„Épp eleget várt a magyar társadalom a saját múltjának megismerésére” – Horváth-Lugossy Gábor a Vasárnapnak

Cserkészektől a Terror Házáig, Pozsgay Imrétől az archeogenetikáig. Sokan félreismerik az alig egy éve alakult Magyarságkutató Intézetet, pedig nem is „csak” a magyar őstörténetet kutatják. Az intézet a legmodernebb eszközökkel igyekszik behozni a lemaradásunkat, és rohamtempóban szünteti meg a múltunkban tátongó fehér foltokat. A legnagyobb eredmények ugyan még csak most következnek, de így is közel egymillió ember kíváncsi havonta az intézet munkájára.

– Nincs könnyű helyzetben. Vannak, akik szinte mozgó céltáblának nézik: Fidesz-kádernek, irredenta kiadó alapítójának, de még Szakács Árpád harcostársának is nevezik.

Ez nagyjából, így van. Nem épp a legelegánsabb megfogalmazásokat használják sokszor velem kapcsolatban, de családi érintettségeimet tekintve nagyon nem is szeretném tagadni, hogy a Fidesz világa, a jobboldali közösség közel áll hozzám. Nagybátyám, Horváth János közgazdász professzor 16 éven át szolgált a parlamentben a Fidesz-KDNP, előtte pedig, még 1945-47 között a Független Kisgazdapárt színeiben. Ha így nézem, nem meglepő, hogy ehhez  a politikai családhoz tartozom, és ez soha sem volt titok. Szakács Árpád pedig nemcsak „harcostársam”, de barátom is húsz éve, és remélem, még vagy hatvan évig az is marad. Őszinte elismeréssel figyelem őt.

– Azt mondja, harcostárs. A kultúrharcra gondol?

– Vannak, akik kultúrharcnak hívják, de szerintem találóbb ezt a tevékenységet kulturális esélyteremtő küzdelemnek hívni. Bizonyos értelemben a Magyarságkutató Intézet munkájának is része a nemzeti értékek számára kedvező körülmények megteremtése. Ennyiben ennek a Szakács Árpádhoz fűződő, „hírhedt” barátságomnak még szakmai alapja és motivációja is van.

– Hogy viseli, hogy az ön személyén és az ön által vezetett intézeten is egyre csak a fogást keresik a balliberális véleményvezérek?

Az igazat megvallva sok mindent megéltem már, de még most is nagyon megdöbbent egy-egy balliberális újságíró hozzáállása. Még működni sem kezdett az intézet, már szidták, holott még azt sem tudták, mit és hogyan fogunk csinálni. Aztán ez folytatódott. Ez minden, csak nem elegáns. Igencsak elszomorít ez a zsigeri gyűlölet. Ugyanakkor volt szerencsére ellenpélda is. Nemrég tudományos segítséget nyújtottunk egy kiállításhoz, amelynek a megnyitóján sok újságíró jelent meg.

Az egyik baloldalinak számító online lap újságírója ott négyszemközt őszintén elmondta, hogy tetszik nekik, amit az intézet csinál. Sőt a cikkén lehetett érezni, hogy az elmaradhatatlan baloldali kritikán felül nem is ment túl semmilyen határon. Azt hiszem, a kis örömöt is meg kell becsülni.

– Mióta áll Önhöz közel a magyarságkutatás és a történelem?

Gyermekkorom óta. Mondhatom, hogy ennek az értékrendnek a vonzásában nőttem fel. A ministrálások a templomban, a hittanórák a kilencvenes évek elején – ezek mind-mind rám találtak, s hatottak is rám. Emlékszem, amikor 1991-ben tanítás közben váratlanul beléptek az osztályterembe, és megkérdezték, ki szeretne cserkész lenni? Azonnal csatlakoztam. Sokan azt sem tudták, mi az, de hat osztálytársammal azonnal jelentkeztünk.

Nagybátyámnak maga Teleki Pál miniszterelnök volt a cserkészparancsnoka, így már családon belül is sokat hallottam a mozgalomról.

