Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese Megszállók és megszállottak című esszéjében Borhi László nagy port kavart írásával, illetve az általa kiváltott történészi vitákkal foglalkozik. Borhi 2019 márciusában (az Indexen) közölt szövegében azt állította, hogy a „szövetségesek szándékosan provokálták ki” hazánk német megszállását – „stratégiai előnyök érdekében”. A vita – avagy vitafolyam – állomásait ismertetve Máthé a nemzetközi szakirodalom vonatkozó elképzeléseire is kitér, valamint izgalmas gondolatokat fogalmaz meg a „hasonló történészviták”-ról is.

Molnár Tamás filozófus-gondolkodó több szempontból is páratlan életműve (többek közt a Kairosz Kiadó komoly erőfeszítéseinek köszönhetően) manapság már távolról sem kell hogy ismeretlen legyen a jobboldali magyar olvasóközönség előtt. Ez azonban – természetesen – távolról sem jelenti azt, hogy bármilyen módon is kimerítettük, megfejtettük volna; egyebek mellett épp az utóbbi években tapasztalható „enyhe Molnár-reneszánsz” okán/hatására született nívós tanulmányok és tanulmánykötetek sora bizonyítja, vagy legalábbis sejteti meg, hogy milyen sok időt kellene még eltöltenünk ezekkel a szövegekkel (az olyan egészen kivételes csúcsteljesítményekkel feltétlenül, mint amilyen például A hatalom két arca – politikum és szentség, a Liberális hegemónia, vagy éppen az Utópia – örök eretnekség). Prieger Adrienn és Pomeisl András József Az európai egységtörekvések kritikája című közösen jegyzett tanulmányukban Molnár európai egységgondolato(ka)t – főként az „Európai Egyesült Államok” elképzelését – illető kritikáit, valamint Európa jövőjével kapcsolatos gondolatait elevenítik fel, amelyek – ahogy a tanulmány szerzői fogalmaznak – ma is „tiszta forrásul szolgálhatnak” a kontinensünkről szóló, sorsfordító erőket mozgató vitákban.

„Tegyük fel a kérdést: hogyan lehet úgy elmondani Európa történelmét, hogy az egyszerre magával ragadó és pontos is legyen? A történelem és az emlékezet, bár szorosan kapcsolódik egymáshoz, mégsem ugyanaz. Amikor kéz a kézben járnak, akkor mindenki boldog. De amikor nem így történik, akkor nagy bajban vagyunk” – olvassuk Keith Lowe Hogyan mesélhető el Európa története? című esszéjében. Vajon melyik az erősebb, a nemzeti vagy a kollektív európai emlékezet?

hirdetés

A nemzeti történetek vannak erőteljesebben jelen, vagy az EU története?

Dezső Tamás (régész, asszirológus) Cui prodest? A muszlim világ túlnépesedése és Európa jövője című tanulmányában – ahogyan az már a címből is világos – a kontinensünket érintő talán legfontosabb kérdéssel (kérdéskomplexummal) foglalkozik. „Európa és különösen az Európai Unió jövőjét alapvetően befolyásolja az a demográfiai robbanás, amely az elmúlt 50 évben a muszlim világot jellemezte és mára olyan súlyos társadalmi válságot idézett elő, amely 2011-re az »arab tavasz« kirobbanásához, majd 2012-től a napjainkig is tartó szíriai polgárháborúhoz és az Iszlám Állam megjelenéséhez, közvetett módon pedig a menekült-, majd migrációs válsághoz vezetett” – írja. Ezzel a bizonyos demográfiai robbanással, illetve annak változó tendenciáival kapcsolatosan is számos megbízható adat és statisztika áll rendelkezésünkre – amelyeket Dezső igen alaposan ismertet az írásában –, ezért is érthetetlen az az uniós elmélet és gyakorlat, amely Európa hosszabb távú jövőjét a migráció révén kívánja megoldani – látszólag (!) figyelmen kívül hagyva az abban rejlő rendkívül komoly kockázatokat.

