Ragadjuk meg a varázspillanatokat! – Példaképünk Győry-Zelencsuk Tímea

Győry-Zelencsuk Tímea bemutatkozásában így vall magáról: életet szerető ember, feleség, anya, zene- és táncművész/pedagógus, karnagy és nem utolsósorban prepare/enrich tanácsadó (párkapcsolat-gazdagító segítő szakember) vagyok. A beszélgetés során is egy életvidám, Isten szeretetéért, a művészetekért és a párkapcsolatokért elhivatott embert ismerhettünk meg. Könnyedséggel, de mégis mély tudatossággal van jelen, ami hűen tükrözi azt, amit mond, amit él. Tímea pontosan tizenkilenc éve vehette át élete első nemzetközi elismerését, a legjobb salsa-táncos hölgy díját.

– Volt gyermekkorában példaképe? 

– Az édesanyám kitartása, optimizmusa, életszeretete, ragyogása és az ő édesapjának, a nagyapámnak élete, személyisége és embersége nagyon mélyen hatott rám. Mindazt, amit tőlük kaptam, a mai napig komoly értékként kezelem. Példát mutattak kitartásból, emberségből és megtanították nekem, hogy nincs lehetetlen. Nagyapám már nincs közöttünk, de a mai napig ő jut eszembe, ha valamilyen nehéz helyzetbe kerülök. Ilyenkor azt mondom magamban,

nem baj, felállok és csináljuk tovább, mert a nagypapa is így tette.

Az életutam egyik fele a tánc, a másik a zene. Ez a két dolog olyan szorosan összefügg, hogy lehetetlen szétválasztani. Kisgyerekként szüleimtől megkaptam a Macskák legelső, a Madách Színház nagy színészeivel készült felvételét. Állandóan azt hallgattam. Közös szobánk volt a kishúgommal, amiben nem volt sok hely és én ezt a kazettát hallgatva táncoltam, föl az ágyra, le az ágyról, gurultam, forogtam, koreografáltam, mert számomra a zene, amit hallottam, vagy amit énekeltem és a mozgás elválaszthatatlan, szoros egységet alkotott. Egyébként a mai napig így, egyben tanítom a kettőt, nagyon ritka, hogy külön ének-zene, vagy táncórát tartok. 

– Konzervatóriumban tanult, zene- és táncművész-pedagógus, karnagy. A tánc vagy a zene felé billen inkább a mérleg nyelve?

– Valójában nem hoztam egyértelmű döntést. A mai napig „kettős életet élek”. Pedagógusként, előadóként a zene folyamatosan jelen van az életemben. De ugyanez a helyzet a tánccal is. Úgy osztom be az időmet, hogy szépen, arányosan minden napnak meglegyen a maga fókuszpontja. Kialakítottam, hogy melyik napokon foglalkozom a párokkal, akiket a tánc útján segítek egymáshoz közelebb és melyik napokon tanítom a gyerekeket énekelni, zenélni. Igyekeztem megtalálni azt a harmonikus arányt, ami nekem is jó, hogy

az inspirációm élők és lüktetők legyenek. Ha ez nem így lenne, nem tudnék mit átadni. Így teljes az életem. 

A visszajelzésből látom, mi az, amit adni tudok. Az azonnali reakciókból egy hasonlattal élve azt tapasztalom, hogy  elültettem egy virágot, ami szárba szökkent és bimbót hozott. Jaj, de szép! Olyan, mint a szeretet, minél többet adunk, annál többet kapunk vissza.

– Mozgalmas életet él, hogy jut idő a meghittségre a férjével? A konfliktusok kezelésében is segítségükre van a tánc?

Igen szoros a kapocs közöttünk és ennek megőrzésében a zene és a tánc fontos szerepet játszik. Sokat táncolunk együtt. Amit a párok felé hirdetek és tanítok, azt élem a férjemmel is. A tánc kapcsolódási pont az életünkben. Ha táncolunk,

 elveszve egymás tekintetében és karjaiban egy nagyon klassz dolgot tanulunk.

