Az erkölcsi értékek ugyanazok maradnak. Példaképünk: Bedő Imre

Ahogyan a múlt héten Bedő Imrével folytatott beszélgetésünk első felében a család, a felelősség és a közjó állt a középpontban, úgy a beszélgetésünk második része is hasonlóan fontos témákat érint – mint a fiatal generációk jövője, férfi-nő csapatjátéka a családban és a munka terén. Őszinte megnyilatkozás kap teret, nem csak mint a Férfiak Klubjának megalapítója, hanem mint családapa és sikeres üzletember részéről is.

Bedő Imrével készült beszélgetésünk folytatása.

– A mostani rohanó világban, ahol minimális időt töltenek együtt a szülők és a gyerekek, így a családi egység is veszélyben van, hogyan látja az eljövendő generációk jövőjét?

– Már látszik a fiatalabb generációkon, hogy felmerül a kérdés: vállaljanak-e gyereket vagy másképpen „múlassák az időt”. Nincs időnk! Azt látom, hogy már öt év alatt is hihetetlen rombolás zajlott, és ez gyorsul. Nincs meg az a luxus, hogy öt évig elindítunk egy programot, és ha lezajlott, az alapján egy másikat. Most van szükség széles körben orvosolni dolgokat. Azonnal kell cselekedni, hiszen már most látszik, hogy tíz év múlva drasztikusan csökken majd a család iránti vágy. És ezzel együtt tovább nő a boldogtalanság, a kábítószer-fogyasztás, a pszichoszomatikus megbetegedések aránya, az antidepresszánsok és fájdalomcsillapítók már ma is gigantikus piaca.

A család iránti vágy elvesztéséhez persze az anyagiaknak is köze van. Látható, hogy ma túl sokáig úgy élnek az emberek, hogy már dolgoznak, és még nem köteleződnek el. Viszonylag jó fizetéseket kapnak, és hozzászoknak a felnőttek, hogy a teljes fizetésüket magukra költik. Miután ebbe belekényelmesednek, a gyerekeikkel való osztozkodást, hogy ugyanabból a fizetésből kell őket is eltartani, óriási veszteségként élik meg. 

Régen az, hogy korábban alapítottak családot, azt is jelentette, hogy együtt növekedett a pálya- és a családkezdő bér a család gyarapodásával. Persze sose volt elég a megkeresett pénz, hiszen mindenki a maga szintjén nyomorog. De nem volt az a pszichológiai összeütközés, hogy a potenciális családommal ellentétbe kerülök, és úgy érzem, hogy a jövő generáció elvesz tőlem valamit. Ez egy őrület úgy, hogy nem tudunk róla. De tudatosan változtathatunk ezen. Köszönjük meg a szüleinknek, hogy Ők nem így gondolkodtak!

– Nagyon aktív életet él. Hogyan jut a különböző elfoglaltságok mellett ideje a családban megélni a meghittséget? Ön szerint hogyan tud nyerő párost alkotni férfi és nő?

– Sajnos, úgy látom, hogy erodálták azt a szót, hogy tudatosság. Éppen ezért nyersebben fogalmazok: nyerő párost alakítani csakis szándékosan, akarattal lehet. Például akarok egy határt húzni a feladataim és a család közé. Ha én minden este elmennék előadásokat tartani, hogy más családi állapotát építsem, széthullana a sajátom. Én maximum két estében limitálom, hogy mennyit hiányozhatok otthonról. Ha egy héten ez a két este betelt, akkor nincs több, akkor sem, ha a római pápa kéri (mosolyog). 

Ha én hazamegyek, akkor még rengeteg e-maillel, válasszal vagyok elmaradva, de nem fogom elővenni azokat, mert az nem lehetséges, hogy azt a kis időt, amit a gyerekeim ébren töltenek az iskolaidő után, azzal töltsem el, hogy a laptopomat bámulom. Vasmarokkal kell irányítani az időbeosztást és akár az embereket a környezetünkben, hogy ezt be tudjam tartani. Ez természetesen mindenkire ró valami terhet, és nem mondom, hogy mindenki boldog a munkatársaim közül, de tudniuk kell, hogy nem tudom és nem is akarom megcsinálni, hogy viszek egy missziót és közben rámegy a családom.

