Mindannyiunknak feladatunk van! – Példaképünk: Keresztes Ilona

A Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának vezető szerkesztője civilben a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösség alapítója, elkötelezett a család és a megfogant életek védelme mellett, s négygyermekes édesanya. Nemrégiben Prima Primissima díjra is jelölték az immáron több mint 20 éve a családokért, nőkért és fiatalokért végzett kiemelkedő munkásságáért.

– Gyermekként, fiatalként voltak olyan emberek a környezetében, akik különösen hatottak Önre,

akár a családi élet, akár a szakma terén?

– Először a nagypapám jut eszembe, de neki nincs köze egyik szakmámhoz sem, inkább műszaki területen volt jó. Az Egyesült Izzóban dolgozott, emellett művészi érzéke is volt, nagyon szép alkotásokat készített fából és fémből. A személyisége és a világlátása lenyűgözött. Mindig biztonságban éreztem magam mellette. Mély istenhittel és szilárd erkölcsi tartással élt, de közben laza volt, vicces és nagyvonalú.

Nem volt éppen engedékeny, de szabad lélekkel állt a dolgokhoz. Ő volt az, aki a bennem lévő nagy szabadságigényt ki tudta bontani. Úgy foglalkozott velem, hogy valóban növelt. Tehát nem elnyomott utasításokkal, tiltásokkal, hanem azt mondta: több van benned, képes vagy rá, és van annyi eszed, hogy lásd a határaidat. Állandó gondolkodásra késztetett, és vitára buzdított. Elvárta, hogy legyen véleményem, és képes legyek azt megfogalmazni, felvállalni. Partnerként kezelt, de éreztem, hogy tart engem, vigyáz rám. Ez sajnos nem tartott túl sokáig. 12 éves voltam, amikor meghalt, de ez a 12 év meghatározta az anyaságomat és mindazt, amit most a gyermeknevelésről gondolok és képviselek.

Sajnos azt látom, – valószínűleg én is belecsúsztam ebbe néha – hogy szülőként nem mindig látjuk tisztán a gyerekeinket. Azt viszont nagyon tudjuk, hogy milyennek szeretnénk őket látni. Az elképzelésünk néha fényévnyi távolságra van attól, aki ő valójában. Ezt gyakran úgy élik meg a gyerekek, hogy a szülő nem is őket látja, hanem azt a fantomképet, amit maga elé képzel, és ehhez próbálja a valóságos gyereket felzárkóztatni. A nagypapám azt nézte, hogy én ki vagyok és hol vagyok. Megfogta a kezem, és azt mondta: tessék, itt a tér, növekedjél!

Megtapasztalhattam már óvodásként, hogy

lehetséges növekedni, érdemes növekedni, sőt, csak növekedni érdemes.

Ez azóta is mindig bennem van. Például rengeteget számított, amikor évtizedekkel később, négy gyerek mellett 33 évesen meg tudtam hódítani egy teljesen új területet. Mert elhittem, hogy növekedni lehet.

– Hogyan vált újságíróvá? Hogyan talált Önre az a szakma, melyet hivatásként él meg, holott korábban zenei pályán indult el?

– Nálunk a családban erős volt a zenei vonal. Az édesanyám és a testvére is zenetanárok voltak. Látták, hogy ez egy nagyon jó, családbarát pálya. Nem fárasztó, nem kimerítő, de szép hivatás. Mi örököltük a testvéreimmel a zenei tehetséget, de végül nem lettünk mindannyian zenészek, csak ketten közülünk.

A szüleim nem köteleztek, megkérdezték, hogy mit akarok, de erősen biztattak. Azért nem veszett mindez kárba, hiszen a zenei műveltség, a zenei érzék nagyon nagy kincs a rádiózásban akkor is, ha a műsorokban inkább beszélek.

Mindig szerettem volna valahogy a TV, rádió környékére kerülni, de sosem tudtam, hogy hol van oda a „bejárat”. A szüleim sem tudtak ebben segíteni, nem volt kapcsolatuk, tapasztalatuk ebben. Akkoriban azt tapasztaltam, hogy nem átjárható az a kapu, úgy tartottam számon, hogy ez csak vágyálom.

– Ennek ellenére mégis megtalálta a bejáratot, igaz, évekkel később. Hogyan sikerült?