A mai világban különösen fontos, hogy együtt lépünk előre. Olykor nem is tudatosan történik meg egy-egy konfliktus feloldása. Nem biztos ugyanis, hogy szándékosan alkalmazzuk mindazt, amit a tánc közben megtapasztalunk. De az biztos, hogy ha előre feltöltöm a férjemmel közös „érzelmi bankszámlánkat”, akkor bizony van hova nyúlni olyankor is, amikor éppen mosolyszünet van. Erre hagyatkozva könnyebb elengedni a sérelmeket, könnyebb felismerni, hogy sok dolog miatt nincs is értelme vitát nyitni, duzzogni. Persze ehhez nagy fokú tudatosságra is szükség van.

A táncon kívül  szoktunk közösen zenélni is; gyakran ajándékozunk karácsonyra, családi ünnepekre általunk készített, gyermekeinkkel közös felvételeket. Ilyenkor a furulya, a gitár, a zongora és az ének is fontos szerepet játszik.

Nemrégiben felemlegettük – mostanában volt a házassági évfordulónk, ami nálunk nagy ünnep, egymásra találásunkat minden évben egy egész hónapig ünnepeljük –, hogy még a randevúzás időszakában, körülbelül a harmadik találkozásnál páromnak volt egy nagyon jó kérdése: én mégis hová férek majd bele a te életedbe? Értettem a kérdést, de azért meglepett, hiszen én ezt egészen másként gondoltam. Már akkor is az volt bennem – amit később az élet is igazolt –, hogy bár mindkettőnknek volt egy megszokott időrendje, rendszere, de ha tényleg fontosak vagyunk egymásnak, akkor egymáshoz igazítjuk majd az életünket, megtaláljuk azt az időt, ami csak a miénk.

Egy szemléletes példával élve: le kell mennünk a kertbe, hétfőn gazolni, kedden kapálni, szerdán gereblyézni és minden nap locsolni, mert hétvégén olyan jó érzés lesz besétálni, leülni a lugasba és csodálni a kert gyönyörűségét. Ha egy hétig valamiért nem jut idő egymásra, rögtön megérezzük! Ha kiesik az a napi fél óra beszélgetés, könnyebben gyűlik a feszültség és nehezebb belelátni a másik világába. Mi pedig úgy élünk – és a hozzám járó párokat is ebbe az irányba igyekszem terelgetni –, hogy

legyünk részesei egymás világának, ismerjük egymás gondolatait. 

Tekintettel vagyunk egymás érzéseire, vizsgáljuk is őket, hogy tudjuk, az egyes helyzetek hogyan érintettek minket. Más-más „kameraállást” vizsgálunk meg és keressük a megoldásokat a felmerülő kérdésekre, problémákra.

– Ilyen hatalmas szerepe van a beszélgetésnek?

Akkor kerülhetek közelebb a páromhoz, ha beszélgetünk a dolgokról. Nem kell itt másfél órás nagy diskurzusokra gondolni, hanem szeretetteljes odafordulással, elfogadással olykor tíz perc is elég. Ha ezek átszövik a napjainkat, akkor „kis hercegesen” már napközben várjuk az ilyen beszélgetős estéket. Beszélgetés nélkül nem telik el nap, ha mégis, akkor rögtön meg is érezzük és pótolni kell. A táncot pedig hetente kétszer, háromszor iktatjuk be az életünkbe. Könnyebb megnyílnunk egymás felé, összehangolódnunk, és rögtön zökkenőmentesebb a kommunikáció is.

– A gyermekei a nevelésében is teret kapott a tánc és a zene?

– A gyermekeinkkel kapcsolatban legfőképp a mókázásban, felszabadult játékban van jelen a zene és a tánc. Azt semmiképp nem láttam jónak, ha anya táncol, ők is táncoljanak, ha anya zenél, ők is mindenképp zenéljenek. A túlismételt igazságok gyakran az ellenkezőjére fordíthatják a gyerekeinkben természetesen felbukkanó érdeklődést. Én azon voltam, hogy minél több ablakot nyissak nekik és ha valami érdekli őket, afelé elinduljanak. 

Ha kóruspróbára megyek és nem tudom senkire rábízni a gyerekeket, akkor jönnek velem. Ilyenkor persze átitatódnak a zenével. De ezt, hála Istennek, nem kényszerként élik meg. A kisfiam például, ötéves kora körül este, fürdés közben Bartókot énekelt. Én csak pislogtam, mire mondta, miért csodálkozom, ezt énekeltük a kóruspróbán?! A tánc is hasonló, gyerekeim gyakran spontán táncra perdülnek, kitáncolják az örömüket vagy a bánatukat. Azt hiszem, hogy túl azon, hogy értéket képviselnek, ez az egyik

legnagyobb gyakorlati haszna a művészeteknek!