Szinte természetes volt, hogy cserkészként díszsorfalat állhattunk az ’56-os, vagy ’48-as kopjafák koszorúzásakor Katona Tamásnak. A legjobbakat hallgathattam a középiskolában is, Jelenits István piarista tartományfőnökünk vagy Nemes György piarista atya is azok között volt, akiktől sokat tanulhattam. Mindig számíthattam rájuk, s ezt nem lehet elégszer megköszönni. 

– Így már értem, miért a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre jelentkezett.

Emlékszem a felvételi lapomra. Az első 5 helyre a Pázmányt írtam. Számított a katolikus hívószó. Az egyetem akkor alakult ugyan, de olyan tanáraim voltak a jogi karon, akik azóta gyakorlatilag legendásak lettek: Lábady Tamás, Zlinszky János, Péteri Zoltán, Radnai József vagy Pálinkás György. Ők olyan személyiségek voltak, akiket követve aligha tévedhet el az ember. Az egyetem alatt csatlakozhattam báró Atzél Endre és Schmidt Ágota köréhez. Vezetésükkel Csángóföldre gyűjtöttünk, szerveztünk segélyszállítmányokat, olyan védnökök támogatásával, mint Mádl Ferenc, Orbán Viktor vagy Áder János.

Fotó: Vasárnap.hu

– Így elhallgatva az életét eléggé sorsszerűnek tűnik az egész.

Pedig voltak benne váratlan fordulatok. Inkább mondanám tudatos isteni beavatkozásnak a sorsomba, sem mint véletlennek, de 2002-ben alaposan megváltozott minden. Épp egy vonatúton tartottam hazafelé, amikor Parnó Román barátom megkérdezte, mit csinálok másnap délután. Dolgozom – válaszoltam, de rákérdeztem, hogy ez miért fontos. Azt mondta, azért, mert nyílik egy új múzeum, és kellene segíteni fél napot. Másnap előbb végeztem a munkámmal, hogy ott lehessek. Akkor tudtam meg, hogy az Andrássy út 60. a cím, ahol számítanak rám. Vagyis az éppen megnyíló, azóta már legendás hírű, a történelmi tudatunkat is átformáló múzeumba, a Terror Háza Múzeumba hívtak.

– Mennyire változtatta meg az életét az Andrássy út 60.?

Meglehetősen. Abból a fél napból tizenkét év lett. Ez idő alatt pedig több ezer embernek mutattam be a diktatúrák embertelenségét, vittem őket körbe a múzeumban, mint tárlatvezető. Nem esett nehezemre erről beszélni, mert addigra kellő mennyiségű tudást szereztem erről a témáról. Az egyik tanáromnál, Horváth Attilánál a koncepciós perek speciális kollégiumába jártam, majd Pálinkás György ösztönzésére a Grősz-perből írtam évfolyamdolgozatot.

Milyen érdekes a sors, hogy abban az épületben, a Terror Háza Múzeumnak helyet adó intézményben dolgoztam, ahol nagybátyámat, Horváth Jánost – ahogy maga is mindig mondogatta – „kétszer verték agyon”. Egyszer a nyilasok, s egyszer a kommunisták. Aztán három és fél évre ítélték koncepciós perben, amiből négy évet ült. Akkor ez így ment. Sokan jártak hasonlóan azokban az időkben, amikor a szélsőséges diktatúrák helyett a hazaszeretetet, a nemzeti érdekeket, a józan észt és az isteni parancsokat választották. Például a kisgazdák.

– Erre lehet azt mondani, hogy tényleg benne élt a történelemben.

