– Ti magatok építitek házatokat, nem is akármilyet, hanem ökoházat. Miért éppen ez számotokra az igazi?

– Melinda (nevet): Nagyon egyszerű, anyagi okokból. Aztán persze ez nem igazolódott be, hogy egy ilyen ház olcsóbb lenne – sajnos nem megfelelő emberekkel dolgoztunk.

– Cotiso: Aminek már most örvendünk, miközben kezd alakulni az otthonunk – állnak a falak, van tető –, hogy sokkal jobb bent a levegő, mint mondjuk a szomszédunkban lévő mai, standard házban. A szomszédunk át is jött hozzánk, és mondta, hogy már bánja, hogy ő is nem ökoházat épített, mert már most, félkész állapotban érződik, hogy jobb döntés volt ezt választani.

– Melinda: Családilag is összekovácsol az építkezés, hiszen a gyerekek is besegítenek, és ők még játékosan állnak a tapasztáshoz, az egyéb teendőkhöz. Amikor kint vagyunk, és feltalálják magukat, teljesen szabaddá válnak. Teljesen más, mint amikor a városban a játszótéren vannak. Legutóbb a szomszéd telkén égették a tarlót, és majdnem egész nap odaát voltak, indiánosdit játszottak, és a nap végére bekenték magukat teljesen korommal. Különösen mókás volt látni, ahogy a négyéves és a kétéves koromfeketén érkezik vissza.

– Cotiso: Nem is indiánoknak néztek ki a nap végére, hanem inkább bányászoknak.

hirdetés

Épül a Mărgulescu családi ház, a család apraja-nagyja kiveszi a munkából a részét Fotó: Mărgulescu Melinda és Cotiso

– Számotokra különösen fontos, hogy tiszta életet éljetek. Értem ez alatt az ökoházat, a mindennapi élethez hozzátartozó kozmetikumok és más termékek használatát (Imádság Házához tartozó Gyöngyszem-Purity natúr termékcsalád) vagy akár a tiszta úton megélt párkapcsolatot. Mivel ad többet ez az életforma? 

– Cotiso: A természetes fogamzásszabályozás egy életforma. Akik ezt élik, azért is többgyerekesek, mert nyitottá tesz teljes mértékben az életre, hiszen szeretik az életet.

– Melinda: Ez az életforma sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy a Jóisten megálmodott és teremtett minket.

A teremtett világhoz és a mi megteremtettségünkhöz igazodik, és nem a világ által kitalált mű dolgokhoz – szerintem emiatt hordoz sokkal több életet.

– Cotiso: Tudatában vagyunk azért a mi saját „építőtelepeinknek” is, mert örömmel látjuk, ha az emberek, látva a mi életünket, valami vonzót találnak benne. Viszont látjuk azt is, hogy a természetes életforma napjainkban trend és sokszor már az az érzésünk, hogy majdhogynem vallássá is válik egyesek számára. Nálunk ez nem így van. Mi azt, hogy megpróbálunk egészségesebben élni, elsősorban azért tesszük, hogy mi jól érezzük magunkat. A mi vallásunk Istenről szól.

A csodálatos, szent Istenhez nem méltó egy egészségtelen élet.  

Mi éppen fordítva gondolkodunk, mint a mai divat: Isten dicsőségére akarunk élni, és Ő méltó arra, hogy a teremtményei egészségesen éljenek: egészséges házban lakjanak, egészségesen alakítsák a kapcsolataikat. A hétköznapok minden részletébe menően Isten dicsőségére szeretnénk élni – ez a mozgatóereje mindannak, amit mi teszünk.

– Melinda, te szíveden viseled a női léttel járó különböző adottságokat: kiemelkedően fontos számodra, hogy az áldott állapotban lévő anyukáknak támaszt nyújthass, szülésfelkészítőket tartasz és dúlaként akár egy-egy gyermek világrajöttét is végigkíséred. Honnan származik benned ez a mérhetetlen elköteleződés az élet iránt?

