„Nem rejtik a véka alá…” – beszélgetés Szilvay Gergellyel

Mit tegyen az ember, ha nemcsak katolikus, de ráadásul újságíró is? Nem is annyira egyszerű ez a képlet, mint elsőre gondolnánk! Legyen zord hitvédő, írjon „nagy katolikus témákról”? Viselkedjék némiképp harciasan, netán minden körülmények közt maradjon mérhetetlenül békés? Vagy egyszerűen csak „élje meg” írásaiban a hitét – rendszeres hittartalmak felemlítése nélkül? Szilvay Gergely újságíróval, a Mandiner főmunkatársával beszélgettünk.

– Katolikus családból érkezel?

– Édesapám polgári katolikus családból származik, édesanyám pedig egy nógrádi, úgyszintén katolikus hitű parasztcsaládból. Így hát, igen, kiskoromtól kezdve katolikusnak neveltek. A szüleim ugyanakkor nagyon csendes módon élték meg hitüket. Volt reggeli és esti ima, vasárnapi mise és gyónás, de nem volt téma a hit; benne volt a hétköznapokban, ám kifejezetten, tételesen talán soha nem beszéltünk róla. Gimnáziumba a piaristákhoz kerültem, Kecskemétre, ahol aztán több hitválságom is volt, gyakorlatilag az összes nagy kérdést feltettem, és az összes kételyt megéltem, amit a vallással, hittel kapcsolatban egy kamaszgyerek – illetve általában egy modern ember – szokott. Ebből az időszakból végül megerősödve jöttem ki – egyszerűen szólva arra jutottam, hogy

vagy a hitet választom, vagy pedig elmehetek nihilistának.

Ekkoriban már alapszinten foglalkoztatott a teológia is. Tehát szép lassan, lépésről-lépésre visszaépült bennem a hit. Ebben persze segítettek különböző tapasztalatok, találkozások, sőt jelek is.

– Jelek…?

– Elsőéves voltam a piaristáknál, amikor a legelső hazalátogatásomkor nagyon komoly hasfájásom lett. De igazán komoly, azt hiszem, egészen ritkán van az embernek ennyire nagy fájdalma. Összegubózva hevertem az ágyban, gyakorlatilag moccanni se bírtam.

Egy idő után kínomban elmondtam egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet – és a fájdalom abban a pillanatban elmúlt.

Ez akkor egy komoly megerősítést jelentett számomra, sőt, szinte azt mondanám, egy kis személyes kinyilatkoztatás volt.

– Az újságírás mikor jött be nálad a képbe?

– Már általános iskolában írtam a Pad alatt című iskolaújságunkba. Annyit már akkor biztosan tudtam magamról, hogy a monotonitás-tűrésem rendkívül alacsony, szóval tényleg csak „tűrés”… Az újságírásban viszont bőven van változatosság, ide megyünk, oda megyünk, interjúkat készítünk stb. Visszagondolva ez lehetett az egyik alapvető motivációm abban is, hogy a gimnázium után végül történelem-kommunikáció szakra jelentkeztem.

– És hogyan találkozott benned hit és újságírás?

– Írtam a Heti Válaszba, a Magyar Nemzetbe, és ahogy kiderült, hogy katolikus vagyok, szép lassan kezdtek megtalálni a katolikus témákkal. Pedig az egyetemen egy barátommal még abban állapodtunk meg, hogy menő rockújságírók leszünk. Tehát egyáltalán nem magamnak találtam ki ezt a „szerepet”, inkább megtalált, mások osztották ki nekem, nem mintha ellenemre lett volna a dolog. Később átkerültem a Magyar Kurírhoz, ahol ugyebár egyértelmű volt a helyzet; azután pedig a Mandinerhez, ahol már eleve ott volt az addigra ismerőssé lett igény: ha már korábban egyházi újságíróként dolgoztál, te vidd nálunk ezeket a témákat. Mellesleg mindeközben rájöttem – még blogolás közben –, hogy nemcsak az egyházat szapuló írások váltanak ki nagy visszhangot (az emberek szeretnek ilyesmiket olvasni), hanem az egyházat védelmezők is, sőt, a 2009-2010 környékén létező blogszférában az ilyen cikkekre talán még nagyobbakat néztek.

Másfelől az az érzés szintén mindig bennem volt, hogy talán kissé „harciasabban” is részt lehetne – és kellene – venni a katolicizmust érintő mindenféle eszmecserékben, vitákban.

Úgy éreztem, sokkal észszerűbb, racionálisan is jóval védelmezhetőbb a mi hitünk, mint amennyire az kifelé, cikkekben, publicisztikákban, nyilvános vitákban sokszor látszik; hogy sokan talán túlságosan bátortalanul képviselik az egyházat; hogy gyakran még akkor sem születik meg valamely kritikára, „támadásra” a válasz, amikor egyébként nagyon is megszülethetne.

Volt tehát a levegőben egyfajta „szégyenlősség”, ami engem – bevallom – kicsit bosszantott a földhöz ragadt eszemmel…

– Mit gondolsz a katolikus médiumok – főleg online térben létező – relatíve nagy számáról, illetve a „katolikus hang” sokszínűségéről – amely mintha nemcsak az Örömhír továbbadását, de az egyházon belüli konfliktusok terjesztését, sokszorosítását is elég hatékonyan segítené…

 Egyrészt ezek a kisebb (olykor nagyobb) különbségek természetesen eleve megvannak bizonyos platformok között. Másrészt valóban úgy tűnik, hogy generálódnak is, de ez nem csoda, hiszen az említett oldalak és blogok, mint a médiumok általában, valamilyen szinten az önérvényesítésben érdekeltek.