Ráadásul ezzel még nem ér véget a személyes, családi érintettségem sora. Anyósom keresztapja az az Apor Vilmos volt, aki testével védte a magyar lányok, nők tisztességét. Erre aztán az lett a sorsa, hogy a szovjetek lelőtték. Horváth Lajos nagybátyám pedig Cecén ugyanígy az életét adta a magyar nők védelméért. Megpróbálta megakadályozni, hogy az orosz katonák megerőszakolják a helyi nőket. Válaszul 18 évesen lőtték agyon 1945-ben. Tehát én csak olyan utakon szeretnék járni, amin a családom is előttem. A keresztyén értékrend, a szociális segítségnyújtás, a társadalom szolgálata a családi sorsmintázatokon mindeddig elkísért, és ezt is szeretném továbbadni. 

– Az is egyfajta történelmi szerepkör, hogy Pozsgay Imrének a titkára is volt élete végén, ha jól tudom.

Igen, ezt a szerepemet magam sem fognám fel másként. Egy olyan ember közvetlen munkatársaként dolgozhattam, aki történelmi idők tanúja volt, s élete legjobb pillanataiban a magyar történelem formálójává is válhatott. Amikor például a Magyar Nemzetnek adott interjújában a kommunisták uralta magyar nyilvánosságban először adott hírt arról, hogy Lakiteleken ellenzéki nyilatkozat született. Ez a kiállása minden túlzás nélkül történelmi tett volt. Ahogyan az a megszólalása is, amelyikkel első ízben nevezte 1956-ot népfelkelésnek, nem pedig ellenforradalomnak. Élete végén öt éven át, egészen a haláláig dolgoztam vele és mellette. Addigra jóval túl volt azon a korszakán, amelyet a Kádár-korszak belső reformereként tudhatott maga mögött. Akkor már egyetemi ember volt. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem politológiai tanszékének és a Károli Gáspár Református Egyetemnek egyaránt oktatója volt.

Sokat tanultam a vele töltött idő alatt, így olyan információkat tudtam meg az 1945 utáni eseményekről, személyekről, amelyekről rajta kívül csak kevesen tudhattak.

Nagyon rázós időszakban állt helyt a történelemben. Ezt egyébként a népi, plebejus értelmiség olyan kiválóságai is sokszor tanúsították, mint Makovecz Imre vagy épp Csoóri Sándor. Megmaradt az emlékezetemben egy-egy vele együtt átélt esemény is: például, amikor együtt mentünk Szerbiába a temerini magyar fiúk ügyében, vagy emléktáblát állítani a sajkáslaki magyarirtások emlékére. Vagy amikor Imre tevékenyen és anyagilag is segítette Böjte Csaba árvaházainak fejlesztését. Ezeket én szerveztem, és ő személyesen felügyelte. Nagyon fegyelmezett ember volt, emlékszem, csodáltam amikor 80 évesen is egy szó nélkül kibírta, hogy egyszer három nap alatt több mint kétezer kilométert ültünk az autóban. Minden helyszínre el akart érni, szinte minden magyar ember szemébe akart nézni a Kárpát-medencében. Talán egyfajta vezeklésként. Folyamatosan tartott előadásokat a mára már kisebbségi sorba kényszerült, szinte elfeledett magyarlakta szórványtelepüléseken.

Fotó: Vasárnap.hu

– Most akkor a titkára vagy inkább a bizalmasa volt Pozsgaynak?

Mondhatom, hogy a bizalmába fogadott, több karácsonyi családi vacsorán például mellette ültem. Volt, hogy ketten vártuk az újévet. Nagyszerű ember volt, és nagyon sajnáltam, hogy ilyen váratlanul ment el közülünk. Ez egyszerűen nem volt még bekalkulálva. Március végén halt meg, de emlékszem, csak áprilisra két magyarországi és három erdélyi út volt neki előkészítve. Az életéről szóló könyv is félbe maradt, nem tudta befejezni.

– „Nem a legavatottabb tudóst keressük erre a feladatra, hanem egy kiváló szervezőt” – mondta Kásler Miklós miniszter az intézet megalapítása előtt. Hogy most halad ezzel a munkával?

