Amikor a Mikulás virgácsot hozott Romániának…

Szokatlanul kezdődött az 1916-os tél Románia számára. A még augusztusban az Osztrák-Magyar Monarchia ellen nagy reményekkel indított offenzíva gyorsan összeomlott és hamarosan megindult a központi hatalmak ellentámadása. Ahogy Avarescu román tábornok némi önkritikával fogalmazott: „amennyire lassú volt az előrenyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyst a bonyodalmak elkezdődtek.” Osztrák-magyar – német – bolgár támadás sikeresen tört előre, melynek nyomán úgy tűnik, hogy a Mikulás valóban igazságos, hiszen Bukarestbe történetesen éppen december 6-án vonultak be az első német csapatok.

A modern Román Királyság a 19. század második felében jött létre Havasalföld és Moldva tartományok törököktől való függetlenedése, majd egyesülése nyomán. A fiatal királyság élére a porosz uralkodócsaládból hívták meg Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt, így a dinasztia közvetlen rokonságban állt a német császárokkal. A teljes közjogi függetlenséget 1877-ben – az orosz-török háborúban aratott orosz sikereknek köszönhetően – kiáltották ki, mi több, a berlini kongresszus döntése értelmében megkapták a tengerparti Dobrudzsa nagyobb részét is, ahol addig a román lakosság nem képezett többséget.

A fiatal Románia geopolitikai helyzete nem volt egyszerű. Keletről a despotikus orosz cári birodalommal volt határos, mely a többségében román nyelvű Besszarábiát (mai Moldova állam) birtokolta és kendőzetlenül a balkáni szláv államokat (eleinte leginkább Bulgáriát) támogatta a neolatin románokkal szemben. Nyugat felé sokkal jobb viszonyt ápolt a szintén román többségű Bukovinát és Erdélyt birtokló Osztrák-Magyar Monarchiával. A kedvezőtlen erőviszonyok ellenére

a román állam kezdettől fogva irredenta politikát folytatott, célként a szomszédos birodalmak román többségű tartományainak (Erdély, Bukovina, Besszarábia) Romániával való egyesülése nyomán létrejövő Nagy-Romániát tűzték ki.

A vágyott cél elérése érdekében változatos, ám igen tudatos eszközökkel éltek (földvásárlás, bankhálózat fejlesztése, kulturális szervezetek létrehozása, stb.).

A külpolitikai kényszerek mégis úgy hozták, hogy a két szomszédos birodalom közül valamelyikkel szövetségre kellett lépnie Romániának, hogy a másikkal szemben biztonságban legyen. A 19. század végén annak ellenére, hogy a románok Erdélyről és Bukovináról egy pillanatra sem mondtak le, a kedvezőbb választásnak az Osztrák-Magyar Monarchia ígérkezett. Ugyanakkor kétségtelen, hogy bármely szövetséges mellett is köteleződjön el Románia, az egyet jelentett azzal, hogy legalábbis rövid és közép távon az adott birodalomhoz tartozó románlakta területeket nem tudja megszerezni. Ez magyarázza azt, hogy hiába csatlakozott Románia 1883-ban a hármasszövetséghez (a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország tömbje), a szerződést titkosan kezelték, így a román közvélemény számára nem volt nyilvános.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia döntéshozói tisztában voltak a román szövetség kétes megbízhatóságával. Tisza István az 1914-es háborús döntés mérlegelésekor leginkább egy Erdélyben bekövetkező román támadástól tartott, és csak azután járult hozzá a Szerbiával szembeni határozott fellépéshez, hogy biztosítékokat kapott Romániával szemben a németektől (pl. ellensúlyként Bulgária bevonása). A román kormány – bár I. Károly király a központi hatalmak mellett a szövetségi szerződés jegyében belépett volna a háborúba – 1914-ben semlegességet hirdetett, ami szintén azt jelezte a Monarchia vezetőinek, hogy Románia magatartása felől nem lehetnek nyugodtak.

 

A világháborús harci helyzet 1916-ra válaszút elé állította Romániát: mind a központi hatalmak, mind az antant elszánták magukat arra, hogy bevonják a háborúba a maguk oldalán Romániát.

A központi hatalmak Besszarábiát ígérték a cári birodalom rovására, míg az antant a jóval fejlettebb Erdélyt és Bukovinát.

