Társadalomkísérlet a Hortobágyon
– A kommunista rendszer erőszaktettei igen sokfélék voltak: az agitáció, az internálások, valamint a falvakba történő kitelepítések mellett 1950 nyarára létrehozták a hortobágyi „telepesek” kényszermunkatáborait is. Mik voltak ezeknek az okai?
– A közvetlen ok 1950 nyarán a Jugoszlávia és Magyarország között folyó ún. kisháború „élesbe” fordulásának veszélye és reális esélye volt. A KOMINFORM JuKP-t elítélő bukaresti határozatai után, 1948 nyarától országunk Jugoszláviával érintkező déli határövezete potenciális hadműveleti területnek számított. A déli védelmi rendszer műszaki kiépítésével párhuzamosan szükségessé vált a határőrizet megerősítése és a határövezet igazgatásának katonai szempontok szerinti átalakítása. Ebben az átrendezési folyamatban került sor 1950 júniusában a kitelepítések első nagy akciósorozatára.
Június 7. és 11. között 894 szerzetest telepítettek ki határ menti rendházaikból. Őket ideiglenesen az ország belsejében kijelölt szálláshelyekre zsúfolták be.
Június 23-án pedig – Zöld Sándor belügyminiszter júliusi jelentése szerint – 2446 személyt deportáltak családostól Hortobágy és Nagykunság pusztáira. Meglehetősen „forró” helyzetben: a világháborúval fenyegető koreai háború kitörése előtt két nappal. Ehhez járult még június 26-án 34 vasutas családtöredék: asszonyok és gyerekek deportálása Hatvanból, ugyancsak hortobágyi kényszermunkatáborokba.
Ez a „klerikális reakció” szétverésére irányuló lecsapás volt: a hatvani ferences kolostor felszámolása és a közeli vasutastelepet megcélzó tisztogatás. A barátok börtönbe, a vasutas családfők Recskre kerültek. A hatvaniak elhurcolása már a kezdet kezdetén jelezte, hogy a deportálások nem korlátozódnak a határövezet kiürítésére.
Politikai kampányokhoz: a klerikális reakció felszámolásához, a kollektivizálásához, ellenséges csoportok, közösségek felbontásához kapcsolódnak. Például a vasutasokhoz, akik nap mint nap szemtanúi voltak az eseményeknek. Esetenként megtorlásra kiszemelt személyek, személyes bosszú áldozatai is célkeresztbe kerülhettek.
– Az 1950 nyarán megkezdődő elhurcolások meddig tartottak?
– A vidéket sújtó át- és kitelepítések 1953 nyaráig folytatódtak a Tiszántúlon. Ennek a feltöltődésnek és abban a hortobágyi kényszermunkatáborok létrehozásának átfogóbb történeti okai
a társadalom proletarizálás jegyében folyó átalakítás-kísérletének összefüggésrendszerében azonosíthatók.
Abban a társadalom összes szegmensét érintő forradalmi szerkezetátrendezésben, amely 1945-ben kezdődött, és amelynek felgyorsítása aztán évről-évre követhető. Ennek a gyorsításnak a következménye az egyszerűség kedvéért a „hortobágyinak” ismert 12 tábor. Pontosítva a helyszíneket: Árkus, Borzas-Mihályhalma, Borsós I. és II., Kónya, Elep, Ebes, Tedej, Lenin-tanya a Hortobágyon és a Hajdúság peremén; a hortobágyi pusztákkal érintkező Kócspuszta táborai, továbbá Kormó, Tiszaszentimre-Kilences és Erzsébet tanya, Lászlómajor Nagykunság pusztáin.
– Milyen körülmények fogadták a „telepeseket” a Hortobágyon?
– A „telepeseket” az állami gazdaságok kiürített majorjai és tanyái fogadták. Pontosabban: a major gazdasági épületei, többnyire juhhodályai, istállói, ahonnan viszont a trágyát és az almot a beszállásolt családoknak kellett kiüríteniük. A későbbiekben a még megmaradt tanyák kiürítésében és bontásában maguk a „telepesek is” – nem saját jószántukból ugyan – de tevőlegesen közreműködtek.
Az elhurcolást irányító ÁVH érkeztetés után a deportált szállítmányokat átadta az őket már váró kihelyezett rendőrőrsöknek. Ezek a major jobb állagú épületét foglalták el. Majd eligazítás következett az őrsparancsnok és illetékes gazdasági vezető részéről. Az első napokban kijelölték a tábor őrbódékkal biztosított határait, a rabok tisztségviselőit (táborparancsnok, beszerző stb.),
később kiválasztódtak a rendőrség bizalmi emberei is: a besúgok.
