A tisztelet kultúrájának visszaállítása nem politikai vagy ideológiai kérdés, hanem a túlélésünk záloga
Valamikor útközben elhagytuk a fonalat. Nem egy csapásra, nem egyetlen hangos robbanással, hanem csendben, apránként, mint amikor a rozsda egyre mélyebben eszi bele magát a tiszta fémbe. Ha ma körülnézünk a világunkban – legyen szó a fizikai valóságról vagy az online tér végeláthatatlan csatateréről –, egyre nehezebb szabadulni a fojtogató érzéstől: a tisztelet kultúrája végóráit éli. És ami a legijesztőbb, hogy ezt a morális eróziót sokan a modernitás, a „szólásszabadság” vagy az egyéni önkifejezés köntösébe öltöztetve próbálják eladni nekünk.
Pedig a tiszteletlenség nem modern. Nem menő, nem progresszív, és végképp nem a szabadság jele. A tiszteletlenség egyszerűen primitív.
Nézzük meg, hova jutottunk a mindennapokban. Elég felszállni a buszra, beállni egy bolti sorba, vagy – ha igazán erős idegzetűek vagyunk – megnyitni egy tetszőleges közösségi médiás kommentmezőt. A másik ember létezése, véleménye vagy méltósága ma már sokak szemében semmit sem ér. Ha valaki nem ért velünk egyet, az nem egy vitapartner, akivel kulturáltan lehet ütköztetni az érveket, hanem egy elpusztítandó ellenség, akit a sárga földig kell alázni. A tekintély, az idősebbek tapasztalata, a tanári vagy a szülői szó súlya elpárolgott. Helyét átvette a gátlástalan és gőgös egocentrizmus: az „én mindent jobban tudok, és jogom van mindent tönkretenni magam körül” mentalitása.
De miért tragédia ez? Azért, mert a tisztelet nem valami ódivatú, XIX. századi illemtani maradvány, amit feleslegesen hurcolunk magunkkal. A tisztelet a működő társadalom kötőanyaga. Az a láthatatlan társadalmi szerződés, ami biztosítja, hogy ne essünk egymás torkának az első adandó alkalommal. Ha ezt a kötőanyagot módszeresen kikapargatjuk a falak közül, a ház össze fog omlani. Nemzetként, közösségként, családként egyszerűen életképtelenné válunk, ha elveszítjük az egymás iránti alapvető emberi méltóság megadásának képességét.
A tisztelet kultúrájának visszaállítása nem politikai vagy ideológiai kérdés, hanem a túlélésünk záloga. Nem várhatunk arra, hogy „majd a törvények” vagy „majd a nagypolitika” megváltoztatja az emberek lelkét. Ezt a harcot a legkisebb körökben kell megvívni. Ott kezdődik, hogy a gyereknek megtanítjuk, miért nem beszélünk tiszteletlenül a tanárral vagy az idősebbel. Ott folytatódik, hogy a sarki fűszeresnek visszaköszönünk, és a másik ember véleményét nem habzó szájú gyűlölködéssel, hanem emberi hangon bíráljuk.
Itt az ideje kimondani: az empátia és a tisztelet nem a gyengeség, hanem a belső tartás és az erő jele. Ha nem kapjuk össze magunkat, és nem építjük fel újra ezt a lebontott kultúrát, akkor egy olyan rideg, embertelen világot hagyunk a gyerekeinkre, amelyben a hangosabb, a gátlástalanabb és a gúnyosabb fog uralkodni. Ezt pedig egyetlen jóérzésű ember sem akarhatja.