– Amikor otthon voltam négy gyerekkel GYES-en, a rádió meghirdetett egy újságíró tanfolyamot, amit az egyik testvérem hallott meg.  Felhívott, és nem sokkal azután bejelentkeztem a képzésre. A Gondviselés műve, hogy segített engem ráállni erre a pályára.

– A munkája egyben egy gyönyörű hivatás is. Hiszen az élet- és a családvédelem olyan oszlopok Önnek, melyek megrendíthetetlenek, és szorosan jelen vannak a munkájában is. Honnan ered ez a szeretet, és hogyan sikerült összegyúrni a munkát ezzel a misszióval?

– Szerintem a legfontosabb téma a család. Létfontosságú, hogy a születendő gyermekek biztonságos családba érkezhessenek. Olyan házasságba, amelyben anya és apa szeretik egymást. Nagyon sok gyerek születik olyan helyre, ahol a szülők kapcsolata labilis, megtörik, szétmegy, vagy együtt marad ugyan, de rossz légkörű, fájdalmas, szeretetlen, sőt, akár bántalmazó. Ezeket is többé-kevésbé túl lehet élni. Az ember rugalmas, sok mindent kibír, de ki ne akarná a gyerekének a legeslegjobbat?

Szerencsés vagyok, nekem ez gyerekként természetes volt, a szüleim nagyon szerették egymást, biztonságos volt a családunk. Nem kellett szenvednem a felnőttek rossz döntései miatt,

gyerek lehettem a szüleim szeretetében.

Nagyon szeretném, ha ez minél több családban így sikerülne. Amikor a műsorunk elindult, én még otthon nevelgettem az enyémeket GYES-en, de már akkor nagyon megszerettem a Vendég a háznál-t. Sokat jelentett a műsor mélysége és igazságkeresése. Azóta is itt vagyok, immáron 20 éve.

Mivel az ember életének védelme nagyon fontos számomra, önkéntes szolgálatra olyan civil szervezetet kerestem, amelyik ezzel a témával foglalkozik. Így találtam meg az Együtt az életért Egyesületet, amely a krízisben lévő kismamáknak segít. Olyan fiatal anyukákkal törődünk, akik babát várnak, de valamilyen okból nem merik vállalni a felnevelését. Sokan közülük abortuszra mennének, de vannak, akik ezt nem képesek megtenni, ezért örökbe adják a kisbabájukat. Az egyesületünk melléjük áll, segítjük őket az akadályok elhárításában. Ha ez nem elég a megoldáshoz, nyílt örökbefogadást készítünk elő számukra.

– A Fiatalok az Élet Szolgálatában vezetője. Mi a fő tevékenységük és céljuk?

– Nagyon sok házaspár éveken át vár epekedve egy kisbabára. Mi látjuk, hogy minden megfogant kisbabának lenne családja, akár több is egyszerre, ha megszülethetne. Rájöttünk, hogy sok esetben az a gond, hogy ezek az anyák nagyon félnek, és ebben az állapotban nem képesek a gyermeküket gyermekként látni. Nem is tudják, hogy néz ki, hogyan fejlődik odabent. Menekülnek tőle, mint egy nehéz problémától. Ezért határoztuk el, hogy létrehozunk egy közösséget, ahol a fiatalokat felkészítjük az anyaságra, apaságra.

Így jött létre a Fiatalok az Élet Szolgálatában (FÉSZ) közösség, ahová 16-25 év közötti fiúkat és lányokat várunk. Olyan fiatalokat, akik meg vannak győződve arról, hogy a magzat élete a fogantatástól kezdve emberélet és védendő, de szeretnék ezt a meggyőződésüket jól képviselni. Részt vesznek a „Kilenc hónap az életről” című képzésünkön, ahol a magzat fogantatását, fejlődését és az életével kapcsolatos területeket vesszük végig. Orvosi kérdéseket, jogi vonatkozásokat, lelki tényezőket, párkapcsolati kultúrát, társadalmi hozzáállást. Így valamennyire felkészülnek arra, hogy elvigyék ezt a tudást a saját közösségeikbe.

– Kicsit még a szakmánál maradva: hogyan látja a keresztény média jövőjét?

