Küzdeni méltó módon

Igyekeztem hamar átlendülni a jelenlegi, pusztán politikai pártkötődésem által diktált érzéseimen Karácsony Gergely budapesti győzelme után. Erre azért volt szükség, mert szavakba önteni a valamivel kapcsolatos rossz érzésünket sokkal fontosabb és hasznosabb a jövő tekintetében, mint szabadjára engedni elkeseredett és gyűlöletet ontó énünket. A tanulságokat korrekten, őszintén és pontosan levonó cikkek az utóbbi héten pedig jócskán születtek már.

Éppen ezért ez nem egy gyűlölködő vagy összegző írás, legalábbis nem annak szánom. Csupán szeretném szavakba önteni, hogy miért van bennem gyanakvó aggodalom a következő öt évre nézve, miközben a legtöbben tudjuk, az október 13-i eredményekből a jobboldalnak is épülnie kell: kicsit olyan ez, mint amikor hosszú idő után számítógépünk asztaláról annak lomtárába dobáljuk azokat a fájlokat, amelyek nem odavalók, amelyek elavultak, vagy csupán feltartanak minket abban, hogy jobb, hasznosabb és értékesebb dolgokkal pótoljuk helyüket.

Próbáljuk csak meg beleképzelni magunkat a budapesti „győztes” oldal helyzetébe: jogos az örömük, hiszen ugyanígy érezhették magukat azok a meggyőződéses baloldaliak (hol vagytok?), akiknek végig kellett nézniük a Fidesz mindent elsöprő győzelmét 2010-ben, még ha titkon ők is belátták, hogy abban a helyzetben ez elkerülhetetlen volt.

Ami a legjobban aggaszt a liberális baloldal budapesti térnyerése kapcsán az az, hogy egy olyan politikai erő kap teret, amelyet nem tudok elv- és értékrendszerhez kötni.

Nincsenek olyan kapaszkodói, gyökerei, amelyek az embernek biztos pontként, egyfajta bójaként szolgálhatnának.

Konzervatív keresztényként megvannak az identitásomban azok a biztos alapok, amelyek által soha nem leszek elveszett a világban. Amelyek a magánéletben, a szakmai életben, politikai téren, de minden más területen is segítenek döntéseket hozni. Amelyek segítségével akármi történik körülöttem, mindig el fogom tudni helyezni, lesz értelmezési keretem, legyenek azok a klímaválsággal, a melegházassággal, a politikai folyamatokkal, a média különböző „húzásaival” kapcsolatos, vagy akár nemzetközi, technológiai, globális történések.

A mindenre igent mondó, „haladó Nyugat” után rohanó liberális baloldal számomra nem tud olyan kapaszkodókat nyújtani, amelyek által biztonságban érezném magam. Azt mondják, egy dologról úgy tudjuk leginkább eldönteni, hogy jó vagy sem, ha látjuk a kifutását. Az örökké változó, válogatás nélkül minden – sokszor igen szélsőséges – gondolatot integrálni akaró liberális oldalnál ezt nem látom. Ahogyan nem látom azt sem, hogy ne katasztrófa lenne a vége a mágnesként mindent magába szippantani kívánó politikának.

„Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben sem hisznek, hanem bármiben.” /Chesterton/

Lehet ugyan hinni a haladásban, csakhogy az mindenkinek mást jelent. Azt vallom, hogy azoknak a dolgoknak van jövője, amelyek erős talapzaton állnak, az az ember erős, akinek jelleme, elvei, erkölcsei és hite van, épp ezért gondolom úgy, hogy amit a Budapestet „visszafoglalók” képviselnek nem más, mint a Nyugat átgondolatlan, feltétel nélküli hajszolása, amivel egy szempillantás alatt elveszíthetjük és szétverhetjük azt, amit olyan nehezen felépítettünk. Nem is beszélve arról, hogy úgy tűnik, a magyar lakosság egy része valóban kezdi elfelejteni, mitől kellett megszabadulnunk a kétezres évek végén.

Az igazság az, hogy az utóbbi majdnem tíz évben nemigen volt a jobboldal olyan pozícióban, mint amibe most Budapesten kerültünk: kisebbségként kell megvédenünk értékeinket és elveinket a többségi, általunk károsnak vélt szemléletmódok ellen. Kicsit olyan ez, mint mikor imával és együttérzéssel gondolunk azokra a keresztény társainkra, akiket hitükért üldöznek, sok esetben mártírhalált halnak, mégis néha feltesszük magunknak az őszinte kérdést: ha én lennék ilyen helyzetben, mennyire tudnék kiállni Jézus mellett, érte életemet is adni? 

Tudunk-e harcolni akkor, amikor megtörténik, amitől féltünk? Tudunk-e nemet mondani arra, akire mindenki más igent mond? Tudunk-e erősek lenni akkor, amikor egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyengének lenni? 

Meg tudjuk-e védeni keresztény kultúránkat, a kereszténydemokráciát, amikor a (közel)múlt botrányai, politikusok megkérdőjelezhető tettei, életvitele és szavai által az egész jobboldalról alkotnak képet az „Orbán-rendszert” leváltani akarók és – ami még szomorúbb – maguk a jobboldaliak?

Abban reménykedem, hogy akinek kell, az most a mérlegelést és a helyes konklúzió levonását választja a méltatlan gyűlöletkeltés és ingerkedő, sokszor acsarkodó mondatok formájában felbuzgó elkeseredett támadássorozatok indítása helyett. Márpedig sajnos ebből is akad bőven.

Őszintén remélem, hogy meglátva a szivárvány-mozgalmak egyértelműen előrevetíthető budapesti térnyerését, lesz elég bátorságunk méltó módon küzdeni és kiállni a magunk értékei mellett, rámutatva arra, miért károsak, normalitást mellőzők és Istennek nem tetszők a társadalom torkán lenyomni kívánt ideológiák. Kapaszkodók nélkül elveszettek vagyunk. De még elveszettebb az, aki szerint nincs is rájuk szükség.

Kincses Krisztina