Ungváry Zsolt: Életidegen akciókra a reakció a válasz

A kommunisták elmebeteg és életidegen ideológiától átfűtött diktatúrájában az egyik legnagyobb vád, a politikai megbélyegzés minősített esete volt, ha valakit reakciósnak neveztek. A mai napig van a szónak egy erősen negatív kontextusa, pedig valójában annyi történt, hogy a marxizmus eszméjének talajára felépítettek egy, a normalitástól eltérő világot. Erre „reagáltak” azok, akik szerették volna, ha az élet a maga medrében folyhatna, és nem néhány önjelölt messiás döntené el, mi a jó és mi a rossz. Ezt ugyanis a Jóisten egyszer már eldöntötte, ennél jobbat nem nagyon fognak kitalálni.

A politikai irányok kijelölésekor fontos kérdés, vajon van-e valami célja, törvényszerűsége a történelemnek. Keresztény szemmel ennek nincsen jelentősége, hiszen az itteni történésekre kizárólag az üdvösség felől tekintünk, tehát lényegtelen az államforma vagy a társadalmi berendezkedés. Egyetlen szempont van: a krisztusi parancsok szerint élni, eszerint jobbá tenni magunk és környezetünk életét. Ha egy politikai rendszer ezzel kompatibilis, akkor talán könnyebb, ha nagyon másmilyen, akkor nehezebb. 

Vannak olyan nézetek és ezeknek harcos képviselői, akik úgy vélik, meg tudják mondani, merre tartson a világ; felrajzolnak egy üdvösnek tartott evilági berendezkedést, és az általuk kitalált és vágyott cél eléréséhez nem riadnak vissza semmilyen eszköztől. Ezek a „társadalommérnökök” a jakobinusoktól a bolsevikokon át a mai globalistákig erőszakosan és ellenvéleményt nem tűrve próbálják beleverni a polgárok fejébe, miként kell gondolkodni. Módszereik változatosak, a körülmények alakulásától és erejüktől függően lehetnek brutálisan véresek vagy csak szolidan idegesítőek.

Az ő „akcióikra” érkezik a normalitás és hagyományok kedvelői részéről a „reakció”, ily módon – bár ők ezt sértésnek szánják – reakciósnak lenni a helyes magatartás. (Hasonló a szintén szitokszónak használt „konzervatív” esete, amikor elátkozzák azokat, akik konzerválni, vagyis megőrizni kívánják a régi, tradicionális rendet.)

A történelem ismeretének egyik lényege az, hogy ne lépjünk kétszer ugyanabba a folyóba, másképpen aki nem ismeri a históriáját, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt. 

Ebből kiindulva napjainkban kedvelt összehasonlítási minta a weimari Németország példája. Ez arra a múlt század húszas éveiben kialakult helyzetre utal, amikor a töredezett többpártrendszer miatt kormányválságok sorozatában a kabinetek nem tudnak eredményeket felmutatni, a mindenféle kisebbséggel és devianciával szembeni toleranciában megbomlik a társadalmi egység, és a demokrácia tehetetlenségével szembeni elégedetlenség a radikális mozgalmak felé tereli az embereket. A weimari Németország kezdetektől gazdasági problémákkal, megosztottsággal küzdött, míg végül 1933-ban a nemzetiszocialisták átvették a hatalmat, és felszámolták a demokráciát.

Robert D. Kaplan – az Index.hu-n szemlézett – esszéjében nem egyetlen országban keresi a weimari politikai rendszerre emlékeztető aggasztó jelenségeket, hanem egyszerre mindben. Szerinte az új Weimar világszintű, és nem korlátozódik az olyan liberális demokráciákra, mint az Egyesült Államok vagy éppen a modern Németország. Amíg a weimari köztársaság – ahogy a szerző is fogalmaz – „a kor többi államával ellentétben nem üldözte a szexuális kisebbségeket”, ma az LMBTQ már nem egy országban, hanem mindenütt hódít, weimarizálva az egész világot. 

Az a gondolat, amely szerint a weimari köztársaság „túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza Adolf Hitler hatalomra kerülését és ezzel a második világháborút és a holokausztot” azt sugallja, hogy a nácik és a világháború várható reakció volt. Ami részben igaz, hiszen a Párizs környéki békék igazságtalansága és a legyőzöttekkel szembeni megalázó volta – ahogyan egyébként egy francia tábornok, Foch marsall fogalmazott – „nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre”. Másrészt azt se zárjuk ki, hogy Weimarnak a hagyományos életmóddal szakító, a devianciáknak nagy teret adó szabadossága és politikai gyengesége nem a szélsőségesek megerősödésével szembeni tehetetlenség bizonyítéka, hanem éppenséggel annak okozója volt. 

Mivel tehetünk azért, hogy a weimarizálódás nyomán ne támadjon újabb világégés?

Kaplan szerint nem azzal, hogy visszatérünk a normalitáshoz („reakció”), hanem egyfajta világkormány létrehozásával, amely gyorsan tud reagálni az emberiség legfontosabb kihívásaira. Régóta csepegtetik belénk egy valójában senki által nem választott, ideológia-vezérelt, kevesek uralmának szükségszerűségét; ezek a milliárdos „jóemberek” majd megmondják a tutit, ami mindenkinek jó lesz. Mivel ezt a tömegek jó eséllyel nem fogják belátni, ezért különböző eszközöknek (pénzügyi, gazdasági, rendészeti, katonai) kell a világkormány rendelkezésére állnia, amivel a helyi hatalmak (nemzetállamok) nem vehetik fel a versenyt.

Igyekeznek is elérni, hogy ne helyi szinteken dőljenek el a fontos kérdések. Van egy felülről érkező direktíva, és aki kilóg a sorból, azt megbüntetik. Ugyan a „weimarizálódás” és ennek szörnyű következményei kapcsán Magyarországot szeretik elrettentő példának felhozni, valójában éppen az említett jelek – szétaprózottság, tehetetlenség, döntésképtelenség – a mi viszonyainkra nem jellemzőek.

Tulajdonképpen a weimarizálódástól félőknek éppen példaképpen kéne állítaniuk a stabil magyar rendszert. Vannak is követőink, ezért félnek tőlünk, mert a globalisták valójában a weimarizálásban érdekeltek: a káoszra hivatkozva akarnak majd rendet tenni.

Azokat a pártokat, amelyek normalitásra és stabilitásra alapoznának, elnevezik „szélsőséges”-nek, és nem engedik őket a kormányrúdhoz, mert ha esetleg rendet tennének, akkor nem volna szükség a központi, világkormányi megváltásra. 

Vezetőkép: Illusztráció