Ritka jelenség, hogy egy esszét 82 évvel megjelenése után ismét kiadjanak, pontosabban, hogy ennyivel később is érdemesnek tartsák lefordítani. Ez történt egy eredetileg 1939-ben megjelent alig 70 oldalnyi tanulmánnyal, aminek magyar fordítását a Századvég 2021-ben adta ki. „Egy keresztény társadalom eszméje” a címe. Szerzője T. S. Eliot (1888-1965) Nobel-díjas, a modern angol költészet meghatározó alakja. A 20. század híres katolikus konvertitáinak egyike. Írása nem pártprogram, nem recept a hatalom megszerzésére, hanem elvi kiállás, annak kifejtése, hogy a társadalomnak keresztény elvekre kell, illetve kellene épülnie – írja Surján László az MKDSZ.hu-n.
Eliot annak idején Cambridge-ben fogalmazta meg a háború lehetőségének tudatában a gondolatait: szerint annak kitörése még világosabbá kell tegye a kereszténység és pogányság közötti ellentétet.
L. Simon László előszavából kiderül, hogy Eliot két komoly veszélyt látott: az egyik a határokon átívelő politikai egység, amely elsorvaszthatja a nemzeti kultúrákat, ezzel együtt egész Európa kultúráját, a másik veszély a keresztény hit elsorvadása, amit az európai kultúra nem élne túl – mindkettőben jócskán benne vagyunk.
A szerző azt írja, hogy Eliot már az Előszóban leszögezi, hogy a mai (1939!) társadalom eszméje (= a semleges társadalom) a „pogány társadalom eszméjétől” csak jelentéktelen dolgokban különbözik. Persze vannak, akik szerint a britek keresztény társadalomban élnek, de ez Eliot szerint csak annyit tesz, hogy senkinek sem esik bántódása, ha magát hivatalosan kereszténynek vallja. Jó fél évszázaddal később a nyugati társadalmakra már ez sem igaz, sajnos.
A harmincas években az emberek még áltatták magukat, azonban többen kongatták már a vészharangokat. Eliot XI. Piusz pápára is hivatkozik, aki aggodalommal beszélt arról, hogy a néptömegek nem csupán egy országban, hanem az egész civilizált világban elidegenedtek a kereszténységtől. Ez pedig roppant veszélyes helyzet, mert
az állam kereszténysége csupán visszatükröződése az általa kormányzott társadalom kereszténységének. Ezek szerint egy keresztény társadalom léte azon múlik, hogy polgárait a keresztény elvek irányítják, vagy sem. Az állam vezetőinek személyes hite alig játszik szerepet ebben.
Eliot kifejti, hogy szerinte a keresztény társadalom olyan, amelyben az emberek természetes célja – az erényes és jó élet a világban – mindenki által elismert cél, miközben a természetfeletti cél – az üdvösség – azoké, „akiknek van szeme a látásra”.
A keresztény társadalomban egységes vallási-társadalmi magatartási kódex létezik. Ehhez pedig minden jóakaratú ember tud csatlakozni, legyen bármelyik párt híve, legyen bármilyen a valláshoz való viszonya.
Az Eliot által leírt keresztény társadalom nem a szentek, hanem az egyszerű emberek társadalma, akik számára a kereszténység először közösségi és csak azután magánügy.
Azonban a liberalizmusról lesújtó képet fest a könyv szerzője: „Azzal, hogy megsemmisíti az emberek hagyományos társadalmi szokásait, a természetes közösségi tudatot egyéni alkotóelemeire bontja, a legostobább elméleteket is eltűri, oktatással helyettesíti a nevelést (…) a liberalizmus előkészíti azt, ami önmaga egyetlen tagadása: a mesterséges, mechanikus, sőt brutális irányítást és kontrollt, amely állapot kétségbeesett menedék a liberalizmus által teremtett káosz elől.”
Ha az állam kereszténysége a polgárai kereszténységének a visszatükrözése, akkor a megvalósításának feltétele, hogy a „nyáj többsége egy akolhoz tartozzék”. Azok, akik ma kritikusan nézik a politikai elit tevékenységét, és azt a kereszténynek vélt szempontok szerint kifogásolják, célszerű a változást nem a politikai vezetésnek, hanem a közgondolkodásnak a változásától várni, sőt ennek érdekében cselekedni. Hiszen ma már a hitüket a mindennapokban megélő keresztények törpe kisebbséget alkotnak, nem véletlenül tekintünk Európára, mint missziós területre. Ez a helyzet egyébként a nem keresztények számára sem veszélytelen. Eliot ezt így fogalmazta:
Ha elveszítjük Istent (aki féltékeny Isten), végül Hitlert vagy Sztálint fogjuk imádni.
A szerző fontos kérdést tesz fel:
Arra törekszünk-e, hogy a keresztény társadalom eszméjével összhangban éljünk, vagy elfogadjuk a pogány társadalom gyámságát?
Kiemeli, hogy a pogány társadalom ma másképp jelentkezik, más veszélyeket hordoz, mint régen. A relativizmus diktatúrája, a nem ítélkezés, alighanem a liberalizmusból nőtt ki. Ha a szabadságomnak nincs korlátja, akkor minden szabályt elvethetek. Nem fogok alkalmazkodni semmihez és senkihez, ez a z a korlátlan szabadság ma már a józan ésszel teljesen ellentétes irányba terelné, sőt tereli is a világot. A minden korlátot ledöntő düh elsöpri az alapvető tényeket is.
Idézi R. R. Reno professzort, aki szerint a keresztény társadalom öt kiemelt értéke: a gyengék védelme, a szegények felemelése, a szolidaritás előmozdítása, a kormány korlátozása és a magasabb dolgok keresése – más szóval egy olyan a társadalom víziója, amely a katolikus társadalmi tanításban gyökerezik.
Ezekkel viszont gyökeresen szemben állnak a „posztmodern materializmus” bálványai: az egészség, a gazdagság és az élvezet. Ennek a világnak a nyertese a jó felépítésű, pocak nélküli ember, aki a leggazdagabb és a legjobb bort issza a legfényűzőbb magánrepülőgépen.
Úgy tűnik, hogy a pogány társadalommal, amely már az objektív tények természet szabta korlátait sem tűri el, a keresztény társadalom nem tud versenyezni. Van-e remény a józan észhez való visszatérésre?
Erre a már idézett Shaun Rieley szavaival felel a szerző:
„Csak a politikai rend keresztény igazságokkal való újra töltésével és transzcendens forrásaival való újbóli összekapcsolásával érhető el az a megújulás, amelyben reménykedünk.” Ez korunk keresztényeinek nyomasztó felelőssége. Képesek vagyunk rá? Készek vagyunk rá?
Címlapkép: Részlet T S. Eliot Egy keresztény társadalom eszméje című kötetének borítóképéről.