Büszke vagyok az elmúlt kilenc hónap teljesítményére. Jó csapatot hoztunk össze, igen komoly, felkészült tudósokat, kutatókat sikerül magunk közé szólítani. Erről nagyon sok kérdést kaptam már, és sokszor adtam már tételes felsorolást is a nálunk dolgozó jeles kutatókról. Megértem, hogy ez ennyire kiemelt kérdés sokak számára, de ehhez szívem szerint mindig hozzáteszem azt is, hogy legalább ennyire fontos, hogy a kutatók körül nyugodt, mi több, inspiráló kutatási környezet jöjjön létre. Ennek biztosítása pedig elsősorban az én felelősségem és feladatom. Ha lehet, mindig elmondom: ahhoz, hogy a kutatók nyugodtan végezzék munkájukat, stabil alap kell. Csak a megfelelő gazdasági, jogi, informatikai alapokra építkezve teremthetjük meg a magas szintű tudományos kutatások hátterét. Így valamennyi kollégámat tisztelet illeti.

– Mivel tudja mérni a munkájuk eredményességét?

Sokan azt hiszik, hogy a sajtószemlézés kimerül abban, hogy számba vesszük, milyen orgánumokban milyen cikkek jelentek meg a munkánkról. Sok intézet esetében ez a metódus akár megfelelő is lehet, de nálunk ez nem így van. Mi nagyon erőteljesen jelen vagyunk a közösségi médiumok által teremtett virtuális térben: híreket generálunk, amolyan szellemi jelzőfényeket bocsátunk ki.

Az intézet Facebook-oldala hetente 100 ezer feletti eléréssel produkál látványos eredményeket. Instagram-oldalt is indítottunk.

Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt állítom, ezzel jelen vagyunk a fiatalabb generációk világában is, de a sajtó egyéb területén, rádiókban és tévékben is sok a megjelenésünk.  Ezzel persze szokatlan színt hoztunk a tudományos közéletbe. A havi elérésünk az interneten egymillió személy felett van. Olvasnak, hallanak, látnak minket. Nem csoda, hogy irigyeink is vannak. Főleg a múlt rendszer kiszolgálói közül, de szerintem jól álljuk a sarat. Az első lépés volt, hogy a kormány létrehozta az intézetet. Most az van soron, hogy mindenki felismerje, a mi munkákból, a mi eredményeinkből, a mi működésünkből csak profitálni lehet. Az irántunk megnyilvánuló érdeklődés szerintem annak jele, hogy ezen a felismerésen nagyon sokan már túl vannak.

Fotó: Vasárnap.hu

– Nem jött túl hirtelen önöknek ez a nagy nyilvánosság?

Számunkra nincs kegyelmi állapot. Gyakran mondogatom itt bent, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak az eddigi magyar tudományos világ tempóját, mert az nem elegendő, és senkinek sem jó. Magyarországnak főleg nem. Van olyan eredményünk, ami reálisan csak egy másfél éve működő intézettől lenne elvárható, de mi már az idén teljesítettük.

– Az intézet fő profilja a magyar őstörténet kutatása. Lehet ezt a korszakot egyáltalán „áltudományok” nélkül vizsgálni?

Áltudományt nem engedek be az intézetbe. Természetesen vannak lelkes megkereséseink különböző, naiv, a nemzet szolgálatát kereső elméletekkel, de ezeket jól kezeljük. Az esetleges tudománytalanságot kíméletlenül szűrjük, de közben tapintatosak is vagyunk. Érezzük az irántunk megnyilvánuló lelkesedést, s ezt minden tudományos engedmény nélkül fogadjuk.

– A minőségi szűrőket kik működtetik? Hány tudományterület képviseletében fogadják és bírálják el az Önök felé irányuló kezdeményezéseket?

A Magyarságkutató Intézet működése pont azért unikális a magyar tudományos világban, mert nálunk nagyon sok tudományterület képviselője dolgozik együtt. Munkatársaink egymás publikációit nemcsak olvassák, hanem be is építik saját kutatásaikba. Ezáltal is elkerülik a szűklátókörűség veszélyeit, s ezzel kutatókként is többek, gazdagabbak lesznek. A kutatóim együttesen egy komoly alkotóközösséget adnak ki, amelynek tagjai mernek egymástól kérdezni, megosztják egymással saját eredményeiket. Ez már önmagában egy hatalmas eredmény.