Az már nagy kérdés, hogy mennyire jó bizonyos típusú vitákat „kiteregetni” – gondolok itt legelsősorban a pápakritikus cikkek, eszmefuttatások közlésére… Alapvetően viszont nagyon jónak érzem, hogy ma már ennyire sok olyan fórum létezik, ahol a laikusok is megvitathatják a gondolkodásukat, hitüket így-úgy érintő fontos kérdéseket.

Személy szerint egyébként a hevesebb vitákkal szemben is megengedő vagyok, szerintem ezek is bőven beleférnek, végül is ugyanazon cél felé igyekszünk mindannyian. Meg hát, a katolikusok is csak emberek. Sőt, el tudom képzelni, hogy ezek az olykor tényleg komoly viták végső soron igenis pozitív üzenetet hordozhatnak a nem-hívők számára, akik talán épp ilyesmiket látva döbbennek rá életükben először, hogy a katolikusok nem olyan ostobák, mint azt korábban gondolták… Ki tudja?

– Nem titok, hogy konzervatív beállítottságú vagy. Miért gondolod, hogy ez a gondolkodásmód a leginkább összeegyeztethető a katolikus hittel (a hiteddel)?

– A konzervativizmus nem feltétlenül következik egyenesen a keresztény hitből, gondolkodásból. Számomra persze igen – de azért pontosan tudjuk, hogy finoman szólva a konzervatívok sem minden esetben lelkes hívők, sőt, ateisták is bőségesen vannak köztük. Molnár Tamás például konzervatív is volt, katolikus is – John Kekes (egy másik kiváló konzervatív gondolkodó) viszont kifejezetten ateista.

Szerintem a konzervativizmus „igazságfaktora”, egyúttal a kereszténységgel való szerves kapcsolata alapvetően az emberi természethez való hozzáállásában keresendő: a konzervativizmus és a keresztény-katolikus gondolat ugyanis egyaránt tökéletlennek tartja az embert (morálisan és intellektuálisan egyaránt), és ennek megfelelően álmodozik – pontosabban nem álmodozik – pl. a társadalom egyszer s mindenkorra történő „megjavításáról”, a társadalmi mérnökösködésről.

Aztán a konzervatívok és a keresztények egyaránt kiemelkedően fontosnak tartják a hagyományt, és még hosszan sorolhatnánk. Ezzel szemben a baloldali gondolatkörben gyakran egy „e világi mennyország” felépítésében gondolkodnak, másrészt pedig, éppen ezért, magukra a baloldali gondolkodókra gyakran jellemző egyfajta – kereszténységtől teljesen idegen – „türelmetlenség” is az emberrel szemben. Persze a konzervatívok emberi tökéletlenséget illető tapasztalatából, meggyőződéséből is következhet bizonyos mizantrópia, de (és én ezt hangsúlyoznám) ennek pontosan az ellenkezője is, egyfajta derűs elfogadás és nagyvonalúság. Azt pedig nyilván nem kell külön hangsúlyozni, hogy a nagyvonalúság, a megbocsátás mennyire alapvető a keresztény érzület számára.

– Ehhez képest mit gondolsz arról a nem annyira új, de mostanában egyre befolyásosabbá váló elképzelésről, miszerint volnának „liberális”, „baloldali”, „progresszív” – másfelől pedig „konzervatív”, „fundamentalista” stb. keresztények…?

– Az biztos, hogy mindazok a törésvonalak, amikre ezekkel a fogalmakkal egyesek – jól vagy rosszul – utalnak, valamilyen szinten léteznek. Viszont alapvetően elég szerencsétlen dolog politikailag terhelt fogalmakat átültetni az egyházi közegbe.

Itthon ráadásul az egyházi, teológiai ügyekben szabadelvűbb nézeteket valló papok, gondolkodók igen nagy része politikailag nagyon is jobboldali. Számos keresztény belső törésvonal egyáltalán nem jelent politikai szinteken törésvonalat.

Az USA-ban némileg más a helyzet, ott a teológiai, liturgikus állásfoglalások szinte automatikusan magukkal vonják a politikai állásfoglalást – arrafelé már-már egészségtelen mértékben fordítanak le minden ellentétet, így az egyháziakat is, a demokrata-republikánus szembenállásra. XVI. Benedek pápa így lesz tiszteletbeli republikánus, Ferenc pápa pedig tiszteletbeli demokrata…

– Hol tartasz jelenleg mint katolikus újságíró? Változott valamiben az attitűdöd?

– Igen, egyre kevésbé érzem úgy, hogy direkt módon kellene beszélnem a katolikus hitről. Egyrészt nem akarok végleg beszorulni valamiféle „egy-ügyűségbe”, másrészt úgy látom, mostanra bőven eljött az alkalmazás ideje. Már nem annyira magáról a hitről kell írnom, sokkal inkább alkalmaznom kell a hitemet újságíróként is (akár a hit említése nélkül). A hit ott lesz az írásaim hátterében, bármiről legyen szó éppen, még akkor is, ha ez közvetlenül egyáltalán nem érződik.