Belehalok a zorbánba!

Döcögve, lassacskán halad a vonatpótló busz Hatvanból a Keleti pályaudvar felé. Mindenki nyűgös, fáradt, odakint hideg van, érjünk már haza, mi az, hogy pótlóbusz meg amúgy is, csak embereket ne… Mögöttem italtól bűzlő, a cigaretta hosszú évek kitartó, fáradhatatlan munkájának „gyümölcsétől” érdes hangú, szedett-vedett bácsi. Az a fajta, akiről első látásra nem tudjuk eldönteni, hajléktalan-e, vagy csak végtelenül szegény.

Nagyon hangosan beszél. Meg van róla győződve, hogy életigazságok birtokában van, és egy kis itóka után ezt nem is rejti véka alá. Az óvatlanul mellé ülő türelmes, ám ódzkodó középkorú hölgynek beszél fennhangon arról, hogy kapott munkát, elég jó munkásszálláson alszik, Istenről is beszél, meg halálról, életének azon történéseiről, melyekből nem sok mindent értünk. Kis szünet… és akkor jött a roham! Hogy a Zorbán milyen egy mocsok, borzasztó ember, no meg a pereputtya! És amúgy is miatta nyomorog, miatta siklott ki az élete, minden rossz, az egész ország, alávaló Fidesz, de a legalávalóbb a Zorbán, és undorító minden, hát nézzünk azonnal körbe, a rendszerváltás mocskai, hümm, hümm. Emlékszem, olyan szavakat használt, melyeket nem illene leírnom, szelektív memóriám pedig azóta is kitartóan dolgozik a pontos szószerkezetek radírozásán, hála légyen a Teremtőnek e képességünkért.

Az igazság az, hogy a megkeseredett bácsi csupán része annak az igen nagy társadalmi halmaznak, amely zorbán-szindrómában szenved. Én ezt nem értem. Körös-körül vagyunk véve agresszív, gyűlölködő, acsarkodó emberekkel, akik életük minden kudarcáért, minden rossz döntésükért, minden függőségükért, pótcselekvésükért, minden fájdalmukért a kormányt és Orbán Viktort okolják. Fel sem kell mennünk olyan portálokra, amelyeknek e mocskolódástól a megélhetésük függ, a villamoson, a boltban, a kávézóban, a taxiban, a piacon, az orvosi rendelőben és – hát hogyan is hagyhattam ki a szindróma tüneteinek legfőbb jelentkezési helyét – természetesen a közösségi médiában is az arcunkba tolják.

Tegyük fel a kérdést: egy esetleges kormányváltás után ezek az emberek ki a jó eget fognak okolni sanyarú sorsukért? (És 2010 előtt kit hibáztattak?) Ha nem lesznek elégedettek az orvosukkal, ha a delegáció miatt késnek a munkából, ha nem viszik el a szemetüket, ha a pedagógusok nem keresnek majd többet, ha a lakásárak nem csökkennek, ellenben a forint értéke igen, a benzinár meg csak növekszik?

Ők maguk teszik istenné Orbán Viktort, mert csalódnak megváltó mivoltában, miközben sosem volt az. Politikaivá tesznek mindent, ami sosem volt az.

Vegyük észre, hogy életünk legalább nyolcvan százalékáért csakis mi magunk vagyunk felelősek, senki más. Hogy mi történik a lelkemmel, hogy hogyan élek, hogyan viselkedem a másikkal, hogy tudok-e takarékoskodni, hogy mibe menekülök az élet elől és mibe nem, hogy mik a prioritásaim, leszek-e saját gyötrelmeim martaléka vagy mindent megteszek azért, hogy újra és újra talpra álljak, és még milliónyi dologért.

Az embernek nem szabadna bárkit, akárkit felelőssé tennie azért, hogy a kapott életidővel hogyan sáfárkodott.

Mert ez történik: hárítunk, bűnbakot keresünk, csak beismerni ne kelljen, csak önvizsgálat ne legyen, csak ne kelljen térdre roskadnom, csak ne kelljen megalázkodnom senki előtt. Akkor kit hibáztassak? A kormányt. Meg Orbánt. Meg azt a sok „prolit” körülöttem. Az ellátást. Meg mindenki mást. Félünk a felelősségtől. Minél nagyobb, annál jobban. Márpedig az életünk elég nagy dolog ahhoz, hogy rettegjünk hordozni, ezért egy viszonylag magasan lévő szervet kell hibáztatnunk, hát mégiscsak jobban elhiszik, hogy a kormány tett tönkre, mintsem a bolond Juliska néni a szomszédból; csak a saját nevemet sunnyogom le mindig a bűnbak-listáról. 

Vigyázzunk, mire észbe kapunk, sokkal többet veszítettünk egy lekésett villamosnál, Fletó meg egy feles és egy hazaárulás között nyom nekünk egy szelfit: töröljük ki vele, aminket csak szeretnénk.

*

Kiemelt kép forrása: unsplash.com