Nem fontos, hogy mestere légy a művészetednek, de ha a feszültséget könnyen oldja, ha általa könnyen kapcsolódik az ember egy baráthoz, testvérhez, egy másik emberhez, akkor olyan kulcsot tart a kezében, ami sok zárat kinyit. Nem lesz szüksége pszichológusra, mert a feltörő érzelmeket nemcsak megéli, de ki is tudja fejezni a művészetek nyelvén. Ha azt át tudtam adni, hogy egy nehéz nap után, mikor hazatérnek a gyermekeim, kizongorázzák magukból a fájdalmunkat és nem a családjukon vezetik le a feszültséget, már megérte. 

– Korábban éveken át versenyszerűen táncolt és a latin táncok terén kiemelkedő sikereket ért el. Nem hiányzik néha az a fajta pörgés, amit a versenyek időszaka jelentett?

– Amikor az ember anyává válik, egy olyan fajta pörgést kap az élettől és a Jóistentől, amire nem számított. Mondhatjuk úgy is, hogy pótol mindent  és kárpótol mindenért. Hálát adok Istennek azért, hogy a férjemmel megélhetem a tánc varázsát. A színpadi, táncos pályafutásom tíz évig tartott. Annak is megvolt a maga szépsége. Örömmel gondolok vissza rá, sokszor, amikor megnézem a videofelvételeket, meg is könnyezem. 

Nemrégiben szalagavató bálon jártunk a férjemmel. Túl a szakmai sikeren, hatalmas élményt jelentett, hogy a férjem felkért táncolni – és amit akkor átéltünk, felülmúlta a huszonéves élményeket! Elmondhatatlan pluszt ad az, hogy mi egy pár vagyunk és szerelmesek egymásba. Nehéz szavakkal leírni azt a felszabaduló örömöt, amit olyankor érzünk, amikor lélekben is találkozunk. Aranyosak voltak a diákok, mert szájtátva megálltak és azt mondták, hogy ti úgy buliztok, mint mi.

Az évgyűrűk számával a jókedvnek nem kell csitulnia.

– A tánc lehet egy szerenád a párunk felé és ima a szerelem megalkotója, Isten felé? Megfogalmazhatjuk ezt ars poeticájaként?

– Abszolút! Az ember egy bizonyos koron túl visszatekint. Mindazt, amit eddig megéltünk, ha szintézisben átengedjük magunkon és beszélgetések, tánc által hagyjuk magunkat összekapcsolódni, az fantasztikus. Sokszor szavak nélküli, közös imádságként is megéljük.

Vannak olyan érzéseink, amiket nagyon nehéz megfogalmazni, leírni vagy kimondani, de elevenen kifejezi a tánc.

 

– Nem csupán táncot oktat a pároknak, hanem a kapcsolataikat is élőbbé teszi, a tánclépések segítségével hozza őket  közelebb egymáshoz. Mit tudnak adni az ilyen alkalmak az Önhöz forduló pároknak?

– Én csak „csatorna vagyok”, de nagy áldás Istentől, hogy felfedeztem, képes vagyok az átadásra. Az alkalmak során a  tánc terápiás hatásait használom fel. Vannak szakaszok egy pár életében, nekem pedig fel kell mérnem, kapcsolatukban hol tartanak éppen Ha egy feszültséggel teli időszakban vannak, ami nagyon mélyen lévő traumákon nyugszik, akkor először mindenképp párterapeutához szoktam irányítani őket.

Én akkor veszem át örömmel a velük való munkát, amikor túl vannak egy becsülettel elvégzett párterápián és azonos szándékkal, önmagukban letisztázott konfliktushelyzetekkel, már arccal előre tekintve, egymás kezét fogva lépnek be hozzám. A táncórán gyakran annyira hátralépek, hogy szinte ne is érzékelik a jelenlétemet.

Ezek a varázspillanatok.

Tanúja voltam már olyannak, hogy 28 év házasság és hat gyermek után férj és feleség olyan erős kapcsolódás jött létre, hogy megszűnt számukra az idő, a külvilág.

– Honnan merít ihletet a párkapcsolatok segítéséhez?