– Nem tudom pontosan megállapítani, hogy honnan kezdődött ez az egész. Talán az első lépés az abortuszellenesség volt, ami megszületett bennem. A méhen belüli élet szent és védeni kell. Aztán jött a természetes fogamzásszabályozás, amellyel 20 éves koromban találkoztam, és ez is hozta magával azt a fajta szeretet, amely a női ciklus kapcsán az új élet iránt nőtt bennem.

A szülésfelkészítés és a szüléskísérés az után kapott teret az életemben, miután az első gyermekünk, Eszter megszületett, és az ő születése egész másképp alakult, mint ahogy mi szerettük volna. Ez azt jelenti, hogy jó fél napos vajúdást követően végül sürgősségi császármetszéssel jött világra.

Utána egy nagyon nehéz, fél éves depressziós időszak következett számomra. Ahogy abból kezdtem kilábalni, és orvos barátokkal kezdtem beszélgetni a szülésemről, akkor jöttem rá, hogy ez másképp is alakulhatott volna. Ekkor kezdtem jobban utánaásni a szülést körülövező tudnivalóknak. Így jöttem rá, hogy nagyon felkészületlenül mentem annak idején a kórházba, hiszen végig az volt az eszemben, hogy majd törődni fognak velem és a körülöttem lévő orvosok mindent mondanak majd, értem és a babáért történik minden.

Magánkórházat választottunk éppen azért, mert akkor még nagyon dívott a csúszópénz a román kórházakban, és úgy döntöttünk, hogy ha van rá alternatíva, azt az adott összeget inkább „fehéren” fizetjük ki, és nem zsebbe dugva. Nem vettük viszont számításba sajnos azt, hogy alig pár hónapja nyitott a kórház, és abszolút semmilyen rizikót nem vállaltak. 

Az utánaolvasások által nagyon sokat tanultam a szülésről. Aztán a második kislányunk, Réka is végül császármetszéssel, programáltan született. Sokat jártunk utána és kerestünk olyan orvost mind Csíkszeredában, mind Marosvásárhelyen és Kolozsváron, aki vállalja a természetes úton való szülés levezetését egy előzetes császár után. Sajnos nem jártunk sikerrel, és mivel Csíkszeredában éltünk, így itt az orvos még azt sem vállalta, hogy megvárja, hogy beinduljon magától a szülés. Igazából egy indokolatlan programált császármetszés volt. 

Ez a két rossz élmény még mélyebbre döntött, és egy adott ponton az az elhatározás született bennem – amiben úgy érzem, hogy a Jóisten is vezetett –, hogy ha tehetek bármit azért, hogy más ne úgy menjen szülni, ahogy én mentem, akkor azt megteszem.

Ekkor egy évet éltünk Németországban egy bibliaiskolában, és amikor onnan hazatértünk, igazából szinte rögtön az ölembe hullott egy dúlaképző, amit egy Jóisten által adott ajándékként éltem meg. Ezt követte a Lamaze International szülésfelkészítő képzése, ami után elkezdtem lassan a felkészítőket tartani. 

Szülés- és babagondozás-felkészítő Melinda vezetésével Fotó: Mărgulescu Melinda és Cotiso

– Székelyföldön, már amennyire én látom, ilyen értelemben egyfajta úttörő is vagy.

– Dúlák már képződtek, segítették asszonytársaikat a szülés útján korábban is. A kórházi szüléskísérés viszont valóban gyerekcipőben jár, mivel a kórházak nem igazán nézik ezt jó szemmel. A külföldről érkező sok jó kimutatás és statisztika ellenére is, már a szó hallatán égnek áll sokak haja. Holott az amerikai szülészeti ajánlás kifejezetten javasolja a dúla bevonását a szülés idején.

