A világvégével riogatók egyik fele őrült, másik fele gazember, de meglehet, hogy mindkettő

A Magyar Nemzetben „Ezek őrültek vagy gazemberek?" címmel megjelenő két részes cikkében Bayer Zsolt rávilágít, hogy nem feltétlenül kell készpénznek venni a globális felmelegedés rémképeit, bolygónk, az emberiség néhány évtizeden belüli pusztulását szigorúan tudományos alapokon előrevetítő klímaszakértők, ilyen-olyan professzorok megfellebbezhetetlennek tűnő jóslatait.

A HVG Jorgen Randersszel, a klímastratégia professzorával készített interjúja nyomán tollat ragadó szerző a klímaváltozással foglalkozó tudományos publikációk néhány gyöngyszemének felidézése előtt kifejti, szerinte „manapság nincs ennél menőbb tudományág, nincs ennél jobban hasznosítható professzorság, ugyanis aki manapság erre adja a fejét, az nem csupán egy tudós – már ha az egyáltalán –, hanem napjaink legfontosabb, legfelkapottabb politikai divatjának kétségbevonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen aktora.

Ma ugyanis minden elmeháborodott társadalommérnök, minden küldetéstudatos, önjelölt próféta, minden haladásmániás egyszersmind klímaszakértő is.

Aki manapság egy kicsit is ad magára ezekben a körökben, az naponta minimum háromszor mond valami rettenetesen riasztót és sokkolót arról, hogy legkésőbb ötven év múlva vége az emberiségnek, ugyanis meg fogunk sülni.

Persze mindjárt felmerül a kérdés, mi van, ha mégis nekik van igazuk? Kétségtelen tény, még ez is lehetséges. Csak egy gondolkodó emberben némi kétséget ébreszt az a tény, hogy ötven évvel ezelőtt már láttuk ugyanezt, csak ellenkező előjellel, továbbá az, hogy állandóan kilóg a politika patás ördög lába ebből az irányított, jól jövedelmező rettegésből”.

A cikk szerzője Táborszki Bálint: A klímakutatók jövendölései 1970-tól napjainkig című, Libertarianizmus.hu-n megjelent írásából elsőként a tudományos módszerről, módszertanról szóló részt idézi.

„Míg az emberek száz évvel ezelőtt megértették, hogy egy tudományos hipotézis – legyen annak belső logikája bármennyire ellentmondásmentes – nem egyenlő az igazsággal, manapság azt látjuk, hogy a sajtó és a nyilvánosság megdöbbentő része hajthatatlan igazságként kezeli magát a predikciót, és tudománytagadónak bélyegzi azokat, akik kétkednek.”

Ha „környezetről esik szó, a nyomát sem leljük az empirikusan bizonyított hipotézis és a hipotézisből következő előrejelzések közötti megkülönböztetés megértésének. Ha követjük a híreket, azt látjuk, hogy a tudósok, a különböző szervezetek, az újságírók, a publicisták, a véleményformálók és a politikusok jóslatokról beszélnek, és azok alapján sürgetik társadalmunk és gazdaságunk legradikálisabb átalakítását a mindenható állam irányítása alatt” – teszi hozzá.

Majd a már említett forrásmunkából merítve Bayer Zsolt a tudományos világ jeles képviselőinek, a legrangosabb egyetemek professzorainak évtizedekkel ezelőtt biztos kézzel festett jövőképeit felelevenítve tálalja az igazi szellemi csemegét.

A citátumokban a csupán Nyugat-Európát, Észak-Amerikát és Ausztráliát elkerülő világméretű éhínségtől kezdve, a légszennyezettség miatt 1985-re felére csökkenő napfény mennyiségen át a 21. században beköszöntő jégkorszakig szinte minden elképzelhető és elképzelhetetlen borzalom szerepel. A kor tudós váteszei az eljövendő katasztrófák sorából csak egyetlen dolgot, a globális felmelegedést felejtették ki. 

Míg korábban a média által halálos rettegésben tartott világ a megfagyástól félt, az utóbbi időben ugyanezt a félelmet ültették az emberekbe, csak éppen a globális felmelegedéssel indokolva a vészhelyzetet.

A cikk szerzője  írásának második részében már 2000-től kezdve erre is egy sor példát vonultat fel, amikben a jóslatok szintén nem úgy teljesültek, ahogyan a vészharangot kongatók elgondolták. Vagyis Angliában újra havazott, és a pentagoni jövendölés sem teljesedett be: mégsem pusztult el a világ.

Az étel- és italkészletért nem ölnek halomra embereket, ellenben a kampányok tematikájában kihagyhatatlanul megjelenik a klímaváltozás témaköre.

A meg nem történt dolgok listája hosszú és fárasztó a cikk szerzője szerint is. Majd visszatér a meginterjúvolt Jorgen Randershez, megjegyezve, hogy a HVG az interjú előzetesé­ben jó érzékkel kiemeli mindazt, ami remekül igazolja a kétrészes írásának címében felvetett dilemmákat, vagyis, hogy ezek őrültek vagy gazemberek, s a kiemelés remekül és cáfolhatatlanul támasztja alá a dilemma feloldását is: mindkettő. Bayer szerint

a „klímastratégia professzora” nyugodt szívvel tehet a klímaváltozással összefüggő jóslatokat, hiszen amikorra azok beteljesülését várnánk, addigra ő már nem lesz az élők sorában.

Szavaiért ilyen módon felelősségre sem lehet majd vonni érdemben. De álláspontja szerint a norvég professzor más vonatkozású szavaiért azonban már most jót kell állnia. „Olyat csak Ceausescu Romániájában és a mai Magyarországról olvastam, hogy a hatalom a lakosság számának emelésével akarná igazolni, milyen fantasztikus az ő országa” – idézi Jorgen Randerst, aki szerint egy ilyen kijelentés után egyszerre tekinthető őrültnek és gazembernek, ugyanis eleve két olyan dolgot mér össze és említ egy lapon, amelyek nem összemérhetők.

A romániai, Ceausescu-féle magyar irtó genocídium, és az annak érdekében szorgalmazott abortuszellenesség sehogy sem említhető egy lapon a Magyarországon elindult családvédelmi programmal. Míg az előbbi azért akarta, hogy megszülessenek a gyerekek, legyen elég román, akikkel be tudja telepíteni Erdélyt, a mostani magyar intézkedések célja, hogy ne tűnjön el a magyarság a térképről.

Bayer nem finomkodik, szerinte 

a „professzor” pont olyan, mint egy náci-kommunista. A jakobinusokkal elkezdődött társadalommérnökök és embertelen ideológiák képviselője, akinek kizárólag az ember nem számít.

Ellenkezőleg, éppen az emberek, életek, egzisztenciák, lelkek, családok, nemzetek, álmok és hitek elpusztítása számít valami elmebeteg egyenlőség nevében.

Majd rávilágít arra, hogy a norvég „tudományos” elgondolás az erkölcsi skrupulusoktól megfosztva logikailag is alapból hibás.

– Ahhoz, hogy egy emberi közösség egyáltalán fennmaradjon, 2,2-es termékenységi rátára van szükség. Vagyis egy társadalom kizárólag akkor képes önmaga reprodukálására, ha legalább kétgyermekes családmodellben gondolkodik.

Az egygyermekes családmodell út a kihaláshoz. Ez a megkerülhetetlen tény – mutat rá a szerző, aki ezek után csak az őrültek házában tudja elképzelni a norvég klímatudort.

A teljes írás itt és itt olvasható.