– Vannak úttörő kezdeményezéseik is?

Szerintem már csak az idő kérdése volt, hogy a kommunizmus alatt kialakult és megmerevedett baloldali tudományos kánon hegemóniája mikor és hogyan roppan meg. Még csak nem is azt gondolom, hogy ennek mi vagyunk a kiváltói – bár ezt az inspiráló szerepünket azért soha nem fogjuk feladni. Az új és még újabb tudományos megközelítések alapja viszont elsősorban az, hogy a technikai fejlődés megrendítő erővel hat a korábban kikezdhetetlennek hitt tudományos kánonokra. Azt persze soha nem zárom ki, mi több, szorgalmazom is, hogy mi ennek a tudományos innovációnak a mozgatói legyünk. Épp eleget várt a magyar társadalom a saját múltjának megismerésére. Mindenki érzi és tudja, hogy a hivatalos tudományos álláspont korrigálásra szorul. Ezt a korrekciót – ami már előttünk is megkezdődött – olyan tudományterületek képviselői hajthatják végre, mint például az archeogenetikusok. Az, hogy a mai technikával már megmondhatjuk egy V-VI. századból feltárt csontleletről, hogy annak a csontozatnak a viselője milyen genetikai állományba tartozik, s mely ma élő népekkel van kapcsolatban, milyen fokon, nos, ez óriási előrelépés.

– Több – az elmúlt évtizedekben kiszorított, mellőzött vagy agyonhallgatott – tudós most büszke lehetne.

 Szeretném azt gondolni, hogy igen. Különösen, hogy ezek a kutatások nemcsak tudományos értéküket tekintve szenzációsak, hanem a tudósok közösségeire is nagyban kihatnak, a tudományos kutatók nyitottságáról is új képet adnak. Azt gondolom ugyanis, hogy egy igazán korszakos jelentőségű tudós szellemi nagysága abban is megmutatkozik, mennyire tud rugalmasan reagálni azokra az új kutatási eredményekre, amelyek szembenézésre késztetik azzal, amit egész addigi munkássága eredményeként addig elkönyvelhetett. Egy igazán jelentős tudós szerintem képes arra, hogy akár az egész élete munkáját korrigálja, új megvilágításba helyezze. Sokszor tapasztaljuk, hogy a régi dogmák hívei nagyon is erősen összefognak, védik a saját elefántcsonttornyaikat.

– Szerintem sokunkat az a kérdés izgat leginkább, hogy a magyar nyelvet a finnugor vagy a türk nyelvek közé kell sorolni?

Elsősorban nem ennek a kérdésnek az eldöntése a fő feladatunk, de kutatóink érdemben hozzászólnak ehhez a témához is. Az intézet egyik feladata éppen az, hogy a közvélemény számára is érthető, könnyen nyomon követhető formában adjon teret a tudományos vitáknak. Nem tisztünk egyik vagy másik álláspont mellett letenni a voksunkat. Sőt talán éppen az a baj, hogy eddig kizárólag egyetlen egy tudományos elképzelés uralta a közgondolkodást, más tudományos nézetnek esélye sem volt eredményekkel alátámasztani a maga álláspontját.

A társadalom nagy része érzi, hogy a magyarság eredetének hivatalos álláspontjával nehéz azonosulni.

Nehéz nem észrevenni ugyanis, hogy ősi mondáinkban nyoma sincsen az északi népek medvekultuszának, viszont rendre a sztyeppei lovasnomád kultúrákban évezredek óta felbukkanó csodaszarvas mutat nekünk utat a nemzetet megtartó erejű földjeink felé. Az informatikai fejlődéssel átalakult a tudományos kánonok védelmének mechanizmusa. Ma már nem lehet az új, pontosabb, modern kutatásokat agyonhallgatni. Az internet világában utat törnek maguknak az új eredmények, kutatások.

