Legyen végre egy akol és egy pásztor!
Konzervatív fókusztévesztés és a hamis kánon
Nem letagadva a valóságot, őszintén vállalhatjuk, hogy az értékőrzés emberei a nagy küzdelmeikben olykor szintén képesek elveszíteni a figyelmet, amely ahhoz szükséges, hogy élő kapcsolatuk lehessen Istennel. Pásztor nélküli juhokként bégetnek csak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a fókusztévesztés még mindig jobban korrigálható, mint a vonatkoztatási pontok nélküli káosz.
A zavar leginkább akkor keletkezik a rendszereinkben, amikor a kereszténység jelszavait használva bizonyos csoportok a kereszténységtől teljesen elrugaszkodott nézeteket kezdenek el képviselni, ellentmondást nem tűrő kiállással.
Ezekből lesz aztán a „mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen” mentalitás. És a „ne erőltessük rá a saját boldogság fogalmainkat másokra” nézet. Szeressünk mindenkit a hibájával együtt – mondják. Mindazokat azonban, akik kiszólnak ebből a túlontúl intenzíven nyomuló, ránk erőltetett kánonból, elhallgattatják.
Sokan más akolból érkeztünk
Én hiszem, hogy létezik az evangéliumi egyetlen akol, ahová Isten egybegyűjti az övéit. Azt is tökéletesen el tudom fogadni, hogy vannak más akolból valók, akik meghallva a Jó Pásztor hangját, elhagyják korábbi megszokott életüket, és csatlakoznak az egyetlen nyájhoz. Én is így érkeztem: máshonnan, a pásztor szavára. Miért ne jöhetne bárki hasonlóképpen?
Viszont ez a jó hang megváltoztatta az életemet. Többé már nem voltam ugyanolyan, mint korábban. Bevallom, nem is akartam korábbi valómhoz visszatérni. Nem volt többé vonzó. Hazaérkeztem. És amikor mégis elkóborolok, bízhatok abban, aki utánam jön, otthagyva a kilencvenkilencet.
Milyen jó is ez a szivárvány minden színében ragyogó, a vízözön irgalma utáni egység Istennel! Azon az eső utáni napszárította helyen, ahol elutasítják a bűnt, de tárt karokkal ölelik át a bűnöst.
(És engedtessék meg nekem, hogy visszafoglaljam az Istenben hívők számára, és végre olyan jelentésre alkalmazzam ezt az égen látható csodálatos piktúrát, amelyre rendeltetett.)
A keresztények egysége nem holmi humanitás, hanem közös nevező Istenben
Egy akol és egy pásztor
Mindezek után érthető, hogy miért nem fogadom el, és miért nem hívogató számomra az a globális kavalkád, ahol a humanitáson alapuló szereteten kívül nem létezik magasabb rendű érték. Ahol a tízparancsolat első három, kőbe vésett, Istenre vonatkozó iránymutatását porrá zúzzák, és esetleg kielégíti őket pusztán a második kőtábla.
Hiszen ebből fakad majd az a szemlélet, hogy fogadjuk el azt az akármilyen állapotot, amely másnak boldogságot okoz. De miféle boldogságot? Olyat, amely önmagába foglalja az örök távlatokat vagy az ideig-óráig tartót? A szivárvány sokfélesége eredendően a harmóniát szimbolizálja Istennel. Ehelyett arra használják, hogy összekeverjék az istenest az istentelennel, hogy így eljussanak a hazug konklúzióig, amelyben már semmi sem utal az élő kapcsolatra a Pásztorral.
Pedig ő ma is szól. Hívogat, hogy hagyjuk ott az életünk eddigi bűneit, hitetlenségét és bizalmatlanságát. Legyen végre egy akol és egy pásztor!
Gável András
Akik a pápánál is pápábbak – romboló relativizmus az egyházban
A keresztények egysége nem holmi humanitás, hanem közös nevező Istenben
A keresztények egysége nem holmi humanitás, hanem közös nevező Istenben
A kiemelt kép forrása: Unsplash/Pawan Sharma