Monostori Márkus Akié a vallás, azé a föld című írásának fő kérdése: elég erős-e ahhoz Európa népe, hogy megtartsa magának a(z egyelőre azért még sajátjának mondható) kontinenst – vagyis vallásos, keresztény-e még az európai ember? Monostori rögtön írása bevezetőjében megadja a nem éppen szívderítő, ám annál biztosabbnak tűnő választ: Európa lényegében ateista. „Az európai civilizáció legjobb esetben is átalakulóban van.  Népszerű azt mondani, minden rendben van, csak épp megváltoznak a dolgok. De ez a változás nem hagyományos változás, mint a reformáció vagy a polgáriasodás, hanem jó eséllyel végzetes törést okozhat, és lehet, hogy így a mai értelemben vége lesz az európai civilizációnak” – mondta a szerző a lapszámbemutató beszélgetésen, hozzátéve: „Ma kereszténynek lenni többet jelent a személyes vallásosságnál. Aki nem mélyen vallásos, az is vallásos. Az ateista is részben keresztény, s ezt a kultúra magyarázza meg. Például a büntető törvénykönyv ugyanazokat a mentségeket ismeri el a gyilkolás alól, mint amit a kánonjog. Azaz:

a vallásra épült a kultúra. A kultúrának az alapja az a keresztény vallás, amiből kinőtte magát a világ legerősebb civilizációja, ami most hanyatlik”.

Francesco Giubilei történész-kultúrtörténész Europa Sovranista című, 2019 májusában megjelent kötete előszavát (Szuverén Európa) is olvashatjuk a Kommentár új lapszámában. A szerző ebben a szövegben a szuverenistákat/szuverenista mozgalmakat mutatja be – értelemszerűen csupán vázlatosan –, illetve érdekes gondolatokat fogalmaz meg esetleges jövőbeli szerepükkel, jelentőségükkel kapcsolatosan is. „Habár a szuverenista és konzervatív pártok távol állnak a többségtől az Európai Parlamentben, az európai szavazással kikristályosodott egy alternatív Európa víziója, és annak a lehetősége, hogy az elkövetkezendő években konkrét tervek szövődhetnek. Ilyen megközelítésben az elmúlt választások egy nagy szuverenista, konzervatív internacionálé kiinduló pontjának és nem végállomásának tekinthetőek” – fogalmaz Giubilei.

Veszprémy László Bernát történész doktorandusz 1944 – két világnézet lencséjén keresztül című írásában a nyilas-hungarista hatalomátvétel 75. évfordulója alkalmából megjelent két figyelemre méltó könyvvel foglalkozik: Máthé Áron A nyilaskereszt árnyéka – a magyarországi nemzetiszocializmus elmélete és gyakorlata, illetve Pető Andrea Láthatatlan elkövetők – nők a magyarországi nyilasmozgalomban című kötetével. A két mű egyértelműen közös vonása, hogy erőszakeseményekkel foglalkozik és erőszakos mozgalmak történetét igyekszik feldolgozni, illetve keresi az ezek mögött meghúzódó ideológiai és motivációs okokat. Ezen túlmenően azonban Máthé és Pető művei jelentős eltéréseket mutatnak mind a történetírói felelősség és feladat felfogása tekintetében, mind pedig alapvető világnézeti szinteken. Ugyanakkor Veszprémy szerint a két könyv – végső soron – mégiscsak kiegészíti egymást: „A nyilasmozgalom erőszakos világnézetének és működésének megértéséhez Máthé könyvét veheti elő a történész vagy a történelem iránt érdeklődő olvasó, az erőszakban részt vevő nők motivációinak megértésében pedig Pető munkája lehet a segítségünkre”.