Nálunk a hétvégék szentek. Rengeteg hétvégi rendezvényre hívnak, főleg családos eseményekre, hogy előadjak, és mondják, hogy menjünk az egész családdal. Ez csak nagyon ritkán lehetséges, mert nem tehetem állandóan ki annak a feleségem és a gyermekeim, hogy ide-oda hurcolom őket. Kell az is, hogy együtt legyünk, ingerszegény környezetben, a megszokott helyünkön. 

Amikor majd a gyerekeim kirepülnek, akkor még 20-30 év áll rendelkezésemre, hogy annyit menjek, amennyit tudok. Akkor már majd arra kell fókuszálnom, hogy a feleségemmel maradjon meg a kapcsolatom. Most, amíg még kicsik a gyerekek, a teljes családra kell figyelnem. Nem engedhetjük meg azt a dolgot, hogy a családunk élete, mint a homokszemek a kezünkből, kifolyjon, hiszen nagyon rövid az időnk.

A nők azt értékelik, amit a családjukért tesz a férjük. Amit a munkahelyért tesz az ember, az is érték, de az számít igazán, amit belül lát, a közös ügy szolgálatát– azt tudja becsülni.

Ha mondjuk én férjként semmit nem teszek otthon, csak a pénzt hozom a feleségemnek haza, az a minimum, a nullás szint, azon nincs mit különösebben becsülni. Az ember analóg alkat. Csakis a szemének hisz. Minden kölcsönös megbecsülés alapja kizárólag abban lehet, hogy ki mit tett a fizikai szinten a közösért: ki hozta haza a kenyeret, ki viszi le a szemetet. Ilyen apróságokon áll vagy bukik, hogy megbecsüljük-e egymást, és jelezzük-e a másiknak: ebben együtt vagyunk úgy, hogy közben nem panaszkodunk. Ha bármit megteszünk, de azt szóvá tesszük, áldozatiságunk növelésére használjuk, akkor többet veszünk el, mint amennyit adunk.

– Ön hogy látja, hogyan hat a munka a családi életre?

– Az már nagy baj, ha valaki tehernek érzi az otthoni közeget, hiszen az az igazi életterünk. A munka csak pénzt generál az igazi élethez. Az igazi életünk nem az. Sokan azon csodálkoznak, hogy miért válnak pszichoszomatikus beteggé, pedig egész nap menekülnek a saját életük elől: egész nap a pénz után futnak az emberek a munkában, utána erre magyarázatokat gyártanak, és ezért az önvád kap teret, majd az önigazolás. Ezekben a szörnyű körökben élik a mindennapjaikat.

Én szeretem ezt csinálni, hogy minden összeér és egymásra hat, jól működik otthon. Mindenbe beleállok és segítek, ami adódik a családban. Emiatt pedig azt is érzem, hogy hasznos az életem. Nem kell azon gondolkodjak, hogy vajon én mire való vagyok. Annyi mindent csinálok, hogy biztosan tudom, miért kell nekem a földön lenni. Itt most nem a Férfiak Klubja missziójára gondolok csak, hanem azon túlmenően is értem ezt. Nekem az természetes, hogy minden nap velejéig kiveszem a részem a családi ügyekből. Látni kell, hogy nem csak a testéért fogjuk a másikat szeretni egy életen át. Ki kell mondani, hogy nem is a lelke szépségéért, annak ellenére, hogy ezek nélkülözhetetlenek.

Valójában azt becsüljük a társunkban, amit tesz a közös építkezésünkért, mindazért, ami a négy kezünk közül megszületik.

Magyarázhat akárki akármit, de ezért van, hogy a házasságban szövetséget kötöttünk, hogy társteremtői legyünk az Istennek. És az ember egyedül nem, csakis kettesben lehet társteremtője. A férfi és a női minta átadásával és ezek együttműködésének örökítésével ketten együtt tehetünk az örökkévalóság minőségének megőrzéséért, fejlesztéséért. Úgy nem lehet társteremtő lenni még a páromnak sem, nemhogy Istennek, hogy én ülök, és azt mondom, hogy valaki oldja meg a felmerülő problémákat.

 

– Mit tart a legfontosabb értékeknek, amiket gyermekei számára át akar örökíteni?