Fotó: Vasárnap.hu

– Ezek volnának azok a bizonyos „áltudományok”?

Akik nem szeretnék, hogy változzon valami a történelemkönyvekben, akik nem szeretnék, hogy foglalkozzunk a magyar nemzet történelmével, kultúrájával, eredetével, azok így gúnyolnak minket időnként. Helytállásban utat mutattak az Úz-völgyében nyugvó magyar katonahőseink, úgyhogy nincs más dolgunk „kitartunk az utolsó töltényig”, kiállunk a tudományosan megalapozottnak ítélt új kutatási eredmények mellett. Meglátjuk, ez mire lesz elég. Tartjuk magunkat ahhoz az alapvetésünkhöz, hogy a magyar társadalomnak jogos az igénye a múltjának minél teljesebb megismerésére. S különösen jó szolgálatot teszünk akkor, ha ezt a jogos igényt úgy elégítjük ki, hogy közben a fiatal generációkban is segítjük megerősödni az egészséges hazaszeretet érzését. A történelmünk páratlan gazdagsága ehhez éppen elég szellemi muníciót szolgáltat számunkra. Ezt kell megismertetni velük, mert ezzel hozzá lehet segíteni Magyarországot egy történelmét jól ismerő, egészséges nemzeti identitással rendelkező, fiatal és büszke generáció felnövekedéséhez. Ez mind jól jöhet az elkövetkező évtizedekben, higgye el.

– Jól érzékelem, hogy a tudomány művelésében valamiféle közérdekű elkötelezettséget lát?

Igen. A tudomány művelése ugyanis soha nem lehet öncélú. Kell, hogy legyen valami közösségi, társadalmi hasznossága. Anélkül semmit sem ér. Mert közpénzből finanszírozzuk. Vége annak a korszaknak, hogy valakik sok tudományos könyvet olvasnak, majd azokból számot adva, azokat „felmondva”, azok tartalmát kicsit átalakítva tudományos fokozatokat szereznek, és mindezzel garantált jövedelmet zsebelnek be. Félreértés ne essék: itt most nem az egyetemi tanárokra gondolok. Mi értelme ennek?

Gyakran évtizedek óta sehol egy publikáció, sehol egy új eredmény. A megszerzett professzori címekkel pedig évtizedekig jól el lehet lenni, úgy, hogy valójában utána semmilyen újabb kutatási eredmény sem keletkezik. Az egyedüli „teljesítmény” ilyenkor nem más, mint az avítt, hamis dogmák védelme, esetleg ideig-óráig tartó politikai karrier.

– A Magyarságkutató Intézetben ezek szerint más a rendszer?

Nálunk az efféle tudományos túlélési stratégiák eredménytelenek lennének. A Magyarságkutató Intézetben állandóan folynak az érdemi kutatások a magyar történelem tisztázásának érdekében. Amikor pedig nem kutatnak, kollégáim rendszerint előadásokat tartanak, főleg diákok számára. Mi ki merünk lépni a komfortzónánkból, és szívesen találkozunk az emberekkel. Bárki összehasonlíthatja a hozzánk hasonló kutatóintézetek idei teljesítményét a miénkkel. Nézzék meg az előadások, publikációk, kutatások, projektek, cikkek, kisfilmek, elért emberek és rendezvények számát. Az adatoknál semmi nem lehet beszédesebb. Mi ezekkel is szívesen előállunk ugyanis.

– Nem bánja, ha egy kicsit visszatérünk a magyar nyelv eredetéhez?

Jó is lenne még. Mert állandóan azt hallom, mennyi kifejezést vettünk át jövevényszóként a finnugor vagy a török népektől. Milyen érdekes, az sosem hangzik el, hogy mi magyarok mennyi műveltséget adtunk át a velünk kapcsolatba kerülő népeknek. Olyan képet alakított ki a hivatalos tudományos kánon rólunk, hogy mi magyarok, amíg Ázsiából a Kárpát-medencébe érkeztünk, mindig mindenkitől egyre csak ilyen vagy olyan műveltséget kaptunk.