„A jó hírünk az, hogy ez a »jöttment« magyarság – ellendrukkerek gyűrűjében – a saját erejéből-tehetségéből erős, virágzó hazát teremtett a Kárpátok bércei között” – indítja kiváló felütéssel cikkét Makkai Béla, aki kísérletet tesz arra, hogy elvi megoldást kínáljon szomszédságpolitikánk újragondolására és a jószomszédi (v)iszony helyreállítására. Az Egymás tükrében címet viselő írásában kölcsönös tiszteletre, józan belátásra hív, s kéri: helyezzük azokra a dolgokra a hangsúlyt, amelyek összekötnek és kölcsönös sebeinket gyógyítják. Egyszerre inti is népeinket, figyelmeztetve: ha nem leszünk képesek közösen fellépni és együtt kelteni önmagunk jó hírét, akkor

nálunk nagyobb erők gondoskodni fognak arról, „hogy hírünk.hamvunk se maradjon ebben a tobzódó, féktelen világban”.

Joó István tanár, újságíró egy ízében még mindig élő hajdani zsellérfalut mutat be, amelynek sorsából mi, hazánkért aggódók okulhatunk. A Tiszakeszi példa bemutatja, miért vándorolnak el jobb sorsra érdemes emberek egy jobb sorsra érdemes régióból. Pedig a település gondozott, igényes, s nem csupán az összkép remek, de a részletek is a helyükön vannak – kivételt az Orgona utca képez, ami szegregátum, de lelke a helyi romagyülekezet. A pásztor otthonában gyűlnek össze Istent dicsérni, bő tucatnyian, hogy a lelkileg újjászületettekből lélekben újjászülethessen a cigánysor. A településen új reményt jelentett a közmunkaprogram, ahonnan később az építőipar felszívhatta azokat, akik igazán akarnak és tudnak is dolgozni, s most új lendületet adhat a falusi CSOK, amely bebetonozhatja a gyermekvállalási kedvet is. A magyarok elvándorlása és kisebb gyermekvállalási kedve miatt erre szükség is van: fogy a falu, ezzel párhuzamosan pedig az egész járás népessége. 

Hammerstein Judit, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója Nagyiványi Zoltán utazásainak nyomába szegődik Vörös begóniák című tanulmányában. Vizsgálódásainak alanyát „regény lapjaira kívánkozó, kalandokban, fordulatokban bővelkedő sorsa eleve kiemeli a memoárszerzők közül”: megjárta a francia idegenlégiót, az olasz fronton szolgált magyar királyi hadnagyként, eredetiben olvasta az Anyegint, hadifogságban tengődött Szibériában. Hazatérte után sem unatkozott, megannyi feladatot vállalt, még ahhoz is volt ereje, hogy kísérletet tegyen egészen új életet kezdeni. Hammerstein részletesen és pontosan mutat be egy egészen izgalmas életutat, azon keresztül pedig a Szovjetunió arcát. 

Egy ismertebb, de közel sem eléggé ismert személyről, Slachta Margitról ír Hollósy Katalin történész. A Terror Háza Múzeum munkatársa a Hit és szolgálat című szövegben leszögezi: a konzervatív szociális testvér a nőkérdésen kívül minden, a 20. század során felmerült megoldatlan problémára tudott olyan választ adni, ami napjainkban is megfontolásra méltó, miközben „félelem nélkül mert szembeszállni korának embertelenségeivel”. Margit nővér az első világháború utolsó évében a Keresztényszociális Néppárt tagja lett, majd az ezen belül működő női részlegből alakította meg a Keresztény Női Tábort. Közös felületen publikált a rendkívüli Prohászka Ottokár püspökkel, 1920 márciusában pedig az Országgyűlés első női képviselőjévé választották a puritán életvitelű, harcos hit- és értékvédő szerzetest, aki közel két év alatt huszonnyolc beszédet mondott el a Tisztelt Házban. Egyaránt harcolt a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus ellen, „hosszú élete során mindvégig kitartott konzervatív elvei, keresztény hite mellett, és a társadalom szociális problémáinak megoldásán dolgozott”. 

