„Tíz-tizenöt év múlva már úgysem mi fogjuk vezetni a kocsinkat, hanem valamiféle Google-alkalmazás” – hangzott el nemrég egy amúgy jónevű autós szakíró szájából a szentencia. Hihetőnek tűnt. Egy percig.
Úgy fest, az autós-újságíró szakma valamiféle vadonatúj járművekből álló burokban él, és talán el is hiszi az autógyárak által sulykolt jövőképet. Persze ettől szomorkodnak, mert a férfiember szeret vezetni. Ha a közlekedés jövője kizárólag az autógyárak fejlesztőin múlna, talán be is következne a totális önvezetésre vonatkozó jóslat, ám ez messze nem így van.
Néhány évvel ezelőtt a vonatkozó szakma lelkesen publikálta az immár különösebb nehézség nélkül megépíthető Behring-híd tervét. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, leírták: nem is akkora ügy… Az emberiségnek már van annyi sütnivalója, gépe, meg betonja, hogy ha elszánja magát, akkor össze tudja kötni – közúton, egy híd által – Amerikát Eurázsiával, és ím, bejárható lesz száraz lábbal – pontosabban: kerékkel – a Föld minden országa.
Aztán jött az igazi feneség. A fantasztikus hídra valahogy fel kell jutni, odáig is el kell autózni.
Nos, a projekt itt dobta be a törülközőt – egyelőre. Mert a Szibérián meg Alaszkán át építendő, összesen majd’ kétezer kilométernyi autópálya már kemény diónak bizonyult. Ez lenne az ára ugyanis annak, hogy a Behring-híd ne csak úgy álljon a levegőben, hanem valóban összekötőjévé váljon a két kontinens közlekedési hálózatának.
Szóval ahhoz, hogy mi a kocsiban családilag társasozzunk, miközben a géptáltos vadul hajt velünk lagziba a vajszlói rokonokhoz – kell még néhány dolog autónk sokadik generációs önvezető-tudományán felül.
hirdetés
Igen, kitalálták. Az önvezetést kiszolgáló utak. Jól érzékelhető-látható útburkolati jelekkel, sávokkal. Télen-nyáron, esőben-hóban, tisztán. Aztán meg kellenek jól látható közlekedési jelzőtáblák is. De nem olyanok, mint amilyen például a baranyai Bogádmindszent felől érkezőket fogadta még nemrég az 5814. számú forgalmas út kereszteződéséhez érve. Ahol a stop tábla elé helyezték bölcsen a buszmegállót, így ha éppen bent áll egy busz, akkor nemhogy a hiperszuper önvezető autónk, de akár egy Trabant is akkorát csattanhat, hogy a temetkezési vállalkozó adja a másikat…
Napjainkban Magyarországon körülbelül 1100 kilométer autópálya és mintegy 300 kilométer autóút várja sok szeretettel az önvezető kocsikat. Tegyük fel, hogy a közel 7000 kilométernyi főút is előbb-utóbb alkalmas lesz az okosautózásra. Akkor már csak a maradék 70 000 kilométer (!) aszfaltozott úttal kéne még valamit kezdenünk – a maradék 160 ezer kilométer nem szilárd burkolatú utat most hagyjuk…
Van abban valami igazság tehát, hogy a magyarországi úthálózat igazából szekérforgalomra van optimalizálva – de ne keseredjünk el. Bolygónknak csak elenyésző részét képezi Ausztria, Németország meg a Benelux-államok. Gondoljunk csak a szintén buja úthálózattal rendelkező Ázsiára, Afrikára, Közép- és Dél-Amerikára, Ausztráliára, Indonéziára – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Nem mellesleg azért is a legfontosabbak, mert a világ autótermelésének zöme ezeken a helyeken talál gazdára.
A fentiek tükrében már mintha kevésbé kéne aggódniuk a tradicionális autózás rajongóinak. Tesztpilótáink meg örüljenek csak tovább, ha a sokadik generációs, mindenféle vezetési segédlettel felturbózott tesztautó anélkül végigaraszol a budai alsó rakpart dugójában, hogy közben nem kell sem kormányhoz, sem pedálhoz érnie a sof…, izé, utasnak, ráadásul nem áll bele fejjel egyik dunai uszály tatfedélzetébe sem.