– Nálunk megvolt az a vidékre jellemző értelmiségi vonal, hogy te mindig is jobban szem előtt vagy, azzal ellentétben, hogy bárki bármit megengedhetett magának. Szerintem ez bennünket jobb emberré faragott. Ezt próbálom átadni a gyerekeimnek is, hogy bár ez a nehezebb út, de megéri. Lehet, hogy ennek, meg annak az ismerősnek lehet megtenni ezt, azt, de nekünk nem, mert mi nem olyan család vagyunk. Vergődnek benne, tanulják, de nem veszek le ebből a teherből.

Szeretek otthon lenni, és szeretném, ha a gyerekeim is azt látnák, hogy jó otthon. Jelzem feléjük többször és több módon, hogy ők és az anyukájuk a legjobb dolog az életemben. Tudatosan teszem ezt, és merem hinni, hogy hitelesen is, hisz nálunk is vannak súrlódások, hangos szóváltások, de van kibékülés, bocsánat, beismerés, és

soha, de soha nem billenhet meg az egymásba vetett végső bizalom!

De ha ezt nem döntjük el, ha nem akarunk ezért dolgozni, akkor elveszett. Ma az élet nem segít, nem hozza a megoldásokat az orrunk elé. Ha tudattalanul sodródunk, akkor ijesztően sokat rombolunk.

– Az ellányosodó férfiak és az elférfiasodó nők világában hol lehet még elkapni a folyamat grabancát?

– Én bízom abban, hogy az értékek még menthetőek.

Ahogy már mondtam, a gyerek nevelése a születése előtt húsz évvel kezdődik. Valójában a Férfiak Klubjában mi azon dolgozunk, hogy a mostani szülőket elcsípjük. Bár nagyon nehéz, mert mindenki behunyt szemmel rohan. 

Új paradigmát kell indítani. Gondoljunk bele, annyi válás van (65-70% százalékban szétesnek a családok), a gyerekek többsége emiatt már traumatizált. Nagyon sokuknak nincs hite abban, hogy felnőttként nekik sikerülhet a jó házasság. Feladatunk a hit visszaadása, hogy nem törvényszerű, hogy ő is el fogja rontani. Olyan mintákat kell adjunk, amit ha már a szülőpár nem tudott adni, akkor a társadalomnak kell ezt kiegészíteni. Azt látom a gyerekekben, hogy nem akarják elkövetni az előttük álló hibákat. Rettegnek attól, hogy ők is ezekbe a helyzetekbe kerüljenek, mert látták a szüleik szörnyű csatáját.

Most, ezen az ágon lehet megfogni őket. De ezt egy intézményrendszer nem tudja megtenni. Muszáj a családjukat bevonni. Mindegy, hogy eddig mit csináltak vagy éppen mennyire nem foglalkoztak a gyerekükkel. Bármikor el lehet kezdeni, és meg lehet fogni szerintem ezt a dolgot.

Ami nekem optimizmusra ad okot, hogy Kelet-Európában a romlás sokkal később kezdődött, és még most sokan értik, hogy mi miről beszélünk. Sokan rezonálnak a média azon megjelenéseire, amelyek a helyes erkölcsi alap magját vetik el. Ezek a magok, ha majd kisüt a nap, levegőt vesz az illető ember, ki fognak csírázni. Én ebben hiszek, hogy 

a mag már elkezdett mocorogni, valamit már szárba szökkent, és elkezd kinőni. Ezt ma már rengetegen jelzik vissza a munkám során is.

– A nyakas székely szemléletvilágból származik. Nem okoz ez nehézséget a munkája során?

– A nyakasság nem föltétlen rossz tulajdonság. Aki nyakas, az az értékek képviseletében sem hajlítható meg egykönnyen. Az kell, hogy valaki makacsul ragaszkodjon egy jól, helyesen kitűzött úthoz. Nem azt jelenti, hogy nem látok se Istent, se embert, nem hallgatok senkire, mert én vagyok a legokosabb. Rá kell jönnöm, hogy ahhoz, hogy én azon az úton maradjak, amin én akarok, kellenek a külső visszajelzések, hiszen saját magamat látom a legkevésbé. 

Az én életemben a nők nagyon sokat segítettek. Észre kell venni, ha valaki valamilyen okból szimpátiával közelít és lehet, hogy mond egy olyan dolgot, ami segít, hogy a jó úton maradj. Ebben nagyon érdekes, hogy a nők önzetlenül tesznek a dolgokhoz hozzá építő téglákat. 

