A régóta időszerű és szó szerint hiánypótló kezdeményezés, a rákosrendezői ingatlanfejlesztés terve a budapesti felhőkarcolókkal kapcsolatos régi diskurzust is felmelegítette – olvasható a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán, ahol ehhez a diskurzushoz kívánnak hozzájárulni néhány gondolattal.

A véleménycikkben kifejtik, csak egyetérteni lehet Lázár János építési és közlekedési miniszterrel abban, hogy társadalmi vita szükséges a felhőkarcolók ügyében.

Az az elitista megközelítés ugyanis, hogy ezt a kérdést bízzuk az építészekre, elfogadhatatlan: ahol a szakmai állásfoglalások kibogozhatatlanul összefonódnak az egzisztenciális, piacszerzési motivációkkal, ott aligha beszélhetünk elfogulatlan véleménycseréről, miközben az alkotói folyamat eredménye, a látvány végül itt marad mindannyiunkkal.

– fogalmaztak az MKDSZ oldalán. Emlékeztettek, Rákosrendező ügyében eddig főleg a balliberális oldal képviselői hallatták a hangjukat, őket azonban – a kultúrharcos dogmákkal ellentétben – ezúttal megosztotta a téma. A felhőkarcoló (amelyet a továbbiakban a toronyház és a magasház szinonimájaként kezelünk – K.E.), mint látványos modernista szimbólum, hazánkban eddig főleg a nagyvárosi liberális–globalista szubkultúra vágyálma volt, amit az elmúlt évtizedekből internetes hozzászólások ezrei tanúsítanak. Most azonban, kormányzati kezdeményezésről lévén szó, a toronyiránti lelkesedést elfojtja a kötelező oppozíció belső kényszere, mi több, az ellenzéki politikusok épp a magasházak ürügyén támadják az egész fejlesztést.

Rákosrendező problémája már évtizedek óta cselekvésért kiált: tarthatatlan, hogy a főváros közepén, a belváros kapujának számító Hősök terétől karnyújtásnyira egy hatalmas, ránézésre a Mad Max világát idéző ipari terület terjeszkedik kihasználatlanul – fogalmazott Kovács Erik az MKDSZ oldalán.

hirdetés

A rákosrendezői projekt szervesen illeszkedik az eddigi nagyszabású építkezések és felújítások sorába, amelyet olyan emblematikus teljesítmények fémjeleznek, mint a Millenáris Park, a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, a Népligeti buszpályaudvar, a Várbazár, a Liget Projekt, a Duna Aréna vagy a Puskás Stadion.

– írják, hozzátéve, ezek a beruházások urbanisztikai szempontból is komoly jelentőséggel bírnak, hiszen ezek a többségükben Körúton kívüli fejlesztések egyrészt fizikailag is kiterjesztették a belvárost, másrészt befoltozták a város szövetén éktelenkedő lyukakat. A rákosrendezői tereprendezés tehát e tekintetben is mintaprojektnek ígérkezik.

Kiemelik, a budapesti/magyarországi felhőkarcoló kérdése azonban túlmutat a konkrét projekten, egyrészt a már említett szükségszerűségi különbségek okán, másrészt mert eleve nem biztos, hogy a sajtó pontosan ismeri a beruházás konkrétumait (Lázár János többször is kifejezte ellenérzéseit a toronyházakkal szemben), s végül, de nem utolsósorban azért, mert itt egy sokkal messzebbre nyúló témáról van szó; egy olyanról, amely az elmúlt száz évben, de különösen a rendszerváltás óta pro és kontra végigkísérte a budapesti városfejlesztés történetét.

Ennek a diskurzusnak a színvonalát sajnos a kezdetektől fogva bántó aszimmetria jellemzi: miközben a felhőkarcolók ellenzői rendszerint egzakt történelmi, társadalmi és esztétikai érvekkel próbálják alátámasztani az álláspontjukat, addig a támogatói oldalt többnyire felületes indoklás és szubjektív, vágyorientált hangvétel jellemzi – vélekedik Kovács Erik, hozzátéve, ezek a viták azonban nem csak a hagyományőrzés és a meghaladás dilemmáiról, vagy puszta esztétikai kérdésekről, hanem civilizációs, sőt szakrális szempontokról is szólnak, hiszen az emberi történelem során a legmagasabb épületek mindig valamilyen abszolútumot jelenítettek meg. Az MKDSZ oldalán Szerb Antaltól idéznek az Utas és holdvilágban:

Minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba

Ez a városok esetében is igaz, hiszen akárhány stílus és divat masírozott át rajtuk a történelmük során, Athén mindig antik, Róma mindig antik és reneszánsz, Prága mindig gótikus, Budapest mindig klasszicista, New York mindig modern 20. századi, Dubaj pedig mindig posztmodern 21. századi város marad.

Minél „öregebb” egy település, értelemszerűen annál több építészgeneráció, illetve döntéshozó arányérzékét és tisztelettudását tette/teszi próbára ez a könnyedén elrelativizálható, ám attól még élő, létező szellemiség, amit nem csak buldózerrel és bontókalapáccsal lehet megerőszakolni, hanem rátelepedéssel, a lényeg leárnyékolásával is.

– fogalmazott Kovács Erik, hozzátéve, ami helyben még kulturális gyarapodásnak és sokszínűségnek tűnik, az globális kitekintésben az unalom és uniformizáltság hordozója.

A felhőkarcoló, amely a 20. elején még az amerikai kapitalizmus erejét, valamint az Egyesült Államok növekvő világhatalmát reprezentálta, napjainkra egyértelműen a globalizáció és a globalizmus hírmondója lett – magyarázza véleménycikkében. Kiemelte,bár Lázár János szerint a MOL-torony felépítésével az ősbűn megtörtént, ebből még nem következik a továbbiak elkövetésének szükségessége, illetve jelentéktelensége, nem beszélve arról, hogy fővárosunk panorámáját ezekben a pillanatokban is a nemzet és a keresztény civilizáció elsőbbségét hirdető két kupola uralja – vagyis a pesti sziluett még mindig érintetlen.

Amennyiben ez az állapot a jövőben is így marad, már csak az a kérdés, hogy minek tekintsük a továbbiakban a Kopaszi-gát melletti tornyot: egy botlás mementójának, egy tiszteletreméltó magyar multi impozáns székházának, vagy pedig egy pazar kilátónak, ahonnan nem kell felhőkarcolókat nézni?

– teszik fel a kérdést, hozzáfűzve, ugyanakkor azt a többségében konzervatív budapesti lakosságnak is el kell fogadnia, hogy egyes csomópontokon akár 80-90 méteres, tehát a jelenlegi SOTE épületével megegyező méretű irodaházak nőhetnek ki a földből.

Ezek a fejlesztések – ha valóban csak a külső kerületekre korlátozódnak – nem bontják meg drasztikusan a pesti panorámát, tiszteletben tartják a szimbolikus magasságkorlátokat, kielégítik az építészszakma alkotói és a politikusok örökséghagyó igényeit, valamint a nagyvárosok közötti verseny vonatkozásában is előnyünkre válhatnak

– vélekedett Kovács Erik, kiemelve, elődeink által ránk hagyott építészeti örökség tiszteletben tartásából a legkevésbé sem következik a skanzenjelleg és a bezárkózás. Bízunk benne, hogy az egymást érő városfejlesztési kezdeményezésekből, afféle ráadásként, végül valami magyarosan nagyszerű és korszakalkotó, vagy ami még jobban hangzik, valami nagyszerűen és korszakalkotóan magyaros is kikerekedik majd – olvasható az MKDSZ oldalán.

Forrás és fotó: MKDSZ.hu