„Egyház, állam, fal, civil társadalom. Az orosz történelem sajátos lenyomata ez. A város körül nem is látunk olyan masszív védműveket, mint a szuverenitás citadellájában…” – vázolja fel az állam természetének figyelemre méltó módon városépítészetté formált megjelenését Czopf Áron eszmetörténész, aki vizsgálódásában Vlagyiszlav Jurjevics Szurkovra koncentrál. A Szurkov – A hibrid politika ideológusa című tanulmány főszereplője a Vlagyimir Putyin mellett két évtizede szolgáló, a szuverén demokrácia és a nemlineáris háború fogalmait bevezető tanácsadó, akit már tizennégy esztendővel ezelőtt a putyini rendszer főideológusaként említettek – és aki harcot hirdet a szuverenitást veszélyeztető tendenciákkal szemben. A felsorolásba sok entitás beletartozik szakadár nacionalistáktól világuralomra törő birodalmakig, bürokratikus hatalmi központoktól gazdasági monopóliumokig. Azonban 

„a szuverén demokráciának létérdeke, hogy akadályozza az ilyen politikai szereplők megerősödését és fellépjen a »globális diktatúra« minden formája ellen”

– idézi Szurkovot. Az orosz ideológus a szuverén demokrácia szükségességét a nemzeti szabadság értékéből vezeti le, mindenkor hangsúlyozva, hogy ennek meghatározó feltétele a versenyképesség. 

A szociálkonzervatív hagyományról  értekezik a Kommentár főszerkesztője, Békés Márton. A Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója tanulmánya elején fekteti le tézisét, mely szerint a ’80-as évek neokonzervatív hulláma a ’90-es években eltérítve folytatódott, és neoliberális konszenzussá vált. A Közösség, hagyomány, szolidaritás című írás bemutatja a szociális konzervativizmus hagyományát, az abba illeszkedő, azt formáló magyar gondolkodókat vonultatja fel, de hiánypótló módon „a magyar konzervativizmus elfeledett fegyvertárai” is megvilágításba kerülnek – talán nem haszontalanul. Megismerjük a szociálkonzervatív hagyomány pártként intézményesült letéteményeseit (a Katolikus Néppárttól az Országos Keresztény Szocialista Párton át Barankovics Demokrata Pártjáig), s láthatjuk az eszmeiség teológiai fejlődését, hátterét is. Ez utóbbiban megkerülhetetlen a Rerum Novarum, s a később arra reflektáló Quadragesimo Anno, amelyek hazai interpretációi és visszhangja meglehetősen gazdag örökségül szolgálnak a kortárs keresztényszociális gondolkodóknak is. A racionalista konzervativizmus természetes antikapitalizmusától azután a szerző egészen napjaink politikai eseményeiig vezet bennünket, új fénytörésbe helyezve például a németországi AfD támogatói rétegéig, napjaink rozsdaövezeteinek visszavágó viselkedéséig. Békés határozottan állítja: nem szükséges a szellemi importtevékenység, hiszen a magyar szociálkonzervatív hagyomány a 21. század első harmadában is segítségünkre lehet az örökérvényű program megvalósításában. 

*

A Kommentár folyóirat 2019/4. számában mindezeken felül recenziót olvashatunk Karácsony András Döntés és hagyomány című könyvéről Szalai Zoltántól; Demeter M. Attila Korunk politikai filozófiája c. munkájáról Karácsony Andrástól; Megadja Gábor A szabadság reakciós harcosai című kötetéről Czopf Árontól; művet Nyikolaj Szergejevics Trubeckojtól; valamint František Mikš Picasso, a vörös kakas című könyvéről Gágyor Péter tollából.

A lapszámot Fábián István képregényrajzoló, grafikus munkái illusztrálják. 

*

A lapszám két további írásáról – David Engels: Európa újjáépítése, valamint Csejtei Dezső: Európa, a beváltatlan ígéret – már korábban részletes ismertetést közöltünk:

Van mód az Európai Unió megreformálására

Ellentétek vonzásában – Összecsapnak a különféle Európa-fogalmak