Mit adott ez a három hét? – adventi naplóm 3. része

Elérkeztünk advent negyedik vasárnapjához, este meggyújtjuk otthon az utolsó gyertyát is a koszorún. Néhány nap van már csak karácsonyig, én pedig elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor összegeznem kell az adventet, a decembert, a karácsonyi készületemet. Vagy legalábbis megpróbálom. De egy lezárás helyett inkább kiemelném azokat a pillanatokat, amelyek emlékezetessé tették ezt az időszakot.

Borzasztó zsúfoltan telt a december. Olyan gyorsan mentek a hetek, hogy mindig csak az eggyel több gyertyaláng láttán tűnt fel; megint eltelt egy hét. De alapvetően nem bánom, mert nem vett el az ünnepre hangolódásomból – azért volt zsúfolt ugyanis, mert nagyon sok jó dolog történt velem, sok mindent sikerült megvalósítani azok közül a tervek közül, amiket szerettem volna megtenni, és rengeteg jó emberrel találkoztam.

Voltam rorátén a tesómmal és anyukámmal. Nem akartam fölkelni, másnap vizsgáztam, ez lett volna az egyetlen nap a héten, amikor kicsit tovább alhatok. Amikor ötkor csörgött az óra, biztos voltam benne, hogy engem aztán senki rá nem vesz arra, hogy kikeljek az ágyból. De aztán meghallottam, hogy ők már készülődnek, és úgy éreztem, hogyha ők képesek elindulni, akkor nekem sem lehet kifogásom.

A mise után együtt, beszélgetve sétáltunk haza, az ég halvány rózsaszínű volt, a visegrádi vár mögött kibukkant a nap. A meleg lakásba belépve főztem egy kávét, és még vagy egy órán át beszélgettünk.

Majd nekiültem tanulni… Rég indult ennyire békésen a napom. Egészen elképesztő, hogy egy hajnali mise mennyire képes befolyásolni az ember hangulatát és az egész naphoz való hozzáállását.

Fotó: Pixabay

Ezen kívül úgy érzem, hogy idén – megmagyarázhatatlan okból – rengeteg pozitív visszajelzéssel, kedvességgel találkoztam a hétköznapok során.

Mintha mindenki megfogadta volna, hogy adventben kedves lesz az összes idegennel, akivel a városban összefut.

A legapróbb az az eset volt, amikor segítettek feladni a bőröndömet a vonatra. Ez szeptember óta most először fordult elő. De két nagyobb esetet is említenék…

Egy keddi estén munka után az egyik kollégámmal akartunk venni egy POKET-et az automatából. (Aki esetleg nem hallott még erről: egy könyvautomatáról van szó, amelyben különböző kötetek találhatók, már huszonöt cím közül válogathatunk.) Az automata kidobó nyílásában már volt egy kötet, hogy-hogy nem, pont az, amit szerettem volna megvenni. De mivel a barátnőmnek is szántam egyet, bedobtam a pénzt egy újabb kötet reményében. A könyv el is indult, majd elakadt a kidobó nyílásnál. Na, óriási! Szó szerint hiba került a gépezetbe. Most mitévők legyünk?

Felhívtam az automatán található számot, hátha tudnak valami jó tanáccsal szolgálni, mire a férfi azt mondta, már többen jelentették a nap folyamán, este meg fogják javítani. Mi addig is próbálkozzunk, és nyugodtan vaduljunk. Na, ez szép. Bevallom őszintén, én nem mertem vadulni, mivel elég sokan álldogáltak a közeli villamos megállóban, sok volt a járókelő – és a lehetséges szemtanú. Nem úgy a kollégám. Hát, ő nem finomkodott, elkezdte ütögetni az automata kiadó nyílását. Annyira abszurd volt az egész, egyszerűen csak nevetni tudtam a helyzetünkön. Mivel megdönteni nem tudtuk, két lány mit is kezdene egy böhöm nagy automatával, vártuk a csodát.

Jött egy lány. A kötet, amit szeretett volna megvenni éppen nem volt,

de segíteni szeretett volna. Elmondása szerint eldugult a lefolyója otthon, így van nála egy kihajtogatott gémkapocs. Hát persze.

Így hát megpróbáltam a kidobó nyíláson keresztül a gémkapoccsal lepöckölgetni a könyvet. Nem értem el. Nyilván.

Amikor végképp reménytelenné vált volna a helyzet, jött még két lány együtt, és még egy egyedül. Mindenki könyvet akart. Így kirajzolódott a tervünk: az egyikük vesz egyet a legfelső polcról, hátha leveri a mi elakadt könyvünket. Hát nem verte, sőt elakadt mindkettő. Itt már tényleg csak nevetni tudtunk. De ekkor már hatan voltunk, éppen elegen, hogy megdöntsük az automatát.

Hat elszánt irodalomszerető lány bármire képes. Tényleg bármire.

Így hát körbeálltuk, megdöntöttük az automatát, erre elment a fény belőle, néhány másodpercre üzemen kívül került. De ahogy újraindult, az egyikünk, aki az automata előtt guggolt, ki tudta piszkálni mindkét kötetet. Olyan örömujjongás tört ki mindenkiből, hogy az összes közelünkben lévő vadidegen minket nézett. Nem mintha nem lettünk volna már eleve feltűnő jelenség… Még megvártuk, amíg az utolsónak érkező lány is megveszi a saját kis poketét, hogy hátha közös segítségre erőre lenne szükség. De nem volt, simán megszerezte a könyvet. A végén, mint akik jól végezték dolgukat, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment tovább, folytatta a napját.

Fotó: pixabay

A másik pozitív élményem múlt héten a színházban történt. Az utolsó pillanatban tudtam jegyet venni egy nemrég bemutatott darabra, ezért az első sor és a második sor legszélére tudtam egy-egy jegyet venni magunknak. Ülök az első sorban, várom a kezdést, amikor odajön egy idősebb hölgy, hogy egyedül vagyok-e. Mutatok a második sorra, hogy nem, csak nem volt egymás mellett már hely. Erre azt mondja nekem, hogy

üljek nyugodtan mellé középre, ugyanis akivel ő jött volna, mégsem jött el.

Megdöbbenve nézhettem rá, mert a mellettem ülő nő – bekapcsolódva a beszélgetésbe – bátorítóan megjegyezte, hogy az bizony sokkal jobb hely, menjek. Így hát átültem középre. A lehető legjobb helyre az egész nézőtéren. Mikor megköszöntem a kedvességét, csupán annyit mondott, hogy ez természetes, minek nézném a széléről, ha itt is ülhetnek. Kezdésig még egy kicsit beszélgettünk, aztán már belefeledkeztem az eseményekbe.

De amikor a mellettem ülő jótevőm fel-felnevetett az előadás alatt, azért tudatában voltam annak, hogy most valami nagyon jónak lehettem a részese.

 

Maurer Fruzsina