Az első hetekben kialakult a táborrend – a korábbi időkből örökölt mintákat követve. Sajátosságok persze voltak: a huszadik századi változatokhoz viszonyítva, többnyire a hortobágyi táborok előnyére. Szigor, brutalitás, „lazaság” stb. tekintetében a 12 tábor között is jelentős különbségek voltak.
Visszatérve a szálláskörülményekre: egy szempontból nem különböztek ezek a táborok: bármilyen szorosan zsúfolták össze a rabokat, többnyire már az első turnusok sem fértek be az épületekbe. Ezzel érkeztetés után azonnal elkezdődött a szarkasztikusan
„Tiéd a tábor, magadnak építed!” szlogennel jellemezhető folyamat, ami a táborélet végéig tartott.
A kisebb-nagyobb deportált szállítmányok, családtöredékek, egyének három éven át folyamatosan érkeztek, anélkül, hogy az ÁVH a fogadóhely gazdaságával és rendőrőrsével egyeztetett volna. Miután az első nagy létszámú turnusban érkezettekkel kialakíttatják a tábori élet többé-kevésbé fenntartható kereteit, kiderült, hogy az egész nem működik: kell a hely a gazdaságnak, a munkára tulajdonképpen másutt van szükség. Ez újabb elszállásolási gond. És legfőképpen: jön az újabb és újabb telepesszállítmány,
érkeznek szórványosan az internálásból, vizsgálati fogságból kiengedett fogvatartottak, renitens volt görög partizánok, börtönből szabadult rabok, akiket a hatóságok mégsem engednek szabadon,
mert például lakásukat elfoglalták, hozzátartozójuk egyébként is az Alföldön van valahol – irány Hortobágy vagy Nagykunság valamelyik tábora. A tábornak helyben vagy távolabbi helyen folyamatosan épülnie és bővülnie kell. A hortobágyi-nagykunsági táborok tulajdonképpen mozgó szállásrendszernek tekinthetők, és ez a mozgatás-építés-bővítés jórészt a „telepesekre” hárult. A kócspusztai tábor őrizeteseit például két év alatt négy nagyobb helyre mozdították el a pusztában.
– A hortobágyi zárt táborok léte ma sincs benne igazán a köztudatban. Mi lehet ennek az oka?
– Az, hogy a hortobágyi kitelepítések nem uralják a köztudatot, tulajdonképpen érthető. A társadalomkísérlet előbb említett forradalma családok százezreinek napi életfeltételeit, együttélési rendjét forgatta fel, esetenként a hortobágyiakéhoz hasonló vagy azt meghaladó brutalitással. Ebben a milliós tömegben a 8500 körüli személyt, 2500 körüli családot számláló hortobágyiak története kis tételnek számít.
Kutatóként óvakodnunk kell a sérelmi csőlátás emlékezetpolitikai közösségeket természetszerűen uraló beállítódásától.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy akik mai évfordulókon, emléknapokon idézik fel „Hortobágy poklát” és az ötvenes éveket, azoknak szülei, még inkább nagyszülei és dédszülei élték át ezeket a poklokat. A korabeli körülményeket dokumentáló történeti ismeretanyag tanúságaként sok esetben másként, mint ahogy az utódok elbeszélésében megjelenik. Ami ma elviselhetetlennek tűnik, az akkor elviselhető volt, amin akkor elborzadtak, azon mi esetleg átsiklunk.
Más volt az emberek tűrőképessége, komfortigénye, mások voltak túlélést segítő fizikai és lelki tartalékai.
A háborút és a frontok átvonulásait követő háborús állapotot – a ki- és bevagonírozásokat, a családtagok eltűnését, a meneküléseket, éhezést és a megalázó helyzeteket – napi szinten átélt generációk számára Hortobágy más volt, mint amilyennek azt ma hajlamosak vagyunk elgondolni. Az emlékiratokban, nemrég még megszólaltatható aggastyánok elbeszéléseiben visszatérő sóhaj a vagonból kilépve a fényre: Legalább itthon vagyunk. Arra ugyanis addig nem volt példa, hogy ha egy emberekkel tömött szerelvény elindul, abból a végállomás-kiszállás még az országon belül fog megtörténni. A Mauthausent megjárt, siklósi zsidó kocsmáros jut eszembe, aki a marhavagonban megkönnyebbülve nyugtázta: Legalább együtt a család. Ő hazatért ’46-ban, külön elhurcolt felesége Auschwitzban halt meg. – Na, végre megszabadultam tőlük – lánya emlékezése szerint így sóhajtott fel a porcsalmai gazda árkusi beszállásolásuk közben, felidézve egy pillanatra a kuláknyomorgatás otthoni mindennapjait. Hosszan sorolhatnám az eseteket.
