Ungváry Zsolt: A sír, hol nemzetek süllyednek el…
Magyarország az elsők között volt Európában, ahol kongatni kezdték a vészharangot a kevés születés miatt. Nem is a politikusoknak, hanem íróknak (Fekete Gyula), nemzetükért aggódó értelmiségieknek tűnt fel, és – tűrve a gúnyolódást, kioktatást is – vitték bele a problémát a közbeszédbe.
Biztos szerepet játszott benne az is, hogy mi aztán igazán tudtuk és értettük, mit jelent a nemzethalál, az ország elvesztése, idegenek megjelenése, az őslakosság térvesztése, majd jogfosztása. Herder jóslata már a XVIII. század végén a magyarság beolvadásával számolt, ennek ellenére ma is megvagyunk, arányszámunk a Kárpát-medencében nem rosszabb, mint a jóslat megszületésekor volt. A néplélekbe azonban beleivódott, a XIX. században Kölcseytől Vörösmartyig sokan megfogalmazták ezt a víziót, Trianon pedig olyan mélyen égette bele a hazavesztés érzetét a magyarságba, hogy azóta is igen érzékenyek vagyunk minden olyan jelenségre, amelyből visszaszorításunkra következtethetünk.
Azon szerencsésebb nemzeteknél, amelyek ezt nem élték meg (sokszor ők maguk voltak a kiszorítók, asszimilálók, hódítók), lassabban esett le a tantusz, és nem is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint mi. Az nyilvánvalóan baj, ha csökken a lélekszám, különösen, ha a jövő generációi fogynak el. De míg mi ebben egy elsősorban lelki-nemzeti problémát látunk, a materialista nyugati világ ezt munkaerőhiányra, összeomló nyugdíj-rendszerre, főleg gazdasági kérdésekre fordítja le. Ezért érzik megoldásnak például a mesterséges intelligenciát vagy a gépesítést. Persze, ha szép csendben kihalunk, kinek a fenekét törli ki a robotápolónő?
Ha nem a demográfiát illető intézkedésekkel oldjuk meg, hanem kizárólag betelepítéssel (tehát csak gazdasági racionális szempontokat keresünk), akkor megszűnik mindaz, amiért élünk. És úgy járnak a nyugati országok, mint mi Trianonnal. Nem is háborúban, vesztes csatákkal foglalják el tőlük a hazájukat, hanem mint a törökök Budán. Beszivárognak.
Persze magyar nyelven is születnek olyan írások, amelyek bemutatják a miénktől gyökeresen eltérő gondolkodást, mint az alábbi, amely mintha egy konzervatív-nemzeti tankönyvbe készült volna illusztrációnak, bemutatva mindazt a félreértést, nézetkülönbséget, hazugságot, aminek egész világképünk az élő cáfolata. Ezért kivételesen hosszabban idézem:
Mindent összevetve, csábító az alacsony termékenységi rátát megoldandó válságként beállítani. Számos kiváltó oka azonban önmagában üdvözlendő. Ahogy az emberek egyre gazdagabbak lettek, általában kevesebb gyermeket vállaltak. Ma már más kompromisszumokat kell kötniük a munka és a család között, és ezek többnyire jobbak. Tévednek azok a populista konzervatívok, akik azt állítják, hogy az alacsony termékenység a társadalom kudarcának jele, és a hagyományos családi értékekhez való visszatérést követelik. A több választási lehetőség jó dolog, és senki sem tartozik másoknak azzal, hogy gyermeket neveljen. A liberálisok ösztönzése a bevándorlás fokozására sokkal nemesebb.
Az, hogy a gazdagabbakat kevesebb gyermeket vállalnak, színtiszta önzés. Az alacsony termékenységi ráta igenis kudarc, hiszen ha nincs kinek továbbadnunk szellemi-gazdasági javainkat, akkor minek is az egész. Egy felélő generáció, az mindig hanyatlás. Ha a jövőnket – vagyis életünk folytatását – feladjuk, azzal nem csak saját életünket, de felmenőink összes küzdelmét, tettét utólag tesszük értelmetlenné. Ez egyszere ostobaság és kegyetlenség. Aki így gondolkodik, annak természetesen érdektelen, kié lesz az ország, az épített és szellemi örökség. Az ő lemondásuk hozza el az eltörlés kultúráját, hiszen az újak már nem folytatni akarják azt, ami volt, hanem a sajátjukat teszik a helyébe.
Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép.
– írja Kölcsey, amibe mi beleborzongunk, ők viszont vállat vonnak. Ez a két szemlélet nem fér meg egymás mellett, és ha elfogadnánk az ő narratívájukat az a saját halálos ítéletünk volna. Az pedig, hogy a bevándorlás fokozása „nemesebb” lenne a saját utódoknál? Embereket kiszakítani a közegükből, olcsó munkaerőnek, kvázi rabszolgának a kényelmünk érdekében idehozni, mint annak idején a négereket Amerikába? Ez a nézet egyetlen szempontot lát: mi a jó nekem; és mindezt undorítóan leönti valami humanitárius mázzal.
A franciák, belgák, németek már irreverzibilisnek látszó vereséget szenvedtek. Miben bízhatnak, lesz-e visszaút, lesz-e honnan visszaszerezni a hídfőállásokat vagy legalább a maradék Európa megmenekülhet-e? A rekonkviszta vagy a török kiűzése mögött ott állt a keresztény Európa; kell egy bázis, ahonnan a felszabadítás megindul. Ezek lehetnénk, ezek maradtunk mi.
Ha már a saját országukat elveszítették, a francia, német, belga (olasz, spanyol) keresztények önfeláldozó odaadással kellene, hogy támogassanak minket, megmaradt keresztényeket. De annyira elhülyültek (vagy beletörődtek a vereségbe) ők is, hogy ennek a – részükről részben öncélú – szolidaritásnak nyomát se látni.
Persze, nélkülük is megpróbálunk megállni a vártán Hunyadi, Dobó, (a horvát) Jurisics és Zrínyi, Szondi, Dugovics Titusz utódaiként. Nagyon nehéz lesz. De legalább a harangot kongathatnák értünk.
A címlapkép forrása: Pixabay