Kórházi szüléskísérő nálunk még kevés van, nem túl régóta, kb. 7-8 éve vagyunk jelen. Nem beszélhetünk 20-30 éves múltról. Nem vagyok én magam az első tízben, de tény, hogy például Marosvásárhelyen azok számának összesítésére, akik vállalnak kórházi kísérést, egy kezem is elég lenne. Itt még az apás szülés sem annyira elfogadott. Sajnos nem olyan a kórházi fogadtatása itthon egy dúlának, hogy szívesen vállalja a vele járó kellemetlenségeket. Tudomásom szerint Magyarországon már egész másként állnak ehhez a témához.

– Cotiso, te nem csak a családi, fizikai értelemben látható házat építed nap mint nap, hanem a marosvásárhelyi Imádság Háza létrejötte is hozzád köthető, mellyel egy „létrát” állítottál Isten és ember közé. Mikor és hogyan kaptál erre a szolgálatra elhívást? 

– Mi 2011-ben egy mélypontra kerültünk, amikor a második lányunk megszületése után igazságtalan módon elveszítettem a munkámat. Ebben a mélypontban arra jöttünk rá Melindával, hogy nekünk több kell Istenből. Azt is éreztük, hogy itt Erdélyben a sok jó kezdeményezés között valahol már nem tudtunk tovább lépni. Megfogalmaztuk azt a vágyat, hogy valamilyen tanítványság iskolába szeretnénk eljutni. 

Ahogy szokott lenni: aki keres, az talál. Hamarosan Augsburba vezetett a Jóisten az ottani Imádság Háza konferenciájára. Ott Johannes Hartlnek, a Ház vezetőjének elmondtuk a vágyunkat, mire ő meghívott, hogy vegyünk részt az induló Bibliaiskolán. Így 2011 őszétől egy évet ott voltunk gyerekeinkkel. Elmondhatjuk, hogy életünk legintenzívebb és legszebb éve is volt, és átalakította az életünket.

Most is emlékszem, hogy első dolgok között az volt, hogy négy óra imádság egy blokkban – én akkoriban azt hittem, hogy ilyesmit nem lehet kibírni. Hamarosan volt olyan élményem is, hogy nem volt elég négy óra, még kívántam, hogy maradhassak.

Ez az időszak teljesen átalakította a hozzáállásunkat az imához, a dolgokhoz, még a pénzhez is. De ez még nem volt elég ahhoz, hogy egy év után hazatérve Imádság Háza szolgálóvá váljak, ugyanis volt egy meggyőződésünk, hogy amíg Isten valamilyen konkrét módon nem jelzi, hogy ezt akarja tőlem, tőlünk, addig nem akarunk belevágni.

Amikor hazatértünk, azt hallottuk, hogy a Fiatalok a Misszióért szervezeten belül, nem katolikus berkekben Kolozsváron Imádság Házát indítottak. Mi tudtuk, hogy ebben benne leszünk. El is indítottuk a magyar imaidőket ennek keretében. Rá két évre, egyszerre több irányból olyan események történtek, és kaptam jeleket, hogy egyértelmű volt, hogy én attól fogva teljes időben szolgáló kell legyek, így 2014 szeptember 1-től ezt teszem. Úgy alakultak a körülmények, hogy hamarosan az Imádság Háza vezetőjévé is váltam. 

Eleinte előbb Kolozsváron nagyon döcögősen indult a helyzetünk. Volt olyan helyszín, ahol télen 5 fokban kellett lennünk, volt, hogy lebontották fejünk fölül a házat. Egy nagyon nehéz időszak után el kellett költöznünk Kolozsvárról Marosvásárhelyre, és itt immáron 5 éve működik az Imádság Háza a város központjában. Van most már 7 teljes idejű szolgálónk és sok önkéntesünk, támogatónk.

A marosvásárhelyi Imádság Háza Fotó: Mărgulescu Melinda és Cotiso

– Gyermekeiteket otthon nevelitek. Milyen megfontolásból döntöttetek így? 