A feleségem ilyen mondataira különösen felfigyelek. Bár ez így nem teljesen igaz, mert többször van, hogy halkan elmondja ugyanazt, és csak negyedszerre hallom meg. Köszönöm a kitartását! Ha a nagy útkereszteződéseknél figyelek rá, és számításba veszem, amit Ő mond, akkor majdnem biztos, hogy sokkal jobb lesz, mint amerre én indultam volna egyedül. Ehhez kell egy belső nyugalom, hogy az én önértékelésemnek nem képezi alapját, hogy mindent én tudok a legjobban.

Nálam az van a középpontban, hogy én mindent megteszek, emberként nem fér bele több. 

A sikereimet is sajátosan kezelem. A vállalkozásaimat, az anyagiakat nem az én egyéni sikeremnek tudom be! Úgy tekintem, hogy az megadatott nekem. Ahogy a képességeim is inkább megadattak, minthogy én fejlesztettem volna őket. Még ha sokat tettem is a faragásomért azzal, hogy minden szembe jövő munkát becsülettel elláttam! S ha megadatott nekem valami, akkor azzal nekem felelősségem bánni, azt tovább adni, azt többszörözni – mert én egy csatorna vagyok. Ha nekem megadatik, hogy emberek ezreivel beszélhessek, az nem azért van, mert én milyen ügyes vagyok, hanem egy lehetőség, aminek a felelősségével ugyanúgy élnem kell. Ez a fajta filozófia szépen elhelyez, a helyes polcra pozicionál önmagamban.

– Mondhatjuk azt, hogy a Jóistentől adatott ez a meghívás, hogy egy ilyen tematikával kell foglalkoznia?

– Majdnem biztos vagyok benne. Amikor ebbe belevágtam, tudtam, hogy jó úton járok, akkor is, amikor mindenki furán nézett rám. Amikor fölényesen megmosolyogtak, akár a szemembe is. Az eleje volt nehéz, amikor még csak a feleségem bízott az egészben. És kezdetben volt még néhány ember, zömében nők, akik segítettek nekem, de lehet, hogy ők csak bennem bíztak, nem a küldetésben.

Az egész úgy indult, hogy csak én voltam biztos benne, hiszen nem látta senki, hogy mi lesz ebből. Én se mindent láttam, csak azt tudtam hogy az első lépés után következhet a többi. 

A gondolat szintjéről kellett a valóságot megalkotni. Ez tényleg egy hivatás vagy egy megszállottság. 

Azért döntöttem úgy, hogy a kultúránk alapján jelenítsem meg azokat, amiket tapasztalok, mert az emberek azonnal felismerik, és alkalmazni tudják. Mint a régi, egyszerű emberek. A mai túlterheltség mellett kifejezetten nagy szükség van az egyszerűségre, amit a bennünk még pislákoló kultúra instant nyújtani tud, ha felélesztjük a lángját.

Nagyon érdekes aspektusokat ad a szociológia, pszichológia, a kulturális antropológia, amiket inkább bulvárként, szórakozásként fogyasztanak, amit olvasnak, értenek, élveznek, de nem használnak. De a kultúrára való építés és az azon keresztüli megjelenítés azért érdekes, mert az mindenkibe bele van kódolva. Sokkal közelebb van hozzánk, gyorsabban felhozható. Az emberek a fejükre csapnak, amikor arról beszélek, hogy a nagyanyáinktól mi minden tanulható meg, és alkalmazható az okostelefonok világában egy metropoliszban.

Azt hisszük, hogy egy teljesen új világban élünk, teljesen meg kell változnunk, és a XXI. század miatt valami olyan metamorfózison kell átesnünk, amin az emberiség még soha. De nem. Csak a városban, a modern társadalomban nem a diófa alatt ülünk, hanem éppen egy bevásárlóközpontban kell megoldjuk mondjuk azt, hogy megetessük a gyermekünket, vagy problémákat orvosoljunk.

Az ember működése, lelki, szellemi, testi igényei nem változnak. A helyszín és a kor más, ami csakis az életüket tudatosan, szándékosan, akarattal irányítóknak kedvez! De

az erkölcsi értékek, az ember, a család mindig ugyanaz marad.

Fotók: Vasárnap.hu