Kétségtelen, hogy a hagyományos román gondolkodásban össze sem volt hasonlítható a két tartomány értékelése, a Románok Erdélyt sokkal inkább vágyott célnak érezték, ugyanakkor az is kétségtelen volt, hogy Besszarábiában sokkal rosszabb helyzetben éltek a románok, azaz inkább lett volna gyors segítségre szükségük, mint a korabeli viszonyok között viszonylag jelentős kulturális jogokkal bíró erdélyi románságnak. Bár voltak a román politikai elitnek németbarát tagjai (pl. Carp, Marghiloman), a többség inkább az antantot támogatta – csak úgy, mint a román közvélemény. Miután

az antant Románia minden területi követelésének helyt adott, sőt még a mai országhatáron túli területeket (Vásárosnamény-Debrecen-Algyő vonalig) is megígért neki, megkötötték a bukaresti titkos szerződést, mely eldöntötte a kérdést és Romániát kötelezte a hadba lépésre.

A háború megindítására így is többszöri orosz fenyegetés, majd végül ultimátum nyomán szánta el magát Románia, bár Bratianu miniszterelnök még a hadüzenet átadása előtti napon is semlegességéről biztosította a bukaresti osztrák-magyar követet. Ennek megfelelően Tisza István a következőképpen számolt be az eseményekről az országgyűlésben: „A világtörténelem számtalan példáját mutatja fel annak, hogy egyik szomszéd agresszív, gonosz szándékokat táplált a másik ellen, de míg eddig – legalább a történelmi időkben – mindegyikben volt egy bizonyos szeméremérzet, mely arra indította, hogy felállítson bizonyos követeléseket, formulázza azokat, tárgyalásokat folytasson és csak azok meghiúsulása után indítsa meg a háborút: ilyen támadást, melyet semmiféle követelés meg nem előzött, még csak a köztünk fennállott szerződéses viszony felbontása vagy felmondása sem, s amelynél a hadüzenet akkor adatott át Bécsben, mikor a puskák már ropogtak a határon, ilyen orvtámadás az egész világon példátlanul áll. […] De azért bízom Istenben, hogy Románia el nem fogja kerülni sorsát.”

A román invázió 1916 augusztusában. (Forrás: Wikipedia)

A román támadás viszonylag nagy erőkkel indult meg a teljes román-magyar határszakasz mentén. A nagyralátó tervek a támadás 25-30. napjáig kívánták elérni a Debreţin–Bichiş-Ciaba–Seghedin (Debrecen-Békéscsaba-Szeged) vonalat (ezzel a Romániához csatolni szándékozott Tiszántúlt megszállva), majd később pedig Budapestet. Ugyanakkor a világháború harcterein komoly tapasztalatokat szerzett, kipróbált osztrák-magyar és német alakulatokkal szemben a román hadsereg kiképzése harcértéke komoly hiányosságokkal bírt.

A támadás első napjaiban a Monarchia helyzete túlzás nélkül tragikusnak tűnt.

Bár kezdettől fogva számoltak a román támadás lehetőségével, mégsem álltak komolyabb erők rendelkezésre a románok feltartóztatására, hisz a többi hadszíntér lekötötte a központi hatalmak figyelmét. Erdélyben ugyan már fölállították Arthur Arz von Straussenburg 1. hadseregét (melyet Szabó Dezső sokatmondóan csak „büntetőhadseregnek” nevezett), de ennek szervezése, feltöltése, valamint további alakulatok Erdélybe vezénylése igen nehézkes volt, ugyanis a viszonylag kevés vasútvonalat az ország belseje felé menekülők tömegei foglalták el (felrémlettek az 1848-49-es román etnikai atrocitások emlékei, pánikot okozva). Ennek ellenére a román haderő csak lassan (napi 2-3 kilométert) nyomult előre, a román hadsereg és tisztikar tapasztalatlansága mellett többek között azért is, mert a romániainál jóval fejlettebb és gazdagabb vidékre érkező parasztkatonák maguk is fosztogatásba és rekvirálásba kezdtek.

Román katonák csoportja az első világháború idején. Fotó: Wikipedia

Létfontosságú volt, hogy a bolgár-német erők már szeptember legelején megindították a támadást Románia ellen dél felől, a Dunánál (Dobrudzsa nagy részét elfoglalva), így némileg tehermentesítették Erdélyt. Emellett inkább szimbolikus jelentősége volt, hogy „a nemezis egyik fővárost sem érte utol olyan hamar, mint a Balkán fővárosát, a keleti kis Párizst. Alig avatkozott be a háborúba, huszonnégy óra múlva megtanulta, hogy csakugyan van derült égből lecsapó villám – köznyelven zeppelinnek és léghajónak hívják.” Szeptember közepére aztán sikerült megszervezni az osztrák-magyar 1. (Arz) hadsereget, illetve a német 9. (Falkenhayn) hadsereget (a kárpáti hegyi hadviselés érdekében még tiroli és bajor hegyivadász alakulatokat is küldtek), melyek azonnal nekikezdtek az addigra megállított román támadók Erdélyből való kiszorításához. A Keleti-Kárpátokban harcoló Arz-hadseregnek nehezebb dolga volt, ugyanis a front északi szakaszán a románok komoly orosz támogatást kaptak, ezáltal a front stabilizálódott a Kárpátok külső vonulatainál, ugyanakkor a Falkenhayn-hadsereg Nagyszebennél fontos győzelmet aratott az Erdélybe betörő román erők fölött és ezek után a Déli-Kárpátok hágóin, szorosain keresztül kijutott a Havasalföldre.