Hadd legyek egy gondolatsor erejéig ironikus: ez úgy fest, mintha a magyarok csak némán kilovagoltak volna Belső-Ázsiából, és mire ideérkeztünk, útközben megtanítottak volna minket beszélni. Ez nonszensz.

Egy olyan nép, amelyik a sztyeppei lovas civilizációk által uralt területeket több ezer kilométer hosszan birtokolva a legmagasabb kultúrát hozta létre, azt saját területeként otthonosan belakta, az nem volt néma. Őseink fejlettségéből következően az a legkevesebb, hogy mi is adtunk át nyelvi elemeket, jövevényszavakat a velünk kapcsolatba kerülő népeknek, s ezek az átadott kifejezések mind északi, mind déli irányban útnak indultak, más nyelvekben is jövevényszavakká váltak. Ideje ezeket az areális nyelvészeti hatásokat is alaposan megvizsgálni.

– Tehát épp egy folyamat közepén vagyunk, amelyek újabb és újabb eredményeket hozhatnak majd?

Biztos vagyok benne, hogy lesznek új eredmények, s ehhez csak arra van szükség, hogy hozzánk hasonlóan más kutatók se legyenek előítéletesek. Szenteljenek figyelmet a kellően objektív, de új kutatásoknak is. Mivel ez szinte lehetetlen, talán most már meg kell várni ezeken a területeken is a rendszerváltást. Amíg ez nem történik meg, addig az olyannyira óhajtott társadalmi tisztánlátás mértéke sem lesz elégséges. Amíg pedig a történelmünket nem tisztítjuk meg a sokszor a nemzeti lélekrombolással felérő sekélyes félremagyarázásoktól, addig nem lehet elég erős a közös nemzeti víziónk sem. Ameddig nincsen kellően határozottan képviselt, s mindannyiunk számára közös élményt jelentő nemzeti víziónk, addig minden gazdasági eredmény hiábavaló. Hiába élünk jobban, hiába szebb a környezet, hiába a fejlődés, ha a saját szellemi közegében nem érzi jól magát egy társadalom, akkor keresni fogja a változást, bárhol is legyen az. Remélhetőleg ez a gondolat mielőbb megértésre talál.

– Abból, amit mond, azt hallani ki, hogy óriási háború zajlik a tudományos színfalak mögött.

Mert az is zajlik. S az a rossz, hogy ebben a háborúban a teljes magyar múlt, jelen és jövő a tét. Ennyi pátoszt akkor is szeretnék megengedni magamnak, ha közben tudom, hogy az ilyen mondatokra mindig különös előszeretettel ront rá a balliberális média. A jó hírem viszont az, hogy ebben a tudományos vitában elvileg nyernünk kellene, mert a technikai fejlődés és az új tudományág, az archeogenetika végre egyértelmű, kikezdhetetlenül objektív eredményeket produkál, s ezzel több, eddig megválaszolhatatlannak tetsző kérdésre tudományosan is érvényes választ ad.

– Az archeogenetika volna az őstörténet-kutatás új csodafegyvere?

 Az egyik mindenképpen. Az új vizsgálati metódusokkal szinte életre lehet kelteni őseinket. Gondoljon bele, milyen nagyszerű dolog egy V. vagy VI. században eltemetett ősünket a tudomány eszközeivel magunk közé hívni, hogy látva láthassuk róla egyszerűen a csontozatának vizsgálata alapján is, hogy hány éves volt, milyen volt a szeme vagy a haja színe, mit evett, mit ivott. És még egyre csak sorolhatnám ezeket a nagyon is beszédes életjeleket.