– Jó, hogy vannak keresztény értékrendet közvetítő médiumok, egyre több. Azt is látom, hogy ebben a fiatalok egyre aktívabbak és egyre profibbak. Szükség van rá, hogy legyen. Viszont nagyon fontos megkülönböztetni, hogy mi a keresztény médium, és mi nem az. Attól nem lesz keresztény egy felület, hogy az újságíró keresztény. A keresztény szerkesztőnek is abban a műfajban kell dolgoznia, amit az adott felület képvisel. Az értékrendjét pedig mindenki összemérheti azzal a hellyel, ahová elszegődik, és eldöntheti, hogy ebből mi vállalható számára. A Kossuth Rádió közszolgálati médium, közszolgálati műsort közvetít. Ebben én személy szerint lehetek hívő ember, de a közszolgálati elvek szerint szerkesztjük az adásokat. Az sokakat meglepett, hogy a hit megjelenhet a műsorunkban, ez korábban kevésbé volt jellemző. Szerintem, ha a társadalom hívő, maga módján vallásos, illetve vallását gyakorló emberekből is áll, akkor természetes, hogy ezt a vonatkozást nem cenzúrázhatom ki a megszólalók történeteiből.

Azt gondolom, hogy a közszolgálatiság sérülne, ha bizonyos történetek vagy bizonyos emberek kimaradnának az adásból pusztán azért, mert számukra fontos a hitük.

Nyilván az arányok nem borulhatnak fel, és nem az a dolgunk, hogy missziót teljesítsünk a műsorban. Egyszerűen csak engedjük, hogy egy riportalany hívő legyen, és hogy egyes keresztény ünnepek valódi értelme megmutatkozzon. Tudjuk, hogy a karácsony nem a fenyő, a húsvét nem a nyúl ünnepe. A saját személyes hitem engem belülről erősít. Ez szeretetkapcsolat a Jóistennel. Benne van az emberi kapcsolataimban, része a mindennapi munkámnak, de csak mélyen bennem, mint amennyire az édesanyámmal való szeretetkapcsolatom is velem van minden nap, de nem emlegetem folyton. 

– Munkájában és magánemberként is különösen fontos az Ön számára a megfogant élet védelme, a család egysége, a fiatalok jövőjének alakulása. Honnan ered ez az elkötelezett hivatástudat?

– Nekem ez alap. Azt látom, hogy a mai világban, ha valaki életpártinak, életvédőnek mondja magát már furcsán néznek rá. Pedig ez a világ legtermészetesebb dolga. Tudjuk, hogyan kezdődik az ember élete, sőt sok esetben az ember maga hozza létre, tehát mi sem természetesebb,  ha egy emberélet elkezdődött, azt egy másik ember ne oltsa ki. Számomra felfoghatatlan, ahogy a magzatkorú gyermekekkel bánunk az egész világon. Nem tudok megjelölni egy olyan pontot, amikor rádöbbentem az élet értékére. Természetes volt onnantól kezdve, hogy kinyílt az értelmem, kezdtem nagylánnyá érni és felfogni a dolgokat. 

Még állt a berlini fal, amikor elmentünk Berlinbe az iskolával, odaálltunk a falhoz. Volt ott egy lépcső, amin fel lehetett menni, és a turisták átnézhettek nyugatra: az ott „a” nyugat, és itt van „a” kelet. Csak néztem, hogy ez mi? Van egy város, aminek a közepén van egy fal és fegyveres őrök vigyáznak, hogy ne menjek át a város egyik feléből a másikba? Ez nem normális! Ugye egyszer ennek vége lesz?! A tanár, aki velünk volt, lemondóan csak annyit mondott: hát, kiscsillagom, ennek nem tudom, hogy valaha vége lesz-e. Vége lett. Most őrizgetjük a berlini fal darabkáit, és pénzért árusítjuk, mert felfoghatatlan jelenség mementói. Mindenki látja, hogy az abszurd volt!

Ilyen abszurditás volt a rabszolgaság is, ilyen minden faji megkülönböztetés. És nagyon remélem, hogy egyszer így fogunk visszanézni az abortuszok gyakorlatára is, amikor egyszer véget érnek! Bár látjuk, hogy nagyon erős a szándék arra, hogy a nők végtelenségig feszíthető szabadsága bármi áron megmaradjon. És ha feltételezzük, hogy jót akarnak, akik az abortusz mellett kampányolnak, tehát egyszerűen csak azt szeretnék, hogy a nőknek könnyebb legyen, akkor valamit nagyon benéztek. Nem tudom szebben mondani.

Nem lehet jó egy nőnek az, hogy a benne fejlődő gyermeke életét megszakítja.

De sajnos nem pusztán a női önrendelkezésről van szó ebben a kérdésben, hanem rengeteg pénzről is. Óriási üzletág az abortusz és a hozzá kapcsolódó egyéb tevékenységek.

– Számos műsor, előadás, civil szervezeti munka tarkítja mindennapjait, férje elismert néprajzkutató. Hogy jut idő mindezek mellett az igazán meghitt családi időkre?

– Mind a ketten sokat dolgozunk, bár a közös életünk elején azért volt 13 év, amikor én GYES-en voltam. Akkor viszonylag rendezetten ment az élet, mert az otthoni dolgokat nagyrészt elvégeztem napközben, de a férjem is sokat segített, ebben nagyon egyenrangúan tudtunk működni.

Ahogy elindultam én is kifelé, úgy a férjem is elindult befelé és átvette az otthoni dolgok egy részét, így összesimult ez az új feladatmegosztás. Mellette ugyanazt a szabadságot érezhettem, amit annak idején a nagypapám mellett megtapasztaltam. Azt nem mondom, hogy nem volt „normatív krízis”, amikor elkezdett az élet besűrűsödni, és azt sem mondom, hogy minden tökéletesen működött. Még így sem, hogy nem kellett azt hallgatnom, hogy „minek kimozdulni”, vagy hogy „keres ő annyit, hogy eltartson mindannyiunkat”. Engedte, hogy menjek, és szurkolt nekem. Hallgatta minden percemet, ami adásba került.

– Soha nem ment ez a család rovására?

– Biztos, hogy voltak olyan időszakok, vagy olyan napok, hetek, olyan helyzetek, amikor háttérbe szorultak a gyerekek, és olyanok is, amikor elhanyagoltuk egymást. Nem tudom, hogyan lehetett volna másképp megoldani. Akkoriban voltak, akik firtatták, hogy érdemes-e ezt bevállalnom, hogy megéri-e így megbolygatni az életünket. Komolyan gondolkodtam, hogy tényleg megéri-e. Nem tudhattam akkor, hogy jó leszek-e ebben. De valami hajtott, és azt is tudtam, hogy pár év múlva a gyerekeim iskolások lesznek vége lesz a GYES-nek, tehát mindenképpen dolgoznom kell valahol. Ha most ez az út megnyílt, de nem indulok el, később már nem lesz rá lehetőségem. Ennél későbbre hova toljam még a pályamódosítást?

Már a GYES alatt külsősként dolgoztam a rádiónál, és amikor közeledett a GYES vége, vettem a bátorságot, bementem az elnökhöz és megkértem, hogy vegyenek fel. 3 hónap csend következett, ami után egyszer csak felhívtak, hogy hozzam a papírokat, bent vagyok. Így még nehezebb lett, nagyobb teljesítményt kellett felmutatni, és nem mehettem akármikor szabadságra. A gyerekek növekedtek, valamennyire szabadabban mozoghattam, de az ő életük is sűrűsödött, így az enyém is velük együtt.

Az, hogy tudnak önállóan közlekedni a gyermekeink, még nem jelenti azt, hogy ne volna szükségük nagyon sok támogatásra, nagyon sok beszélgetésre.

Azt hiszem, sosem veszítettem szem elől a fiainkat, de sok olyan délután volt, amikor jobb lett volna, ha otthon vagyok. Én nem azért mentem vissza dolgozni, mert unatkoztam otthon és muszáj volt már valamit csinálni, hiányoznak a kollégák és a kávézás. Úgy éreztem, ez a dolgom, most kerültem a helyemre, ezt tudom adni a világnak. Akkoriban sokat beszélgettünk az anyósommal. Ő karnagy volt, rengeteget dolgozott, neki is négy fia van. Ő mondta nekem, hogy ha kevés az idő, a kapcsolat mélysége és intenzitása is rengeteget számít.

– Férjével együtt a Házasság Hete arcai is voltak. Mit tart a legerősebb fogódzóknak a házasságban?