– Melinda: Egyre több helyről hallottuk az ismerősi körünkből, hogy otthon tanítják a gyermekeiket. A döntő lökést az adta, hogy Kolozsváron Cotiso találkozott egy családapával, aki mesélte, hogy ők is kiléptek az itthoni tanügyi rendszerből, és ezt követően Cotiso fantáziája e köré összpontosult. 

A történethez viszont az is hozzátartozik, hogy mi 3,5 éve Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztünk, és akkor iskolát is kellett váltani Eszternek (ő ekkor elsős volt), Réka még oviba járt. Év közben kellett költöznünk, és így Eszternek ez már a második osztály volt, ahova csatlakozott. Olyan osztályba került, ahol nem volt jó közösség, és se a tanítónénivel, se az osztálytársakkal nem jött sajnos jól ki, hiszen sokan csúfolták is őt. Első perctől megbélyegezték, holott egy nagyon jó képességű gyermek, versenyekre járt és nyert korábban is.

Eszter nagyon nem érezte jól magát, krónikus hasfájása is lett, amelyről kiderült, hogy a stressz miatt alakult ki. Így elkezdtünk gondolkodni más utakon, és egyre inkább afelé irányult a dolog, hogy ki kell az otthontanulás módszerét próbáljuk, ha nem másért, Eszterért. Réka nagyon jól érezte magát az iskolában, bár az előkészítő tudjuk, messze nem olyan, mint maga az iskola. Végül Réka még elvégezte az első osztályt az iskolában, de annak végétől itthon tanul. 

Nálunk Eszter volt a fő mozgatórugója, hogy emellett döntöttünk, de az is megerősített, hogy nem elvetendő a gondolat, hogy egyre több ismerősünktől hallottuk, hogy ők már belevágtak, és megérte. Az elején meg is lepett, hogy milyen sokan vannak ebben a cipőben már, csak nem híresztelik, mert nem szeretnék, hogy szemet szúrjanak az államnak, hogy az leszabályozza.

Olyannal is találkoztunk, aki vallási okok miatt vette ki gyermekét az iskolából, mert nagyon nem azon értékek szerint nevelték, amelyet keresztényként ők szerettek volna. 

Ahogy belevágtunk, rájöttem arra, hogy nem olyan ördöngös ez az út, illetve kicsit el is szégyelltem magam, hogy eleinte féltettem azt a kis időt elengedni, ami alatt a gyermekek az iskolában vannak. Hiszen nem épp arra vállalkoztam, hogy neveljem őket? 

A gyermekek játék közben: éppen bíróként elítélték a bűnöst. Fotó: Mărgulescu Melinda és Cotiso

– Hogy néz ki egy napotok?

– Cotiso: A lányoknak az van leszögezve, hogy 8-kor szól az óra, ami azt jelenti, hogy addig jól kialudhatják magukat, hiszen ez nagyon fontos ahhoz, hogy egy jó nap lehessen. 9-ig megmosakszanak, felöltöznek, imádkoznak, reggeliznek. 9-kor elkezdjük a tanulási részt délig, ami ötször fél órás egységeket jelent. Mivel az otthonoktatás teljesen személyre szabott, így nem kötelező, hogy egy-egy óra jusson egy tantárgyra. Hiszen sok esetben fél óra alatt többet haladnak egy tantárgyból a lányok, mint az iskolában a tanítónő segítségével, ahol 30 gyermekre is elmegy a figyelem és az idő. Mindenki a saját ritmusában halad, és ez nagy segítség.

Ezen idő során van rá lehetőség, hogy a tantárgyakkal foglalkozzanak akár a segítségünkkel, akár önmagukban. Mindig megszabjuk azt, hogy az adott héten miből milyen szintig kell eljussanak. A lányok ennek mentén pedig eldönthetik, hogy aznap mondjuk csak matekoznak, vagy következő nap inkább alkotnak, zongoráznak, vagy belefér néha, hogy nincs kedvük tanulni, és másnap duplán tanulnak. A lényeg, hogy a hétvégére a kitűzött célt elérjék. 

