Nyolcvan éves a lelkünkig hatoló fájdalom és a könny, és a megmagyarázhatatlan kérdés. Hogyan történhetett? A huszadik században, az emberi fejlődés korszakában, hogyan történhettek meg ezek az ördögi borzalmak? Hogyan juthatott el egy társadalom odáig, hogy ilyen mértékű gyűlöletet érezzen, és hogyan manipulálható az ember ily torz eszmék által, hogy emberek millióinak halálát akarja? Weisz Péter, a Barankovics István Izraelita Műhely elnökének írását közöljük, mely január 27-én jelent meg a KDNP.hu oldalán.

Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell és sohasem feledni! Tetemre hívni egy sötét kort, hogy ne jöhessen elő többet. A huszadik század történetének értékelésekor az évszázadot úgy kell értékelnünk, mint a genocídiumok, a népirtások, az erőszakos ki- és betelepítések évszázadát, az emberiség történetének legsötétebb korszakát, ahol semmibe vették az emberi méltóság legelemibb szabályait. E század az esztelen öldöklés az intolerancia százada volt.

A holokauszt „teljes tűzáldozat” az ókori áldozati szokások rendjében. Ezzel a szóval nevezte a történelem a nemzetiszocialista Németország, Hitler és cinkosai kísérletét az európai zsidóság teljes kiirtására. Nem voltak perek, nem volt ítélet, csak öldöklés és szándékos népirtás. A több mint 6 millió áldozatot követelő esztelen gyilkolás, a választott nép elleni szörnyű bűn az Istennel szembeni gyűlöletből eredt. Lázadás Isten ellen, mert lelkiismeret adott nekünk, hogy felelősek lehessünk cselekedeteinkért előtte, mint bíró előtt. Csak megszállott és gyűlölettel megtelt, Istent megtagadó elme mondhatta, amit Adolf Hitler: „a lelkiismeret zsidó találmány. Nincs hely két kiválasztott nép számára.”

A Jeruzsálemi Eichmann-perben Gideon Hausner, a per fővádlója igy kezdte beszédét:

A hatmillió áldozat nem tud felállni, hogy ujjal mutasson, és kiáltsa, vádollak. Hamvaik szétszóródtak Auschwitz lankáin és Treblinka mezein, lemosódtak Lengyelország erdeiben, sírjaik szanaszét domborodnak Európa széltében-hosszában. Vérük kiált, de hangjuk nem hallatszik”

Mi, akik emlékezünk, mi is vádolunk. Nemcsak a zsidók nevében. A kereszténység nevében, a szeretet nevében, a zsidó Jézus nevében, mert 80 év múltán is fülünkben halljuk az emberi fájdalom jajszavát.

A holokauszt nem csak a zsidók, az egész nemzet számára mélyen égő, örökké fájó seb. A veszteség a nemzet vesztesége. Voltak azonban Igazak, akik csak a lelkiismeretük szavára hallgattak. Próbáltak segíteni, menteni. Jó tudni, hogy a módszeres gyűlöletnek ezen áradatában voltak emberek, akik útját állták a pusztításnak. Kötelességünk, hogy értük és miattuk is emlékezzünk és emlékeztessünk.

Illyés Gyula a korszakról így írt Szégyen bélyeg című versében:

Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, amit viseltek ti a melleteken, ahányszor látom, forró foltot éget a homlokomra. Az én szégyenem! Mindenkié! Csak épp nem a tiétek. Az a rongy, vagy az a kitüntetés lekerül egy-kettőre a ruháról! Tudom, helyén seb fog maradni, és csak akkor fáj, majd mélyéig kitárul! De lesz gyógyulás, és lesz pihenés.

A zsidó népet az emelte fel és tartotta meg a történelemben, hogy akart és tudott emlékezni. Nem felejtette el a szolgaságot, a megaláztatást, a halált –és Istenhez fohászkodott. Tudtuk azt is, mi a hála, erről ma a Jad Vasem ligete tanúskodik.

„Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek” – mondja a zsidó bölcselet. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük…” – mondja a keresztény. Ez az az erkölcsi parancs, amely azt mondatja velünk, együtt vagyunk a fájdalomban és együtt kell tennünk a békéért.

Az előítéletek korunkból sem hiányoznak. Ne álltassuk magunkat! A mai migrációs és izraeli események bebizonyították, bármikor megtörténhet, hogy kiszolgáltatottá válunk. Ezért nem hallgathatunk, ezért kötelességünk emlékezni. Ezért kell közösen fellépnünk az előítéletek minden megnyilvánulása ellen. Neveljük és tanítsuk az ifjúságot. Őrizzük meg fizikai és lelki békénket, de mindig figyelnünk kell arra, hogy faja, hite, származása miatt senkinek se csorbulhasson az emberi méltósága.

Történelmünk és múltunk elválaszthatatlan közös kincsünk. Gyermekeink békés jövője csak rajtunk múlik. Zsidókban és keresztényekben közös a hit egyazon Örökkévalóban. A híres protestáns teológus, Barth Károly azt mondotta: az nagy hiba lenne, ha az Ószövetség és az Újszövetség Istene egymással vitába keveredne, hiszen ha más utakon, módokon és más felfogásban is, de ugyanazt az Istent szolgáljuk. És azonos két legfőbb vallásos eszménk az Isten- és emberszeretetünk.

Ábrahám örököseiként él bennünk a prófétai örökség hinni egyazon Istenben, aki mindenkié, aki a világ ura, aki minden nép javát akarja. Hittel valljuk közösen, hogy az igazság, a szeretet, a béke isteni adomány. Éljünk hát vele, fogjunk össze zsidók, és keresztények, építsünk hidat egy jobb és élhetőbb Világért!

„Soha többé” – e gondolatnak népekben, nemzetekben és az emberekben kell gyökeret vernie, a holokauszt elutasításában, a hétköznapok pedagógiájában, a vasárnapok igehirdetésében, a családokban, iskolákban, utódaink lelkében.

Fűzzön össze bennünket a Biblia sugározta szeretet! A Biblia a világ legolvasottabb könyve. Nem könnyű megérteni, de igen könnyű félreérteni. Ne értsük félre, hisz közös örökségünk.

Van egy gyönyörű prófétai békelátomás, amikor az oroszlán, a párduc együtt játszik a gödölyével, a kígyó gödrébe a kisgyermek baj nélkül benyúlhat, azaz az embervilág és a természet megbékél. Lehet, hogy ez a gondolat nagyon idealisztikus, s az ideák sorsa, hogy nem mindig valósulnak meg. Ám már a feléje vezető út is telve szépséggel. Ha elhisszük, hogy ezen az úton együtt kell elindulnunk, és megtesszük az első közös lépéseket, közel kerülhetünk a Próféták által ideálként elénk vetített örök békéhez. Szeresük tehát a Bibliát és egymást. Fogadjuk el a különbségeket és erősítsük az azonosságokat. Higgyünk egymásban és az Örökkévaló szeretetében!

A haragot győzze le a szeretet, a bennünk élő rosszat a jóság, az önzésünket a nagylelkűség. A hamisságot az igazság. Mert a gyűlöletet sosem fékezhetjük meg gyűlölettel. A gyűlölet egyetlen orvossága a szeretet.

Az elhunyt mártíroknak, mindazoknak, akiknek végső nyughelyül nem jutott, nem juthatott hazai föld, legyen helye az emberiség kollektív emlékezetében! A megmaradóknak legyen megnyugvás, sosem feledünk!

Tisztelet a holtaknak, figyelmeztetés az élőknek és fogadalmi tábla a holtak sírja felett, hogy soha többé!

Emlékük legyen áldott!

A címlapképen egy nő gyertyát tart a kezében az áldozatok emlékfalánál, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban 2019. január 24-én. 
MTI/Mohai Balázs