A földrajzilag egymástól távoli feltárásokon talált különböző csontleletekből meg tudjuk mondani, hogy azok valaha volt birtokosai rokonok voltak-e, volt-e, van-e köztük genetikai folytonosság, azonosság. És most jön a lényeg: nemcsak egy adott idősávban, hanem az évszázadokon át végighaladva is el tudjuk végezni egy-egy népcsoport, így a magyarság útvonalának, korábbi életterének meghatározását. Ez a folytonosság, ez a pontosság korábban elképzelhetetlen volt.

– Említette, hogy mi mindent lehet kiolvasni az egymástól távoli tájakon végzett ásatások leleteiből. Vannak már saját ásatásaik is?

 Még nem dolgozunk egy éve, de már több mint tíz országban jelen vagyunk, végzünk kutatásokat. Azt is meg kell ismertetni a társadalommal, hogy ezek a kutatások azért fontosak, mert ezer évvel ezelőtt őseink keletről érkeztek a Kárpát-medencébe, így ezeken az útvonalakon lehet megtalálni azokat a leleteket, amelyek hiteles képet adnak őseink tárgyi kultúrájáról, s a tárgyaikon feltűnő díszítések közvetítette szellemi kultúráról.

Fotó: Vasárnap.hu

– Meddig terjed a figyelmük a történelem kutatásában?

Az ősmúlttól egészen napjainkig. Több interjúban elmondtam, hogy nem zárjuk le kutatásainkat Szent László királyunk vagy Hunyadi János halálával, és így tovább. A történelemben nincs „záróra”, nincsen „szünet”, minden folyamat mindig elér a máig. Büszkén sorolhatom fel, hogy a történészeink mellett még másik kilenc tudományos központunk végez nálunk munkát. A történészeink mellett fontos a nyelvészeink, a régészeink, a néprajzkutatóink, a zenetörténészeink, népességföldrajzzal, geoinformatikával, eszmetörténettel foglalkozó kollégáink munkája is például. Mindezek a kutatásaink együttesen ugyanis azt jelenítik meg, hogy mi a magyarság történetével foglalkozunk ugyan, de erre a magyarságkutatásra nem csak a történészeink segítségével vállalkozunk. Így tudjuk a legpontosabb képet adni.

– Végére könnyű levezető kérdésként: milyen a kapcsolata Kásler Miklóssal?

 A lehető legjobb. Ha ez nem így lenne, a munkámat sem tudnám ilyen elánnal végezni.  Nagy tárcát visz, fontos területekkel, és közben mindenre figyel. Kevés ilyen embert ismerek. Rendszerszemléletű a gondolkodása, s egészen kivételesen gazdag tudást birtokol. Egyszerre felemelő és zavarba ejtő a társaságában lenni. Nagyon is igaz a kijelentés, amellyel a kormányfő jellemezte őt kinevezésekor: ő tényleg egy reneszánsz ember. Érdekes látni, hogy néhányan még így is arra vetemednek, hogy a nemzeti identitást, a magyar megmaradást érintő kérdésekben vele vitába szálljanak. A magam részéről nem jósolok komoly jövőt ezeknek a vitapartnereknek. Kásler Miklós erejét ugyanis az adja, hogy a politikai szerencselovagokkal szemben úriemberekhez illő vitakultúrával adja elő érveit. Ezzel példát is mutat, de erőt is tanúsít. Szellemi erőt. S erre ma különösen nagy szükség van abban a kulturális és tudományos közegben, amelyikben szinte hemzsegnek azok, akik a még mindig velünk élő kommunizmus hatalmi pozíciót védik, esetenként új ruhában. Szerencsére már nekik sincsenek bevehetetlen bástyáik. Minden olyan hatalmi pozíció megingatható, amelyből még mindig a magyarságismeret meggyengítésére törekednek velünk szemben. A nemzeti oldal megtanulta a leckét: képesek vagyunk az összefogásra. Jövőnk, a magyar megmaradás érdekében. Ami nem alapulhat máson, mint a magyar múlt tiszteletén. A Magyarságkutató Intézetben mi ennek érdekében tesszük a dolgunkat a modern tudomány és a modern kommunikáció minden lehetséges eszközét felhasználva.