– A határsávból való kitelepítés csak egy eszköze volt a hatalomnak a parasztság, a vidéki társadalom megregulázására. Terepkutatásaik során sikerült a helyi állami erőszaktettek folyamát feltérképezniük?
– A kitelepítések helyszínein járva, az elhurcolt családok emlékét, maradványait keresve gyakran nekünk szegezik a kérdést: És mit gondolnak, közben az itthon maradottakkal mi történt? A hortobágyiak deportálását megelőző éveket, hogyan élte meg a község? Így fordulhat elő, hogy miközben egy-egy faluban Hortobágyot megjárt családokat keresünk, az ő történetük – rokonságuk, közösségi kapcsolataik révén – a több hullámban lebonyolított lakosságcserékhez, tömeges száműzéshez, internáláshoz, vagyonelkobzáshoz, szadista kulákgyötrésekhez is kapcsolódik.
Nem tehetjük meg, hogy a „hortobágyi szálak” – generációkat átfogó életút-történetek – felfejtése közben figyelmen kívül hagyjuk a család- és tulajdon-átrendeződés korszakokat átfogó szövevényét.
A terepen, levéltárakban, helytörténeti anyagokban, családi hagyatékokban szemügyre vett hortobágyiak kis csoportja – ha úgy tetszik „esete” – kutatásaink kiindulópontja. És nagyon sok ilyen mikrotörténeti megközelítésben kutatandó kiindulópontunk van.
A deportálás merítőbázisain: az ezer kilométer hosszúságú határ mentén és beljebb az országban több mint félezer kitelepítéssel érintett település; a célállomásokon és környékükön: a rabtáboroknak helyet adó alföldi pusztákon több ezer hektárnyi terület.
Visszatérve a köztudatra: a hortobágyi kitelepítésekről szólva, a közbeszédben – sőt szakszövegekben, hivatalos megnyilvánulásokban is – rögzült a „hortobágyi zárt tábor” kifejezés. Hogy ennek a kifejezésnek a léte mire vezethető vissza, arra most nem térnék ki. Legyen elég itt annyi, hogy ez a megnevezés a táborok jellegét nem pontosan azonosítja. A többnyire tőkehiányos pusztai állami gazdaságok majorjaiban kialakított rabgazdaságok: az ún. „telepes” táborok – iratokban olykor „beutaltnak” nevezett –
lakói olyan rendőri őrizet alatt álló, kényszermunkára fogott családok voltak, akiknek munkaképes tagjait táboron kívüli üzemegységekben dolgoztatták, esetleg távolabbi helyekre kampánymunkára vezényelték a rabgazdaság-rendszeren belül vagy azon kívül adódó igények szerint.
Eközben nehezen kontrollálható kapcsolatba, kölcsönösségekbe kerültek az ún. „szabadokkal”, a térségbe száműzött „refesekkel”, munkaszolgálatosokkal, menekültekkel, egyéb idegen, nem kívánatos elemekkel. Nem utolsó sorban a különböző táborok lakói egymással is érintkezésbe kerülhettek, ha ugyanarra a sürgős munkára (vízépítkezések, rizsaratás, gyapotszedés stb.) irányították őket.
Az Alföld Tiszán túli és Közép-Tisza-vidéki térsége az ötvenes évek elején a száműzöttek, helyben deklasszáltak, tanyáikból kiforgatottak, „telepes” táborlakók, „szabadok” és „félszabadok” gyűjtőhelye lett.
Kulturális háttereit, korábbi státusváltozatait, előéletét, szokásrendjét illetően végletesen heterogén és a hatóságok által folyamatosan mozgatott pusztai társadalom. A túlélés ma már elképesztő megoldásaira berendezkedő dinamikus és vad világ, amely terrorizáltsága ellenére, próbálta kihasználni veszélyeztetett lehetőségeit. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a „telepes” kényszermunkatáborok története – hasonlóan a sok évtizeddel ezelőtti történelmi sérelmekhez, szenvedéstörténetekhez – csak ebben a komplexitásában: mikrotörténeti megjelenítésében lehet érdekes mások, a közvélemény, a történész szakma számára. Így talán elérhető lenne, hogy az emléknapok és emlékbeszédek kliséit a korról tágabban értelmezhető, hiteles narratívák váltsák fel.
– A rendszerváltozás utáni években volt lehetősége interjúkat készíteni az egykori táborlakókkal és utódaikkal. Volt olyan elbeszélés, amely különösen nagy hatással volt Önre?
