A dicsőítés egy tucatnyi módja a Bibliában

Prazsák László előadásában megjegyzi, valójában már az furcsa, hogy a dicsőítés megjelenítésének fajtáiról beszélni kell, és tanítani azokat, hiszen a világi dicsőítésben teljesen természetesek ezek a módok. Számos nem vallási környezetben és szituációban felszabadultan dicsérik az emberek a saját „isteneiket”.

Sporteseményeken, világi koncerteken és hamis istenek imádata közben szinte a legtermészetesebb módon nyilvánulnak meg az emberek, hogy hódolatukat kifejezzék.

Egy focimeccsen teljesen természetes, hogy felugrálnak, üvöltenek, sőt megverekednek az ellenfél szurkolóival. A gyülekezetekben ezzel szemben leggyakrabban mindenki savanyúan ül. Szomorúak, amikor az Úr elé mennek.

Rockkoncerteken megesik, hogy egy emberként térdelnek le az emberek a bálványozott előadó hatására. A gyülekezetekben pedig egyáltalán nem térdelnek le szívesen az Úr jelenlétében, vagy csak úgy csinálnak, de valójában nem fejezik ki a hódolatukat Isten előtt.

A Bibliában azt olvassuk, hogy Efezusban felbolydulás tör ki Pál apostol szolgálata miatt, és inkább két órán keresztül üvöltik, hogy „nagy az efezusi Diána”. Ehhez képest a gyülekezetekben az egyszerű énekeinket kritizáljuk, megunjuk, és elégedetlenkedünk. Pedig Isten imádásához nem kellenek bonyolult szavak.

A világban sokszor nem kell tanítani az imádatot. Szívből jön, de egyáltalán nem Istenre irányul.

A világban pénzt is áldozunk a hamis bálványaink javára, a gyülekezeteinket viszont alig-alig támogatjuk. Az egyházi közösségeinkben megszokásból énekelünk, és nem igazán vagyunk kreatívak. Emiatt egyre szegényesebb, savanyúbb és élettelenebb lesz, aminek éppen az életet kellene tükröznie. Ha ez sokáig így marad, a közösségeinket elsöpri a világ. Az istentiszteleteinken nem jó a túlfegyelmezett, „jó kisfiús” magatartásunk, a kényszerű, illemből magunkra erőltetett csendünk.

Ezzel szemben a Biblia legalább tizenkét olyan dicsőítő módot állít elénk követendő példaként, amelyek megváltoztathatják eddigi szorongó és gátlásokkal teli szokásainkat. Vegyük sorra Prazsák László gyűjteményét az igeversek jelzeteivel!

Ne hamis isteneket imádjunk!

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” (Mk 12,30). Az Isten dicséretében tehát maga az Úr van a középpontban, nem pedig hamis istenek. Istent szeretni teljes szívből azt jelenti, hogy mindent adni magunkból – testi, lelki és szellemi szinten. Vagyis teljes valóságunkkal kell tudnunk dicsőíteni.

Az ének

„Énekeljetek az Úrnak és áldjátok nevét, naponként hirdessétek üdvösségét” (Zsolt 96,2). Dicsőíthetjük Istent énekléssel, amely a Biblia más helye szerint víg kell, hogy legyen! „Ujjongjatok az Úrnak, országok, mind, örömmel szolgáljatok neki, lépjetek színe elé vigadozva” (Zsolt 100,1-2). Fontos tehát, hogy vígan énekeljünk.

Nyelveken való beszéd és éneklés

„Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam értelemmel is, énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is” (1Kor 14,15). Nem csak értelemmel, hanem nyelvekkel is énekelünk Istennek. A nyelvvel a szellemem könyörög, de az értelmem gyümölcstelen. Imádkozom a lélekkel, a szellemmel, de imádkozom az értelemmel is. Éneklek a szellemmel, de éneklek az értelemmel is. Különbséget tesz a Szentírás az értelemmel történő éneklés és a szellemmel történő éneklés között. A nyelveken történő énekléshez kellő időt kell odaszánnunk.

