporkázó humorral és műveltséggel fűszerezett könyv a mértékletesség klasszikus elvét állítja az olvasó elé. Nagy pofon a mértéket nem ismerő hedonizmusnak és puritanizmusnak és baráti vállon veregetés minden életörömnek.

Igyunk tehát Sir Roger Scrutonra!

Amit biztosan megtanulhatunk tőle, az a saját hagyományunk és közösségünk szeretete. Végső soron erről ír A nemzetek szükségességéről és Zöld filozófia című könyvében is. Utóbbiban vezeti be az oikophilia kifejezést, ami az otthon szeretetére, a nemzeti és lokális összetartozás érzésére vezeti vissza az ökológiai gondolkodást. Azt írja, hogy a természet védelme sajátosan konzervatív feladat. Például ezt a gondolkodásmódot is eltanulhatjuk Scrutontól. És még sok mindent. Erkölcsfilozófiát, esztétikát, szexualitást, vallást, ökológiát, emberi természetet, filozófiatörténetet és politikát felölelő életművéből bőven meríthetünk inspirációt.

Olvassuk és használjuk a könyveit, adjuk kölcsön barátainknak és vitassuk meg a gondolatait. Adósai vagyunk a szerzőnek, ne gyászoljunk hát sokáig, hanem kezdjünk el törleszteni.

Kezdetnek itt hagyom ezeket:

Mi a konzervativizmus? (1995)
A konzervativizmus jelentése (2002)
Anglia, egy eltűnő ideál (2004)
A nemzetek szükségességéről (2005)
Iszom, tehát vagyok – Egy filozófus borkalauza – Egy filozófus borkalauza (2011)
A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye (2011)
Zöld filozófia (2018)
A szépről (2019)
Futóbolondok, csalók, agitátorok – Az újbaloldal gondolkodói (2019)

Czopf Áron