Egy választás mindig sorsdöntő. Egy választás mindig az emberek jövőjéről szól. Egy választáson egy nemzet közössége mindig kicsit sorsot is választ magának. Most ugyanakkor ennél is jóval többről van szó.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem volt olyan háború, amely jólétet és virágzást hozott volna az abban résztvevőknek. A háború mindig szenvedéssel, bajjal, lemondással jár. Persze a győztes és a vesztes felek később másképp ítélik meg a történteket, de a lakosság mindenképpen veszít. Életet, otthont, hitet, biztonságot. Egy másik dolog, amit megtanulhattunk a történelemből, hogy egy világháború sosem úgy kezdődik, hogy valamelyik fél kijelenti, hogy mostantól világháborúban állunk. Amikor a Monarchia 1914-ben hadat üzent Szerbiának, könnyen lehet, hogy ők maguk sem gondolták, hogy az az első világháború kezdete. Ahogyan Gleiwitz megtámadásakor sem volt evidens, hogy azzal indult el az emberiség legnagyobb pusztítást okozó konfliktussorozata.

Éppen ezek a példák mutatják meg, hogy mennyire kényes a mostani helyzet és mennyire fontos lenne, hogy a Nyugat önmérsékletet tanúsítson.

Mert nem tudjuk, mi az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem tudjuk, mi az a nyilatkozat, ami már tetteket szül, és hogy azokra a tettekre milyen válaszok érkeznek a másik fél részéről. A Nyugat ugyanakkor már túl van azon a ponton, hogy magától visszavegyen a háborús pszichózisból. Olyan messzire mentek az atomháborús tervekkel, a sorkatonaság visszaállításának ötletével és a nyugati katonák Ukrajnába küldésének szükségességéről szóló nyilatkozatokkal, hogy egyszerűen nem tudnak hátrálni.

A háborús pszichózis olyan lett, mint a drog. Egyre több kell belőle ahhoz, hogy a függő jól érezze magát, hogy érezze a szer hatását.

A negatív spirálból pedig csak egyetlen kiút létezik. Az, ha vasárnap egy nagyon komoly figyelmeztetést küldünk. Egy jelet arra vonatkozóan, hogy eddig és ne tovább! Hogy igenis megálljt kell parancsolni az őrületnek, hogy mi nem akarjuk, hogy a fiainkat a frontra vigyék, és nem akarunk háborús gazdaságban élni. Egyértelmű üzenetet kell eljuttatnunk Brüsszelbe arra vonatkozóan, hogy elég volt a háborús őrületből, és most már a tűzszünet, majd a tartós béke irányába kell lépéseket tenni.

Látjuk azt is, hogy milyen komoly erők igyekeznek elhallgattatni a békepárti hangokat. Ott volt a brüsszeli konferencia betiltása, a Robert Fico, békepárti szlovák miniszterelnök elleni merénylet, Orbán Viktor kormányfő Békemeneten elmondott beszédének facebookos letiltása. Ne legyenek kétségeink:

a békepártiak a zavar az erőben, a szálka a köröm alatt, a „nagy biznisz” elrontói. Csakhogy ők vannak többségben!

A nyugati társadalmak nagy részének elege van a háborúból. Szolidáris az ukránokkal, de nem akar a saját élete és jóléte árán segíteni nekik. És nem is kell. A keresztényi tanítás is arról szól, hogy akkor tudunk igazán segíteni, ha mi magunk közben nem leszünk gyengék. Európa persze – mint oly’ sok más keresztény intelmet – ezt is elfelejtette, és erőn felül, a saját állampolgárai kárára is segíteni próbál. Közben pedig nem veszi észre, hogy a háborún nyerészkedő spekulánsok zsebeit tömi. Akiknek persze a konfliktus folytatása az érdeke, éppen ezért mindent megtennének, hogy a békepártiakat elhallgattassák.

Vasárnap azt is meg kell mutatni, hogy a béke hangját nem lehet elhallgattatni!

Rá kell végre jönniük a háborúpártiaknak is arra, hogy a józan többség szerte Európában békét akar. És ha ez megtörténik, és Donald Trump is nyerni tud ősszel Amerikában, akkor tényleg eljöhet a várva várt béke. Ha vasárnap elegen leszünk, megkezdhetjük a változást, ha nem, akkor Európa vonata tovább robog egy nagy háború felé. Történelmi időket élünk, és történelmi a felelősségünk.

Címlapkép: Megérkezett a Békemenet a Margitszigetre; 2024. június 1. Fotó: GK