Múzeumlátogatás receptre

A múzeumok, kiállítások pozitív hatásairól mindannyiunknak lehet tapasztalata. A tárgyak, képek előtt elmélázva, azokban gyönyörködve, saját sorsunkra asszociálva egy időre elszakadhatunk hétköznapi problémáikból. A spontán tapasztalás mellett kutatások is igazolták, hogy a múzeumlátogatás növeli a kortizol szintjét, jó adag boldogsághormont, szerotonint szabadít fel.

Erre építve tavaly novemberben kanadai orvosok a világon elsőként egy kísérleti programban múzeumlátogatási receptet írhattak fel különböző testi és lelki természetű bajok kiegészítő terápiájaként. (Úgy, ahogyan ezt nálunk a fürdőjegyekkel teszik.) Az orvosok 50 receptet adhattak pácienseiknek, egy recept legfeljebb két felnőtt és két 18 év alatti gyerek kiállítás-látogatását tartalmazta.

„Múzeumlátogatáskor hormonokat választ ki a szervezetünk, melyek felelősek a jóllétért. Az emberek hajlamosak arra, hogy ez csak egyes mentális, pszichológiai problémákra (pl. a depresszióra) jó, de ez nem így van. Ajánlatos a cukorbetegek, a palliatív ellátásban, a krónikus betegségben szenvedők számára is.” (Dr. Hélène Boyer kísérletvezető)

Gondolom, nem vagyok egyedül, aki örülne, ha nálunk is átvennék ezt a gyakorlatot. Vagy legalább mi is kipróbálnánk.

hirdetés

Pszichoterápia a múzeumban

Ugyanerre az elvre (a múzeum mint terápiás tér) épített egy angol egészségügyi szervezet (BAAT) mentálhigiénés programot. Az intézmény korábban is foglalkozott művészetterápiával, de csak kórházakban vagy járóbeteg-központokban kijelölt terápiás helyiségekben, most viszont a foglalkozásokat múzeumokban tartják.

Felfogásuk szerint nem orvosi környezetben, távol a kórház megszorításaitól, a gépektől és a fehér köpenyektől, vonzóbb és barátságosabb helyen, műalkotásokkal és tárgyakkal körülvéve hatékonyabb a terápia. A környezet erős érzelmeket, asszociációkat kelthet, felidézheti a jelenlegi vagy múltbeli tapasztalatokat.

A 18 hétig tartó programot a múzeum privát szobájában indították, és a látogatás után egy megbeszéléssel itt is fejezték be. Egy-egy foglalkozás 90 percig tartott. A csoport tagjai kezdetben néhány konkrét feladatot kaptak, például, hogy keressenek három tárgyat, amely gondolatokat ébresztett múltjukkal, jelenükkel, jövőjükkel kapcsolatban, de később már nem voltak ilyen kötöttségek.

A tárgyak láttán a résztvevőkben különös asszociációk keletkeztek, amelyek kitűnően alkalmasak voltak a látogatást követő beszélgetések témájának. Akadt, aki egy viktóriánus íróasztal láttán gondolkodott el személyisége különböző rétegeiről, volt, akit egy római váza élete darabjainak összeillesztésére emlékeztetett, és volt, akit a kiállítási „timeline” inspirált saját idővonalának (benne traumatikus eseményekkel) megalkotására.

A csoport tagjai az üléseken arról számoltak be, hogy összességében csökkent problémájuk súlyossága, és nőtt az önbecsülésük. Néhány visszajelzés:

„A múzeumi foglalkozás sokkal jobb volt, mert nem annyira klinikai. Itt személyiség lehetek, nem csak egy beteg.”
„A múzeumi tárgyak elgondolkodtatnak.”
„ A múzeumi tárgyak olyanok, mint egy ugródeszka.”
„A csoport segített új értékek megtalálásában. Régen gyűlöltem a múzeumokat, de most szeretem őket.”

Két figyelemreméltó kezdeményezést mutattam be röviden. Mindkettő új utakat jár, újszerű, feltehetően hatékonyabb, de legalábbis élvezetesebb terápiás módot „eszelt ki”. Kérés, hogy a biztató kísérletek gyakorlattá válnak, vagy ezek is elvesznek a jobb sorsra érdemes ötletek tengerében? Én mindenesetre bízom sikerükben.

Nyilas György írása
a szerző szociológus

(Forrás: TheConversation)