– A feltétel nélküli szeretetet, a sok együtt töltött időt, a nevetést és az őszinte beszélgetéseket, ebből minél többet. 19 éves voltam, amikor egymásba szerettünk és 21, amikor összeházasodtunk. Két és fél évet jártunk együtt, ebből majdnem 1 év volt a jegyesség. Amikor összeházasodtunk, hamarosan megszületett az első gyermekünk. Az első házassági évfordulón már mózeskosárban vittük őt a misére. Ettől kezdve születtek a gyerekek, zajlott az élet. Sokáig hiányzott, hogy kettesben lehessünk. De egy pár évvel később, amikor már rá lehetett bízni a gyerekeket nagyszülőkre, barátokra, ki tudtunk mozdulni egy-egy estére. Azt is fontosnak tartottuk, hogy legyen éves szabadságunk. Minden évben elmenjünk kettesben egy pár napra, ha lehet, inkább egy hétre nyaralni. Most is fordítunk erre időt. Nagyon szeretünk moziba, színházba, koncertekre járni. Sétálunk a Duna-parton, és közben sokat beszélgetünk.

– A beszélgetés a kulcs a házasságban?

– Igen, és szerencsére Tamással lehet is.

– A gyerekek már felnőttek, kirepültek. Visszatekintve, friss anyukaként mi volt az a fontos érték, amit mindenáron át szeretett volna örökíteni a jövő generáció számára?

– Egyszerűen azt szerettem volna, ha boldogok. Szerettem volna olyan légkört teremteni számukra, ami hasonít a nagypapám által megteremtett szabadabb légkörre. Nagyon sokat beszélgettünk gyerekeinkkel már kiskorukban is, igyekeztem komolyan figyelni rájuk, meghallgatni, amit mondanak, hogy számítson a véleményük.

Fontos volt, hogy őrizzem a méltóságukat, hogy ők nem az én tartozékaim, tulajdonaim, ők a gyerekeim, akik önálló személyek.

Hitben neveltük gyermekeinket. Igyekeztünk olyan helyre vinni őket, ahol a mise nekik szól. Futó Karcsi bácsihoz jártunk a Tömő utcába. Ő egy velünk élő szent volt, erről meg vagyok győződve. Az ő légkörében nevelkedtek a fiúk. Jártak az én hittanóráimra is óvodás korukban. Aztán jött a kamaszkor, amikor felmerültek bennük mindenféle dilemmák a hittel meg az egyházzal kapcsolatban. Komoly fejtörést okoztak a kérdéseikkel, de tanultunk abból, ahogy megválaszoltuk ezeket.

Ma is próbálom őket szeretettel támogatni mindenben, és ők is egymást – azt látom, hogy sokat beszélgetnek, utazgatnak együtt, és mindannyian családot szeretnének alapítani.

Hálás vagyok azért, hogy a sok nehézség ellenére összetartó család vagyunk, vigyázunk egymásra, vigyázunk egymás titkaira, mindig számíthatunk egymásra. Fontosnak tartottam azt is, hogy legyen hivatásuk. Arra biztattam őket, hogy úgy válasszanak pályát, hogy keressék azt a hiányt, amit majd nekik kell betölteni, azt a hivatást, amire ők alkalmasak

Mindenkinek van egy rész a világban, amit neki kell megtöltenie.

Ha ő nem tölti meg a tehetségével, az Istentől kapott képességével, akkor az üres marad. Keressék ezt az üres területet, ami kijelöli a feladatukat. Azt tegyék, amire elhívást éreznek.

– Mi az, amiért a leginkább hálás az életében?

– Nehéz megragadni. Talán Isten szeretetéért. Azt hiszem, hogy ez az alap

az Úristen úgy van velünk, hogy feltétel nélkül szeret. Tehát nem felügyel, rajta üt, megtorol, és végül megfőz minket egy katlanban. Ilyen nincs.

Ez olyan szeretetkapcsolat, ami állandó, amilyen emberek között is létezhet, de nagyon kivételes esetben jön létre. Azt hiszem, hogy erre mondja a Szentírás, hogy ha ketten, hárman az én nevemben összejönnek, akkor ott vagyok közöttük (vö. Mt 19,18 – a szerk.). Tehát, amikor két ember bekapcsolja kettejük közé az Istent, akkor ő ott van. Akkor az az emberi helyzet alapjaiban megváltozik, megemelkedik egy szinttel. 

Ha például a házasságba bekapcsoljuk a Jóistent, akkor a házasság is megemelkedik.

A Jóisten a tenyerén fogja hordozni a két embert, az egész családot, és ez mindenképpen jó lengéscsillapítás, tehát nem fogunk összetörni minden egyes buckánál. Egy más dimenzióba kerül az életünk, és ez mindenre hatással lesz. A nehézségek, fájdalmak idején Ő felemel és megtart. Én ezért vagyok hálás.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

 

Fotók: Vasárnap.hu