Nekem a karácsony – adventi naplóm utolsó része

Karácsony. Régóta vártam. Gyakorlatilag a tavalyi óta. Élek, halok ezért az ünnepért. Ahogy arról már írtam, nálam az adventtel egy különleges időszak kezdődik, egy igazi és valódi várakozási időszak. Várom a karácsonyt, az ünnepet, a pihenést, a családommal eltöltött értékes perceket és azokat az apró örömöket, amiket előre nem sejt az ember. Mindig tartogat számunkra valamit a karácsony, amitől más, mint a tavalyi, amitől különleges, emlékezetes és fantasztikus. De mit jelent nekem a karácsony?

A decemberem fokozatos készülődésben telt. (Erről ITTITT és ITT olvashattok.) A karácsony előtti hetet minden évben kicsit beárnyékolja a vizsgaidőszak kezdete, de ilyenkor már nem idegeskedem, már annyira magával ragad az advent hangulata, érzülete, hogy semmi nem tud kizökkenteni. Sőt! Idén januárig bele sem nézek semmilyen jegyzetbe! Ígérem.

A fordulópont szerintem a huszadika. Amikor átlépjük ezt a kritikus dátumot, már csak párat kell aludni. Arról nem is beszélve, hogy ez a néhány nap már az utolsó simítások időszaka: recept-tesztelések, mézeskalács-sütés, ajándék-csomagolás, karácsonyi zenehallgatás, miközben még mindig csinosítgatjuk a házat. És a fenyőillat. Az az igazi, élőfenyős, minden teret betöltő, a levegőben szálló zseniális fenyőillat.

Ennél ünnepibb és méltóságteljesebb illat nem létezik. Kicsit természetközeli, kicsit magától értetődő, olyan szintű természetesség árad belőle, ami jólesik az embernek.

24-én már izgatottan ébredek, az egész házat belengi a várakozás öröme, a boldogság és a felszabadultság. És persze egy kis feszültség, mert

már megint késésben vagyunk a családi ebédről nagymamáméknál. Pedig tavaly megfogadtuk, hogy jövőre időben ott leszünk. (Minden évben megfogadjuk.)

Az a szerencsénk, hogy az unokatestvéremék még többet késnek.

A családi ebéd mindig viccesen, jó hangulatban telik, majd nagymamám – mintha még mindig gyerekek lennénk (unokatesóim 21, 24, tesóm 19 éves, én 22 vagyok) – „észrevétlenül” beszalad a szobába, és mire kijön, hogy-hogynem, a betlehemes zenedoboz zenélni kezd, ami gyerekkorunkban egyet jelentett: végre fel lehet állni az asztaltól, és irány a nappali, ugyanis jött a Jézuska! A szobában persze éneklés van – az unokatesómék még mindig úgy csinálnak, mintha a fogukat húznák –, majd versszavalás, melynek az utolsó sora:

„Csak karácsony lenne mindig”.

Hát, valahogy így vagyunk mi ezzel az ünnep-dologgal. Az ajándékok átadása után egy pihenős, beszélgetős, nagyon hangosan nevetős délutánt töltünk együtt. A fiúk nyúzzák egymást, birkóznak, néha Apa is beszáll.

Fotó: pixabay

Aztán hazaindulunk, hogy négyen együtt legyünk. Amíg az utcáról besétálok a házba, ugyanaz a gyermeki izgalom fog el, mint régen. Majd belépek a nappaliba, ahol világítanak az égők a fán.

Csodaérzés. A szemem végigsiklik az ajándékokon a fa alatt, az ablakban világító betlehemen. Anya meggyújtja a gyertyákat, Apa direkt húzza az időt… Mindig ezt csinálja. 🙂

Végre mindenki besétál a nappaliba. Picit álldogálunk, én szakítom meg a csöndet, nem bírok tovább várni. Szerintem ez nem múlik el soha.

Van egy hagyomány nálunk, amit még a piaristás éveimből tanultam az egyik tanár házaspártól. Hét gyermeket nevelnek, és mindig a legidősebb családtagtól haladnak a legfiatalabb felé: az éppen soron következő családtag választ egy éneket, eléneklik közösen, majd utána bonthatja ki az ajándékot, és így tovább. Már jó néhány éve mi is átvettük ezt a szokást, nagyon szép hangulatot teremt, a választott dalok pedig tükrözik a családtagok személyiségét. Apa, Anya, én, majd az öcsém. Szépen sorban.

Úgy gondolom, a szüleim egy mesevilágot alkottak nekünk gyerekkorunkban. Ami azóta is tart. A feldíszített ház, a plafonig érő karácsonyfa, a becsomagolt ajándékok, sokszor a fán elrejtett apróságok.

A kis játékosság, hogy néha az egész szobában eldugtak valamit, a másiknak meg lépésről lépésre kellett kitalálni mi és hol van. Vagy egy könyvben elrejtett fesztiválbérlet…

De az ajándékokon túl egy olyan meghitt légkört teremtettek, amit mindig érzek, ha a karácsonyra gondolok. És tudom, hogy sajnos egyáltalán nem természetes az a szeretet, az az odaadás és jólét, amit ők teremtettek nekünk, mi mégis megkaptuk – mert ilyen emberek a szüleink. Mert megtanították, hogy az ünnep nem az ajándékoktól szép, hanem a hangolódástól, a közös értékektől, az együtt töltött idő örömétől, és hogy értékeljük, amink van. Hogy igenis fontos, hogy énekeljünk egyet, mielőtt kibontjuk az ajándékot – legyen bennünk tartás és akaraterő. És a viták… Kellenek, és mindenhol vannak. Valahol olvastam, hogy azzal vitatkozik az ember a legtöbbet, akit a legjobban szeret. Így van ez.

Nálunk ezek a viták a rendszerint a két ünnep között, a Ki nevet a végén? társasjátékesten szokott bekövetkezni. Hiába mondogatjuk magunknak, hogy felnőtt emberek vagyunk, nem veszünk össze, a mai napig, ha valaki kiüti a másik bábuját a tábláról, sértődés van – és rengeteg nevetés. Mert ezért éri meg. Csak ez számít. Az egyik kedvenc filmemben hangzik el a következő mondat:

„A legfontosabbak az életben az emberek, akik velünk vannak. Pont itt, pont most”.

Számomra ez a karácsony tökéletes megfogalmazása – ahogy a családi légköré is.

 

Maurer Fruzsina