Vigyázat, ez a tevékenység függőséget okoz!
A hirado.hu honlapon megjelent írás azt járja körül a szakemberrel, hogy nem is annyira veszélytelen a családtörténeti kutatásokba belekezdeni, mert aki egyszer nekifog, többé nem tudja majd abbahagyni. Ugyanis, ha akad egyszer egy nyom, amely boldog vagy tragikus életű ősei megismerése felé vezeti a kései utódot, akkor egészen biztosan talál egy bosszantó hiányt a családfán, mindig rále egy egy ősre, akiről azon kívül, hogy léteznie kellett valaha, semmit sem sikerül kideríteni, bármennyit is fáradozunk.
Szóval izgalmas szellemi kaland, amiből az ember nem egykönnyen szabadul, persze nem is kell, hiszen „mindenkit érdekel felmenőinek története, az ennek megismerése felé vezető út pedig általában a családfa »felállításával« kezdődik”.
Az ősök iránt való kíváncsiság egyidős az emberiséggel, gondoljunk csak a Bibliában is leírt genealógiára, amely közül az egyik leghíresebb éppen Jézus származását fejti föl Dávid királyig.
A családfa kutatásának az elődök iránt tanúsított ilyesféle érzelmi háttere, vagy akár racionális indoka is lehet, sőt talán e kettő ötvözete motiválhatja az amatőr és a professzionális kutatót a témában való komoly elmélyedésre.
A cikk kitér a kommunizmus évei alatt bekövetkezett „múltvesztésre”, amit aztán kitartó és sziszifuszi kutatómunkával igyekeztek pótolni a rendszerváltást követően, ugyanis az előtte való években a családfák kutatása szinte lehetetlen volt.
A Magyar Családtörténet-kutató Egyesület 2011-ben alakult meg, alulról jövő kezdeményezéssel, kezdetben elsősorban a fentebb említett jó negyvenesztendős múltvesztés pótlásának igényével – mondta Reicher Péter a hirado.hu-nak.
Az egyesület több mint százhúsz önkéntese, az elmúlt nyolc esztendőben mintegy húszmillió nevet, ahhoz kapcsolódó kézzel írott adatot indexelt, azaz olvasott el, értelmezett, és vitt fel egy számítógépes adatbázisba ezzel segítve a témában járatlanok munkáját, hiszen nem könnyű minden tapasztalat nélkül XVIII-XIX. századi latin és német nyelvű egyházi fóliánsokat tanulmányozni.
Az elnök szerint egyesületük egyik legfontosabb kihívása éppen az, hogy a genealógiába bonyolódott idősebb korosztályt bevezessék a digitális technológiák rejtelmeibe. Csetelő, e-mailező, szkennelő, családfakutatóprogram-felhasználó nagyszülőket „képeznek ki” időről időre, akik ebbéli tudásukat aztán az unokákkal való kapcsolattartásban is kamatoztathatják.
Magánúton is érdemes családfakutatásba kezdeni, sőt! – állítja Reicher Péter. Amerikában például a kertészkedés után a második legnépszerűbb hobbi a családfakutatás. Jelenleg több mint 1240 tagja van a Magyar Családtörténet-kutató Egyesületnek, ez azt jelenti, hogy csak az egyesülethez köthetően ennek a számnak a többszöröse foglalkozik jelenleg családfakutatással személyes indíttatásból, elhivatottságból vagy hobbiból.
Az egyesület tagjai helyben (lakóhelyükhöz köthető) ismert családokat és forrásokat kutatnak, nem csak anyakönyveket, hanem javadalmi összeírásokat, költözéseket, névváltozásokat, síremlékeket is.
Az egyesület felvette a kapcsolatot a Nemzetpolitikai Államtitkársággal is, a tervek szerint a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi-programban részt vevő magyar fiatalok – akik közül több mint kétszázan mennek minden évben kilenc hónapra külföldi magyar közösségekbe – feladatai közé emelnék a családfakutatást, ezzel a határon túli magyar közösségekben a magyar identitást kutató és erősítő programot hoznának létre.
Az egyesületről az elnök elmondta azt is, hogy „egy ilyen nagy közösségnek már nemcsak lehetőségei, hanem kötelességei is vannak, amik már megjelennek a mindennapokban és a köz ügyeiben is. Hogy a közelmúltból hozzak ehhez példát: a venezuelai magyarok hazahozatala is családfakutatáson alapult.”
További izgalmas információk olvashatók még a cikkben e szenvedélyes és sokakat érdeklő kutatási területről.