A fiúkkal kicsit nehezebb, mert ők még 4 és 2 évesek, és ők inkább játszani mennének. A nagyobbik hajlik a tanulás felé, így ő is kapott egy füzetet, amiben alkothat a maga szintjén.

Egyelőre még csak a saját családon belül tanulunk, de a későbbiekben biztosan szükség lesz rá, hogy más családokkal is összejöjjünk, hiszen majd olyat is fognak tanulni, ami minket meghalad, de esetleg más szülő jobban ért hozzá (pl. fizika). 

Most is a rajzot, a zongorát, zeneelméletet, kézilabdát máshol sajátítják el a lányok.

Itt egy nagyon fontos kulcs a következetesség, ami a mi szintünkön nagyon fontos, minket nevel. A másik fontos tényező a gyerekek felelősségteljessé nevelése, hogy ha most nincs is kedve valamihez a lányoknak, akkor bizony meg kell találni a másik alkalmat, amikor nem marad el a teendő. Ez a módszer egyértelműen egy szülői kihívás és önismereti folyamat is. 

– Melinda: Így, közel másfél év távlatából azt érzem, hogy sokkal inkább családdá tesz, mint az, hogy reggel elvisszük a gyerekeket iskolába, és csak délután találkozunk.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy nehézség is van, hiszen a gyermektársaság hiányzik a lányoknak. Amikor ők szabadok délután, a barátaik épp a házi feladatokat kell írják. Nálunk nincs házi feladat, ami van, azok a különórák a délután folyamán. Azért a közösségen belül találkoznak gyerekekkel, de a mi feladatunk, hogy a régi osztálytársakkal, barátokkal tudjanak találkozni a lányok. 

– Cotiso: Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a munkaprogramunkat alakíthatjuk aszerint, hogy hogyan jó a családnak. Olyan családban, ahol a két szülő két külön téren nagyon sokat dolgozik, nem biztos, hogy megvalósítható lenne ez a forma. 

Cotiso a marosvásárhelyi fiatalok által megszervezett passión 2019-ben. Fotó: Mărgulescu Melinda és Cotiso

– Milyen pluszt ad mindennapjaitokhoz a hit, a Jóisten tenyerén való lét? Megosztanátok egy konkrét tapasztalatot, amikor különösen éreztétek a Jóisten gondviselő szeretetét?

– Cotiso: Ami az én elhívásom történetében nagyon fontos, azt osztanám meg. Még 2003-ban, amikor alig ismertük egymást Melindával, együtt elmentünk a bécsi városmisszióra, ahol végül alig töltöttünk együtt időt, mert szétválasztottak minket. Az volt a feladatunk, hogy 10 napon keresztül embereket szólítsunk meg Isten számára. Akkoriban még a hit dolgaiban nagyon a kezdeteknél tartottam, és épp egy olyan helyen kellett szolgáljak, ahol szentségimádást tartottak, és senki nem akart bejönni a templomba a hívásomra. Elkeseredésemben leültem imádkozni, és akkor láttam, hogy volt itt egy igedoboz, és húztam belőle. 

Amit húztam, abból kihagytak egy részt. Ami viszont akkor ott állott előttem, az a Krónikák Könyvéből származott, és így szólt: „ha szívedből keresed Istent, akkor Ő hagyja, hogy megtaláld. Menj és végezd dolgod”. Ez a vers nagyon szíven ütött, mert akkor én éppen azon voltam, hogy ne végezzem a dolgomat. Utána visszamentem a helyemre, és újult erővel végeztem a feladataimat. 

