„Köszönjük, hogy átélhettük veletek” – adventi naplóm 2. része

Sokszor hallottam már, az advent összehozza az embereket, hogy olyan személyek felé is érezhetünk szeretetet, akiket az év többi részében amúgy nem szeretünk… De most komolyan, ki ne hallotta volna ezeket a már-már klisésnek tűnő gondolatokat. Na ugye. De múlt hétvégén, advent első vasárnapján én is megtapasztaltam ezt az adventi, teremtő erőt. Kicsit mellbe is vágott…

Múlt héten írtam egy cikket, hogy mit is jelent nekem az advent. (ITT olvasható is.) Hogyne írtam volna, ez a kedvenc időszakom az évben, pontosan a szeretetteljes légkör miatt. Tetszik az az odaadás és önzetlenség, ami ilyenkor még a legönzőbb emberekből is előbújik. És egyetértek azzal, hogy

az ünnep közeledtével az emberek még jobban szeretnék kifejezni a másikhoz fűződő viszonyukat, mernek (IGAZÁN) őszinték lenni, fel merik vállalni az érzéseiket. Ebből pedig annak kell következnie, hogy mélyülnek a kapcsolatok, és valóban közelebb kerülünk szeretteinkhez.

Abban azonban már közel sem voltam annyira biztos, hogy ez bárkivel vagy idegenekkel szemben is bekövetkezhet, pláne nem olyan személyekkel, akiket ismerek ugyan, de nem vagyunk kifejezetten jóban. Például azokkal, akikkel nincs közös érdeklődési pontunk, és csak ismerősök vagyunk, mondjuk utcabeliek, akik integetnek egymásnak, de semmi több.

DE.

Igen, arra is rá kell jönnöm, hogy mindig van egy de.

Fotó: pixabay

Apukám miatt történt minden. Az ő ötlete volt. Hihetetlen kreatív ember, és idén úgy vetette bele magát az adventi készülődésbe, ahogy még sosem láttam. Anyát és engem mindig jobban foglalkoztatott ez a része az ünnepnek. De múlt hétvégén, ahogy álltam a meleg konyhában, pizsamában, egy bögre forró kávéval a kezemben, legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy apukám

megállás nélkül díszíti a tornácot, bekapcsolja az égőket, létrára mászva töltögeti az etetőket a madaraknak

– mivel most kell őket ideszoktatni, különben egész télen nem fognak jönni! (Csak mondom.) Majd kihívott az udvarra, hogy mutatna valamit.

Készített négy óriási gyertyát. De nem akárhogy. Levágott négy farönköt, amelyek nagyjából egyforma átmérőjűek voltak. Ezeket összekötötte, a tetejükre pedig egy-egy kovácsoltvas (!!!) gyertyalángot illesztett. Ezeket, mint kiderült, előző héten rendelte meg egy kovácstól. A gyertyaláng mögé mécsest lehet tenni, és akkor valóban világítanak – magyarázta. Valami egészen zseniálisan néztek ki. Gyönyörűek voltak.

Ahogy besötétedett, kivonultunk mindannyian az utcára. Apa már egy kicsit hamarabb kiment, így mire mi megérkeztünk, már az egyik fiatal szomszéd anyuka és a másfél éves kisfia is ott voltak. A kisfiú épp a vizslánkkal játszott, a felnőttek beszélgettek. Meggyújtottuk az első mécsest, és ahogy kell, betettük a  gyertyaláng mögé. Aztán néztük, ahogy a sárgás fény átsejlik a kovácsoltvas lángon, ahogy a félhomályos utcában már nem csak a közvilágítás az egyedüli fényforrás.

A kisfiú csillogó szemekkel nézte a gyertyát, mindent elkövetett, hogy a közelébe férkőzhessen. Elvarázsolta a látvány. Megérintette a gyertyákat. A kis őszinte, csodákkal teli világában ez egy fontos pillanat volt. Mind éreztük. Aztán a kicsi tovább játszott a kutyusunkkal, mi pedig folytattuk a csevegést anyukájával. Ezt korábban sohasem tettük. Komolyan. A köszönés volt a kommunikációnk netovábbja.Közben kijött a férje is, ő is megcsodálta a gyertyákat.

Azután elbúcsuztak. És ekkor az anyuka azt mondta:

köszönik, hogy mindennek részesei lehettek, és jövő vasárnap is jönnének a gyertyagyújtásra.

Na bumm. Hát mit mond erre az ember? Hogy persze, gyertek, várunk! Ami a legjobb, hogy így is gondoltuk.

Ezt a meglepetést! És boldogságot. Reményt. Örömöt. Hitet. Megerősítését annak, hogy az adventben és karácsonykor tényleg minden megtörténhet.

Ezek alapján nagyon várom, mi történik a jövő héten. Milyen meggyőződésemet fogják felülírni onnan föntről.

 

Maurer Fruzsina