Hangszeres, instrumentális játék

„Dicsőítsétek az Urat muzsikával, szóljon citera és hárfa! Trombita és kürt hangjával ujjongjatok színe előtt, az Úr s Király előtt” (Zsolt 98,5). Hangszeres játékkal is tudjuk az Urat dicsérni. Tudatosan lehet dicsőíteni, csak úgy, pengetve a gitárt. Ihletett dallamokat ajándékoz eközben Isten. Ám nem mindegy a muzsikus szívének állapota. Ha az Úrnak adjuk az instrumentális játékunkat, akkor dicséretté válik, ha azonban az inkább csak gyakorlás, akkor gyakorlás. Mind a kettő jó, csak tisztáznunk kell előbb magunkban, hogy miként végezzük.

Hangos ének

„Dicsőítő énekkel lépjetek színe elé, magasztaljátok hangosan, zsoltárt énekelve! Hangos énekléssel is dicsérjük az Urat” (Zsolt 95,2). Jellemzően ezt a gyülekezeteinkben nem tartjuk követendő felszólításnak. Inkább szégyenlősködünk, hogy a mellettünk álló testvérünk nehogy meghallja a hangunkat. Mégis Isten ennek az ellenkezőjét várja.

Meghajlás, térdelés, leborulás

„Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt, aki teremtett minket” (Zsolt 95,6). Lehet, hogy első ránézésre furcsán néz ki, ha valaki meghajol vagy spontán letérdel egy dicsőítés alatt, mégis, ha a keresztények hiszik, hogy közöttük valóban jelen van Isten, üdvözölniük kell a közéjük érkező Királyok Királyát. Az Úr az ő népének dicséretei között lakozik az Ige szerint. Nem szabad visszafognunk magunkat egymás iránti illendőségből. Ennél fontosabb az Úr közöttünk való jelenléte.

Számtalanszor énekeljük a dicséreteinkben, hogy letérdelünk az Úr előtt, mégis alig-alig vállalkozunk erre. Ha a Szentlélek indít bennünket, engedelmeskednünk kell az ő hívásának, amely talán csak egy halvány gondolatként érkezik el hozzánk. Ha csak a megszokásokat tesszük, nem engedünk a Szentlélek közöttünk megtapasztalható működésének.

Ujjongás

„Üdíts fel minket irgalmaddal, hogy ujjongjunk és örüljünk ezentúl minden nap” (Zsolt 90,14). Ujjongással is dicsérjük az Urat! Szívünkkel és testünkkel egyaránt. Az ember szelleme folyamatosan dicsőíti az Urat. A testünknek és a lelkünknek is azt kell tennie az Úr vágya szerint.

„Alsónadrág”

„S táncolt is Dávid – teljes erejéből – az Úr előtt, közben egy vászonefod övezte. Így vitte fel Dávid és Izrael háza ujjongás és harsonaszó kíséretében az Úr ládáját. Amikor azonban az Úr ládája bevonult Dávid városába, történt, hogy Saul lánya, Michal kinézett az ablakon. Amikor meglátta, hogy Dávid király ugrál és forog az Úr előtt, szívében megvetette (2Sám 6,14-16).

Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt – nagyjából egy korabeli alsónadrágban. Egyebet nem viselt. Ezért Saul lánya megutálta Dávidot a szívében. Vagyis aki Istent dicsőíti, az mindent belead, és nem érdekli, ha a környezetében emiatt bárki is megbotránkozik, mert nem mások véleményétől és elfogadásától teszi függővé Isten iránti hódolatát. Sokszor az Úr meghökkent bennünket, hogy hagyjuk el a megszokottat.

A dicsőítő zene bibliai gyökerei V.

Dob, tánc és taps

„Dicsérjétek dobbal és tánccal” (Zsolt 150,4). „Dicsérjétek az Urat tapssal” (Zsolt 47,2). Van olyan gyülekezet, ahol a dobot egyenesen a sátán hangszerének tartják, ezért kizárják a közösségi dicsőítésből. Pedig Isten a Biblia alapján felszólít arra, hogy használjuk ezt a lehetőséget is.