Azt szokták mondani, a Kádár rendszer gulyáskommunizmusának nagy felismerése, alaptézise abból származott, hogy szükséges egy kis engedményt tenni (elsősorban közérzetjavító életszínvonalbelit), elejét véve így az újabb forradalomnak.

De a rezsim elitje azt is megtapasztalta, hogy ha a nép fellázad ellene, majd jön a birodalom, és megmenti a kiszolgálóit. Ezt a tanulságot vitte magával a baloldal a rendszerváltás utánra, mindössze az igazodási pontot, s egyben a segítségnyújtás bázisát, az aktuális birodalmat cserélte le. S mivel Brüsszel valóban egyre inkább úgy kezdett viselkedni, mint hajdan a Szovjetunió, ez a felállás ismerős és követhető lett a mindenkori megszállókhoz igazodóknak.

A képviseleti demokráciát viszont nehezen tanulgatja a baloldal, mert igazán sosem érdekelte az emberek igénye, véleménye. Saját modelljeiket húzták rá a magyar társadalomra, ebben kerestek (és véltek találni) igazolást.

Az 1990-es választások után azt hirdették, Nyugat-Magyarország azért szavazott az SZDSZ-re, mert az a fejlett, européer régió. Holott – mint későbbi voksolásokkor ez kirajzolódott – az antikommunizmust, a polgári-nemzeti Magyarországot választották, csak naivan elhitték a szabad demokratáknak, hogy ők is arra esküdtek fel.

1994-ben sem söpört el mindent a kádári nosztalgia, az MSZP 33%-ából a választási szisztéma, majd az SZDSZ árulása csinált bő kétharmadot. Érdekes, hogy azóta sem képesek megérteni a néplélek működését. Az ukrán-orosz konfliktushoz való hozzáállásból mit sem értve leoroszbarátozzák azokat, akik ugyan teljesen azonosulnak az ’56-os követeléssel („ruszkik haza!”), de világos különbséget tesznek az eltérő világpolitikai szituációk között, és mindig az aktuális nemzeti érdekünk szerinti helyzetet tartják kívánatosnak.

hirdetés

Hogy mennyire nem rezonál erre a baloldal, arra jó példa az általában okosnak tartott Hiller István esete, aki a vármegye és főispán visszaállítása ellen úgy tiltakozott, hogy latinul tartott beszédet a Parlamentben, azt sugallva, következő lépésként majd a deákot vezeti be a kormány. Csakhogy míg a történelmi jogfolytonosságot megszakító kommunisták a vármegye és főispán elnevezések megszüntetésével az ezeréves magyar államiság szimbólumait semmisítették meg, a korabeli globalizációt megtestesítő latin nyelv lecserélése a magyarra a Reformkor egyik diadala volt.

A hazai valósággal szembeni teljes értetlenségéről adott tanúbizonyságot Cseh Katalin is, amikor az ötezer forintos brüsszeli vacsoráját úgy állította be, mintha a nyugat olcsóbb lenne a hazai áraknál. Ezzel durván mellé lőtt, hiszen aligha van a biokajás pesti szinglin kívül bárki az országban, aki ne az ötezer forint töredékét költené egy átlagos vacsorájára.

Kunhalmi Ágnes, aki kétségkívül nem állt kétszer sorba, amikor az észt osztogatták (valószínűleg nem is talált oda a helyszínre) az index.hu-nak adott interjújában lazán lediktatúrázza azt a rendszert, amelynek országgyűlésében ő is üldögél. Oktondi módon el is szólja magát: „sok politikustársam azt gondolja, és ez egy újabb tévhit az ellenzéki oldalon, hogy majd a Nyugat vagy az Európai Unió megmenti az ellenzéket, a független civil szervezeteket és a megmaradt független sajtót.” Tehát, bár nem ismeri el az EU beavatkozását, de nyilvánvalóvá teszi, hogy „politikustársai” ezt igenis kívánatosnak gondolják. 

És amikor a modern Momentum Montrealban született képviselőjéről és a régi párt új arcáról kiderül, hogy mit sem értenek a jelenből, előkaparnak egy Kádár kori celebet, aki soha versenyhelyzetben nem mérettetett meg, és akivel harminc évvel hajdani népszerűsége után próbálják meglovagoltatni a vélt kádári nosztalgiát. Pedig a történelmi tudatunkban az a rezsim egyértelmű zsákutca, zárójel; mi az ezeréves magyar históriával érzünk jogfolytonosságot tudatunkban, kultúránkban, szokásainkban, érzelmeinkben, hőseinkben. Kepes András egészen odáig merészkedik, hogy a magyarságot egy betegséghez (malária) hasonlítja, ami, ha belekerült a vérbe, benne is marad.

Az érdekes az, hogy meggyőződésem: ő ezt tulajdonképpen egyfajta magyarságélménynek szánja, de közben ki is nyilatkoztatja, hogy ez számára nem alap. Csak úgy rárakódik, belefertőződik az emberbe. Nekünk viszont nem utólag, kívülről és részben kerül a „vérünkbe” a magyarság, hanem ezzel születünk és élünk kicsi gyerekkorunktól kezdve. Éppen ezért nekünk nincs is meg az a választási lehetőség, hogy bárhol ugyanúgy feltaláljuk és ugyanolyan otthonosan érezzük magunkat, mint itthon.

A fenti példák pontosan mutatják, mennyire másként gondolkodnak nemzetről, hazáról, demokráciáról a balliberális körökben, mennyire nem ismerik az embereket, és nem is akarják kipuhatolni, mi érdekli a magyarokat, ehelyett leszólják a választókat azért, amilyenek.

Ezzel szemben az orbáni hármas jelszó – nemet a háborúra, genderre, migrációra – teljes mértékben találkozik a többségi akarattal. Bármennyire is próbálják a legkülönfélébb módon átnevelni a magyar társadalmat, ezek a kísérletek átmeneti és részleges sikereket leszámítva teljesen hatástalanok. Vagy beletörődnek tehát az örökös vereségbe, vagy megpróbálnak némileg megfelelni a választók elvárásainak.

Vagy továbbra is drukkolnak – ahogy szoktak – egy jó kis megszállásnak, amikor majd a birodalomnak helyi káderekre lesz szüksége a provincia ügyeinek intézéséhez.

Erre vannak ugyanis szocializálva.

A címlapképen Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője a Momentum Mozgalom eredményváró rendezvényén a Dürer Rendezvényházban az európai parlamenti (EP-) választás napján, 2019. május 26-án.
MTI/Illyés Tibor