James Mallon: Csak a dicsőítőénekekkel imádkozunk kétszeresen

James atya bestseller könyvében kiutat mutat, hogy az egyre fogyatkozó egyházközség a gyengeségéből új erőre kaphasson. Az amerikai lelkipásztor szerint a zene az Egyház megújulásának egyik kiemelkedő tényezője. Munkájában idézi a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium dokumentumát, amely határozottan felszólít a liturgia minden elemének megújítására. A zsinat utáni években a zenét a változás fő eszközének tekintették. James Mallon szerint nem elég, hogy egy ének a liturgikus szabályoknak megfelel: annak olyan imádságnak kell lennie, amely megszólítja Istent, és összekapcsol vele. Erre pedig a dicsőítőénekek képesek leginkább – zenei irányzatoktól függetlenül. A szerző Egyház-felújítás című könyvének zenét érintő fejezetét szemlézzük.

James Mallon – a közelmúltban Erdő Péter bíboros ajánlásával magyarul megjelent – könyvében határozottan rámutat, hogy nem a régit kell eldobni az új javára. Az atya szerint egyértelműen téves gondolat az Egyházban, hogy a régi rossz, az új pedig jó. A liturgiában tehát mindig helyet kell tudni találni a régi számára is. A „teljes Egyház” nem tűr földrajzi vagy időbeli korlátozást.

– Emellett az is igaz, hogy az Egyház nem lehet pusztán régiségek tárháza. Az újra minden időben szüksége van az egyházi közösségnek a liturgikus ünneplés missziós dimenziója miatt. A régiből és az újból nem valami „egyformát” kell megalkotni, ehelyett az Egyháznak feladata, hogy üdvözölje és befogadja a zenei sokféleséget. A kötelező egyformaság sérti az egységet – szögezi le könyvében James atya.

„Alapszükségletünk, hogy új dalokkal és új hangszerekkel dicsőítsünk. Fölkészültnek kell lennünk arra, hogy olyan zenével dicsőítsük Istent, amely az egybegyűltekhez szól; olyan zenével, amely nem idegen, amelyet még élvezni is tudnak”

– írja Mallon, aki kiemeli, ehhez jó technikai apparátus is szükséges: jó hangszerek, profi hangosítás és keverés. „A plébánia számára jobb befektetés egy olyan minőségi hangrendszer telepítése, fenntartása és működtetése, amelyik kiemeli a kimondott szót, és mindenféle zenét lehetővé tesz, mint fölvenni valakit vasárnapi iskola megtartására.”

Ha a zene szép, akkor az istenit közvetíti, ezért a szépség nagyon katolikus érték. Van úgy, hogy a szépre csendesen rácsodálkozunk, de a liturgikus zene hagyományosan a részvételre épít, vagyis bele kell kapcsolódni Isten dicséretének éneklésébe mindenkinek – véli James Mallon. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy az énekeinkkel szólítsuk meg Istent. A különböző liturgikus énekfajták közül a dicsőítőéneknek jár a legméltóbb hely, mert az mozgatja meg legjobban a szívet, és segíti a közösséget, hogy Jézussal személyesen találkozzanak.

„A dicsőítőénekek nem csak azt ajánlják, hogy imádkozzunk, nem csak imádságra hívnak, vagy elmondják nekünk, milyen csodálatos imádkozni – ezek maguk imádságok” – fogalmazza az amerikai plébános, aki úgy véli,

„csak a dicsőítőénekkel imádkozunk kétszeresen, mert bár a többi éneknek is van helye a liturgiában, ezekkel egyszeresen sem imádkozunk. A dicsőítőének az, amely egyesít minket az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel”.

Mallon atya szerint ez nem műfaji kérdés, vagyis nem függ a zenei stílusirányzatoktól. Dicsőíteni lehet orgonával, gitárral vagy vegyeskarral is – természetesen a legjobb minőségben. Bármely stílusról is van szó, csak akkor lehet sikeres, ha jól játsszák. Egyszerűen erő van abban, ha közvetlenül az Úrhoz szólunk. „Isten dicsőítésében történik meg az, hogy végre eljutunk Isten fogalmától Isten megtapasztalásáig”. James atya hangsúlyozza, az Eucharisztia nem egy eszme, hanem egy élő személy, maga Jézus Krisztus. Ő az Oltáriszentség.

James Mallon atya könyvének budapesti bemutatóján. Fotó: Magyar Kurír/Lambert Attila

A minőségi zene, a jó technikai háttér és egyáltalán a helyesen megválasztott dicsőítő ének mellett van még egy szempont, amire szintén figyelmet kell fordítani, ez pedig az emberek éneklési hajlandósága. Mallon atya szerint sok ember azért tartózkodik az énekléstől, mert egyszerűen nem tudja a módját, hogy hogyan énekeljen közvetlenül Istennek, mert nem él a szívükben a megváltás öröme. Ennek ellenére – és talán éppen e célból – fontos a közösség tagjainak bátorítása, hogy kezdjenek el dicséretet énekelni Istennek. Az erre való buzdítás akkor hatásos, ha dicsőítőéneket éneklünk.

Kapcsolódó írásunk:

A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?

Forrás: James Mallon, Egyház-felújítás, Magyar Kurír, Budapest, 2019, 101-112. old.