Ez az üzenet nagyon megérintett, és azóta sem feledtem el. Pár hónapja az Imádság Házában Szentírást olvastam, és éppen ennél a résznél jártam, a Krónikák második könyvénél – ugyanúgy, ahogy 2003-ban, most is németül olvastam – és most láttam, hogy akkor mit hagytak ki: éppen Dávid szól Salamonhoz, és a teljes vers pedig úgy hangzik, hogy „ha Istent keresed, akkor hagyja, hogy megtaláld Őt; íme most azt a feladatot kapod, hogy menj és Istennek házat építsél, menj és végezd a dolgod.”

Engem olyan mélyen megérintett ez az ige, hogy rájöttem, hogy Isten 2003-ban nagyon jól tudta, hogy nekem milyen feladatom lesz (házat építsek neki), akkor viszont ki kellett hagyni ezt a részt, mert úgysem tudtam volna mit kezdeni vele. 

Rengetegszer megtapasztaltuk a Jóisten gondoskodását. 2011-től mi adományokból élünk, és ennek kapcsán is teljesen Rá bíztuk magunkat, és azt látjuk, hogy Isten nagylelkű. Amikor mi is nagylelkűséget mutattunk abból a kevésből, amink volt, akkor mi is még inkább megtapasztaltuk az Ő nagylelkűségét. Sosem hagyott el minket, sosem kerültünk igazán nagy bajba.

Melinda: Én nagyon szeretném azt, hogy az Istennel való járásban ne egy valamikori emléket idézzek fel, hogy akkor milyen jó volt, hanem a jelenben mindig képes legyek felfedezni, elkérni Istentől a csodákat. 

Ami számomra a legutóbb teljesen letaglózó tapasztalat volt, hogy volt egy kölcsönünk, amit egy baráttól 10 évre kaptunk, hogy megvehessük a telkünket. Tíz év alatt az összeg felét sem tudtuk visszaadni számára. Mivel az idén azt éreztük, hogy Isten hív ennek rendezésére, úgy döntöttünk, hogy addig még egy követ sem mozdítunk a háznál. Egy fél év alatt meg tudtuk adni a teljes összeget, amellett, hogy a mi havi bejövő jövedelmünk éppen elég a havi kiadásainkra. Azt, amit tíz év alatt nem tudtunk megadni, most fél év alatt sikerül. Ne kérdezd, hogy honnan, hogyan, mert mi magunk is, akár a külső szemlélő csak csodálkozva állunk, mintha ez nem is velünk történt volna.

Ez a fajta Istenre hagyatkozás még például a szüleink számára is érthetetlen.

– Mi az, amiért a leginkább hálásak vagytok az életben?

– Melinda: Én sokszor gondolkodom ezen. Nagyon hálás vagyok azért, ahogyan minket vezet a Jóisten, beleértve ezt a szűkölködő, ritkán bővelkedő életet – bár néha tényleg nagyon nehéz. De azt látom, hogy ezzel megtart maga mellett. Mert az emberségünk 100 százalékos, és nem tudom, hogy hol lenne a szívünk, ha nem így élnénk. A Jóisten olyan mesterien intézi ezeket a dolgokat, hogy tényleg nem hagy erőnkön felül megpróbáltatni, de alább sem hagyja a csiszolást.

Cotiso: Én hálás vagyok azért, hogy ismerem Istent, mert tudom, hogy milyen volt az életem előtte, és el se tudom képzelni, hogy milyen életem lenne, ha nem ismerhetném Őt. 

Ha kicsit belegondolunk, semmi sem magától értetődő az életben. 

Hálás vagyok azért, aki a Feleségem, azért, akik a Gyerekeim, sokszor viccből emlegetjük, hogy a világ legjobb munkahelyén vagyok, de ez valóban így is van, és különösen hálás vagyok érte. Hálás vagyok a munkatársaimért, de sorolhatnám, hisz végtelenül hálás vagyok.

Ha visszagondolok, tíz évvel korábban nem láttam ennyire optimistán az életemet, amilyen most. Valóban jók a dolgok, nem könnyűek, de jók.

Írásunk első részét itt olvashatják. 

Fotók forrása: Mărgulescu Melinda és Cotiso facebook oldala