August von Mackensen német tábornagy előtt elvonuló osztrák–magyar bakák Bukarestben (Forrás: Wikipédia)

Ezzel párhuzamosan a Mackensen tábornagy parancsot adott rá, hogy Dobrudzsa mellett, immár Bukaresttől délre is átkeljen az irányítása alatt álló Duna-hadsereg, a román fővárost fenyegetve.

Bukarest bevétele nem ígérkezett könnyű feladatnak, ugyanis a 19. század vége óta belga hadmérnöki tervek alapján tizennyolc páncéltornyos erőddel vették körül a fővárost, melyeket körvasút és műutak kötötték össze.

Ennek alapján véres, sok áldozatot követelő ostromra lehetett számítani. Ugyanakkor a román hadvezetés látva a bombatámadások miatt már amúgy is elkeseredett fővárosi lakosságot, úgy döntött, hogy inkább Bukaresttől keletre, az Argeș folyó mentén próbálja meg egy utolsó erőfeszítéssel föltartóztatni a központi hatalmak alakulatait. A román túlerő akár meg is akaszthatta volna Mackensen támadását, de eddigre már megközelítette Bukarestet északi és nyugati irányból a Falkenhayn-hadsereg is, mely ilyen módon megsegítette a délről támadó Duna-hadsereget, megfutamítva a román haderőt. A király és a kormány a moldvai Iașiba menekült, Bukarest pedig ellenállás nélkül, védtelenül várta a központi hatalmak seregeit.

 

Mackensen számára nem volt nyilvánvaló, hogy a románok feladták a várost, így december 5-én kemény hangú levelet küldött a városparancsnoknak: „A román tábori hadsereg vereséget szenvedett. […] A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott levő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. A legnehezebb tüzérségnek […] hatását nagyméltóságod Lüttich, Namur és Antwerpen elfoglalásából valószínűleg ismeri. Ezeknek Bukarest erődítményei sem fognak ellenállani. […] Hogy a román fővárost és annak lakóit egy ilyen ostrom borzalmaitól megkíméljük és a felesleges vérontást elkerüljük, felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.” Minthogy

a várost katonailag kiürítették, így december 6-án Mackensen ellenállás nélkül nyomulhatott be, autóján messze megelőzte még az elővédeket is.

A megszálló alakulatokat Bukarestben a legpozitívabban fogadták, Mackensen elé lovasrendőrt küldtek, aki útbaigazította a királyi palota irányába, ahonnan tájékoztatta II. Vilmos császárt Bukarest bevételéről.

A bukaresti románok semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, igyekeztek a megszállók jóindulatát elnyerni, sőt inkább élcelődtek a román kormány menekülésén.

A román hadjárat végül 1917 elejére állapodott meg, a központi hatalmak erői a Duna-Szeret vonalat érték el. A román hadsereget a maradék moldvai területeken újjászervezték és számottevő francia-orosz segítséggel támogatták meg. Románia helyzete teljesen tarthatatlanná az oroszországi bolsevik hatalomátvétel után vált, ugyanis az addig Romániát háborúban tartó orosz segítség megszűnt, így nem maradt más hátra, mint fegyverszünetért folyamodni. A központi hatalmak feltételei szigorúak, de elfogadhatók voltak, így

Románia 1918. májusban megkötötte a – korábban az antanttal kötött szövetségi szerződésében szigorúan tiltott – bukaresti különbékét, ezzel „kiugorva” az első világháborúból.

A bukaresti béke ellenére Romániának volt oka az örömre is, hiszen az összeomló cári birodalomból kiváló Besszarábia csatlakozott Romániához, ezzel az egyik évszázados román irredenta cél – a háborús vereség ellenére – megvalósult. 1918. májusban tehát úgy tűnt, hogy a történelem a németbarát román politikai vezetőknek szolgáltatott igazságot. Arra pedig, hogy kevesebb, mint egy év múlva Erdély is egyesül Romániával, még a legvakmerőbb román nacionalisták sem gondolhattak.

Nánay Mihály