– Pál Feri szavait sokszor magamba szívom. Ő használja a „negatív jogosultság” kifejezést. Sok negatív jogosultság gyűlhet össze, amik idővel meg is kövülhetnek, ha nem lazítják fel a talajt a kis kertben. Szükség van azokra a varázspillanatokra, amelyekben mintha odamutatna a Jóisten, megoldódnak a dolgok. Természetesen ezt nem egy csettintéssel érik meg ezt a párok.

De  nagyon sokat tanulok Mihalec Gábortól, John Gottman könyveit olvasom, Pécsi Rita személyes jóbarátom és nagyon klassz példaképnek tartom. Olyan emberek társaságában mozgok és tudásából merítek, akik hitelesen tudnak segítséget nyújtani az emberi és a párkapcsolat ápolása terén. Mindig is szomjaztam  az egyre pontosabb tudást, ezért a jegyes felkészítő és a párkapcsolatot gazdagító tanácsadói képzést is elvégeztem, hogy még többet tudjak adni a hozzám forduló pároknak.

– A tánc nyelvével elköteleződött a párkapcsolatok erősítése iránt. Hogyan jött ez a szeretet?

– Nem emlékszem rá, mikor merült fel bennem ez a gondolat. Azt hiszem, minden párkapcsolat alapja, hogy az ember szerelemből születik. Szerelem nélkül nincs élet. Vannak dolgok, amik öröktől fogva egységben állnak. 

Nyilván az én életem tapasztalásai is ide vezettek. Tudjuk, hogy Isten útmutatásai jelen vannak életünk során, csak sok esetben nem értjük még az Ő akaratát. Amikor nehézségek,be ütközünk, nem mindig ismerjük fel Isten akaratát, csak utólag kristályosodik ki, hogy mivel, mire akart bennünket tanítani. De az események sűrűjében azért megszenvedjük a csapásokat.

Az én életemben is voltak vargabetűk. Például, mint minden kislány én is úgy képzelte, hogy majd menyasszony, feleség és édesanya leszek. Nem így alakult. Előbb lettem menyasszony és édesanya, de nem lettem feleség. Egy rövid ideig az életemben egyedülálló anya voltam és ez idő alatt nagyon-nagyon sok mindent kellett alapjaiban átértékelnem keresztényként, emberként, nőként és anyaként is. Olyan családba születettem, ahol egész családokat láttam magam körül. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, nekem miért nem sikerült igazi családot alapítani? 

Ezt a helyzetet tragédiaként éltem meg, nem láttam kiutat, eleinte csak botladoztam, de egy idő után már lépegettem. Elkezdtem a párkapcsolatokról olvasni, tanulni, előadásokra járni és magamba szippantani minden olyan létező dolgot, ami a férfi-nő kapcsolatot helyezte fókuszba. Az önismerettel már korábban is foglalkoztam, az emberismeret pedig folyamatosan fejlődik az életünkben. Lényegében akkor jegyeztem el magam ezzel a témával, amikor problémába ütköztem. Az élet hozta. Később pedig megtaláltam a páromat, aki ma a férjem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egymástól teljesen független, más, és más területekről kerestek meg régi ismerősök, akik akár tíz-húsz éve nem láttak, és valahogy mindenki ugyanazzal a témával, párkapcsolati kérdésekkel talált meg. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ebbe az irányba kell továbbmennem. A táncot lassan húsz éve tanítom. Amikor e két dolog összetalálkozott, megerősítést éreztem, és egyre tudatosabban alakítottam így az óráimat. Azt láttam, hogy van egy eszköz a kezemben.

– Miért hálás a leginkább?

– Azért, mert működtetem és működtetjük ketten együtt a férjemmel a házasságunkat. Ezt tudatosan tesszük. Abban hiszek, hogy az ember életében minden egy pontból indul. Hogy hogyan neveli a gyermekeit, hogyan fordul felnőttként a szülei felé, milyen a többi emberhez való viszonya, mind attól függ, hogy az önmagában lévő tőkesúly – a mi életünkben Isten és a házasságunk – valóban helyén van-e. Magyarán, ha igen a válasz, akkor minden veszélyben, viharban visszaáll egyenesbe az a hajó.

Ha a házasságunk rendben van, akkor abból töltekezve már gyertyaként fényt és meleget tudunk sugározni mindenki felé.

Természetesen a szüleimnek vagyok a leghálásabb, mert ők indítottak el az élet útján, nekik köszönhetem mindazt, hogy azzá lettem, aki vagyok.

 

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Vasárnap.hu