– Nehéz erre válaszolni: Mit emeljek ki a több száz interjúból, terepnaplóból, több ezer dokumentumból? Talán legutóbbi, Zala megyei kiállításunk tablóiról említenék egyetlen történetet: a tótszerdahelyi Marika esetét. Marikát hat hetes korában, 1950. június 23-án deportálták Árkusra, hat tagú családjával: nagyszüleivel, szüleivel, anyja testvérével. A nagypapa a község tanult és tekintélyes gazdája volt, néhány éven át a bírói tisztséget is betöltötte. Pár hónappal ezután a család külön házban élő ugyancsak három generációs, öt tagú maradékát – saját költségükön bérelt vagonba rakva – kitiltották Baktalórántházára. A családfő hentes és mészáros volt. A népes horvát családban még mindig akadtak, akik otthon maradtak: Marika anyai nagyszülei. Árkuson sikerült elintézni, hogy a nagymama magához vegye a táborból Marikát. Csakhogy 1951. december 6-án őket is megtalálta az ÁVH, Tedejre deportálták őket – a kislányt immár másodszor.
Amikor Tótszerdahelyen járva próbáltuk kibogozni a nagycsalád fordulatos életútját, meglehetősen elutasító, már-már ellenséges fogadtatásban részesültünk. Nemcsak az érintett család – az egész falu részéről.
Nem hagytuk annyiban: visszatértünk másodszor is, harmadszor is. A fagyos fogadtatás lassan oldódni kezdett. Kiderült, hogy kérdezősködésünk kutatásnak álcázott hatósági ellenőrzés gyanújába került. Attól tartottak a faluban, hogy a tartós szabadságvesztés okán Marikának is megítélt nyugdíjkiegészítés jogosságának ügyében járunk el, ugyanis azáltal, hogy Marika deportálása csecsemőkorában pár hónapra megszakadt, nem töltötte ki maradéktalanul a nyugdíjjárulékra jogosító három évet.
– Közel húsz éve kutatja ezt a témát, az ország számos levéltárában végzett feleségével együtt alapos gyűjtőmunkát. Eredményeikből mit érez a legfontosabbnak? Melyek a még megoldásra váró legfontosabb kérdések?
– Feleségemmel – egyúttal munkatársammal: Nagy Máriával – azt az ismeretmennyiséget érezzük legfontosabbnak, ami egyelőre többé-kevésbé rendezve, gépben van: digitalizált formában érhető el, közcélú hasznosulása informatikai feldolgozást, prezentációs technikákban gyakorlott szakemberek bekapcsolását feltételezi. Ami kiadványainkban, kiállításainkon, honlapunkon: www.telepesek.hu dokumentált, az töredéke ennek – a hortobágyi kitelepítések történetén messze túlmutató – társadalomtörténeti tényanyagnak.
Mint alapítványunk nevéből kiderül: több mint másfél évtizeddel ezelőtt társadalmi múzeumot hoztunk létre. Múzeumot, azaz ismeretek tárát, amelynek „fiókjai” röviden összefoglalva: 8000 körüli személy, 2200 körüli család adatai; kérdőíves felmérés: 251 család, 1108 személy adatai, életeseményei a szabadulás után; interjútár: hanganyagok, leírt interjúk volt táborlakókkal, volt helyszíneken élőkkel; útibeszámolók: a terepmunkák dokumentumai; térképtár: tábori helyszínek, országos és megyei térképek; fotótár: a táborok és kitelepítések helyszínei, korabeli és későbbi családi fotók; levéltári dokumentáció: megyei levéltárak, MNL, ÁBTL, OSA Archívum; írásos visszaemlékezések, tábori naplók, levelek, kéziratok és publikált munkák; táborkrónikák, táborfolklór: korabeli rajzok, képek, versek, csasztuskák stb.; telepes könyvtár: a korszakról, táborokról megjelent kiadványok; telepes filmtár: dokumentum- és játékfilmek, videók a hortobágyi és azon kívüli táborvilágról, törvénysértésekről, a Rákosi-korszakról.
Mindebből következően: bőven van tennivalónk még, és ezek eddigieknél eredményesebb megvalósítására talán az esélyeink is jobbak lesznek a közeli jövőben, amikor az újragondolások kényszere bizonyára a történeti emlékezetre és emlékezetpolitikára is kiterjed. Állunk elébe.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Hortobágy (Forrás: Flickr.com)
A témában ajánljuk olvasásra:
A kommunizmus nürnbergi pere még várat magára – Hantó Zsuzsa a Vasárnapnak
Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak