Az alig több mint 90 éves Vatikánvárosi Államnak immár harmadik Alaptörvénye lépett hatályba 2023. június 7-én. A világ legkisebb országa jogi értelemben nem tekinthető a történelmi Pápai Állam utódjának, hiszen azt az egyesülő Olaszország 1870-ben megszüntette. Azonban 1929-ben a Szentszék és az Olasz Királyság között megtörtént a kibékülés, a „Conciliazione” (erre emlékeztet a római Szent Péter térhez vezető sugárút), ami – XI. Piusz szavai szerint – „visszaadta az Istent Itáliának és Itáliát az Istennek”. Ekkor újra fel kellett építeni egy teljes értékű független államot, minden attribútumával együtt. Ezen állami fejlődés újabb fontos állomása a Ferenc pápa-féle legújabb vatikáni Alaptörvény.

Történelmi tapasztalat, hogy a római pápa a maga lelki természetű és az egész világra kiterjedő küldetését akkor tudja igazán szabadon ellátni, ha valós és látható függetlenséget élvezhet, ami megóvja őt a világi hatalmak nemkívánatos befolyásától. Mondhatni, a pápa akkor szabad, ha nem alattvalója semmilyen világi hatalomnak. Ezért a történelmi Pápai Állam és a mai Vatikánvárosi Állam létének értelme tehát voltaképpen ugyanaz: hogy a pápa elégséges területtel rendelkezzen, amelyre szuverenitása fizikailag is támaszkodhat. Hiszen bármilyen szervezet, hivatal fenntartásához, tartós és kiszámítható működésének biztosításához szükségesek az anyagi, sőt fizikai alapok.

Az 1929. június 7-i első Alaptörvényt több kiegészítő jogszabály követte, majd 2000-ben II. János Pál a megváltozott körülményekhez igazította azt a második Alaptörvénnyel. Ez utóbbit váltotta most a Ferenc pápa-féle harmadik Alaptörvény. Míg II. János Pál kevéssé akart maga foglalkozni saját országával, s az Államtitkárságra bízta a kapcsolattartást, addig a Ferenc pápa-féle új Alaptörvény az előzőhöz képest visszaszorítja a Pápai Államtitkárság szerepét az állam igazgatásában, jobban elkülönítve a Vatikánvárosi Államot a katolikus egyház legfőbb kormányszervétől, a Római Kúriától.

A Vatikánvárosi Állam nemzetközi értelemben független és szuverén államnak minősül, amit az 1929. február 11-én a Szentszék és az Olasz Királyság között megkötött Lateráni Szerződés hozott létre. Van területe és saját kormányzata, ám nincsen saját „népe”, hiszen egyetlen államcélja, hogy biztosítsa a Római Pápa egyetemes pásztori szolgálatának mindennapi feltételeit. Tehát egy eszközjellegű államról van szó, ami teljes egészében a Szentszék tulajdona – ám nem ez az egyetlen, hiszen Olaszország területén a Szentszék további birtokokkal rendelkezik, amelyek mind területenkívüli (extraterritoriális) jogokkal bírnak: például a római nagybazilikák, vagy éppen a Castel Gandolfo-i pápai kastély.

hirdetés

A Vatikánvárosi Államot létrehozó Lateráni Szerződés 1929-es aláírását megidéző installáció az eredeti kellékekkel

Államformáját tekintve a Vatikánváros egyfajta abszolút monarchia, ahol a római pápa a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom teljeskörű birtokosa. Azonban a pápa rendszerint nem személyesen gyakorolja az állama feletti hatalmát, hanem az Alaptörvényében meghatározott szerveknek delegálja azt.

A törvényhozói hatalmat a pápa által öt évre kinevezett Vatikánvárosi Állam Pápai Bizottsága gyakorolja, melynek tagjai az új Alaptörvény értelmében már nem feltétlenül csak a bíborosok közül kerülnek ki. A Pápai Bizottság elnöke viszont mindenesetben bíboros, aki ráadásul egyúttal a Vatikánvárosi Állam Kormányzóságának elnöke is, s mint ilyen a végrehajtó hatalom gyakorlója. A Kormányzóság elnökének közvetlen munkatársa az általános helyettesi jogkörrel bíró főtitkár, illetve a főtitkár-helyettes. A Kormányzóságot igazgatóságok és központi hivatalok alkotják, amelyek az állami működés különböző területeiért felelnek. A középvezetők és az alkalmazottak kevés kivétellel világi személyek. Saját rendészeti szerve a Vatikánvárosi Csendőrség, amelynek tagjai nemcsak az állam biztonságára ügyelnek, de a pápa személyi védelmében is részt vesznek (pl. a pápalátogatás során is jelen vannak kíséretében).

A vatikáni igazságszolgáltatás elkülönül a Szentszék egyházi bíróságaitól. Az elsőfokú ítélkezés az egyesbíró, illetve a három világi bíróból álló törvényszék feladata, ahonnan a fellebbviteli bírósághoz lehet fordulni, a legfelső szint pedig a bíborosokból álló legfelsőbb bíróság.

A Vatikánvárosi Állam bíróságának bejárata

A vatikáni állampolgárság funkcionális, akárcsak maga az állam. Nem születéssel lehet megszerezni, csakis szolgálati érdekből szerezhető meg. A pápán kívül hivatalból, illetve kérelmükre vatikáni állampolgárok a Vatikánban és a Róma városában állandó lakóhellyel rendelkező bíborosok, a pápai diplomaták, továbbá azok, akik szolgálati okokból laknak a Vatikánvárosban, valamint ez utóbbiak családtagjai (házastárs és kiskorú gyermekek). A vatikáni állampolgárságot elveszíti az, akinek esetében már nem állnak fenn a szükséges indokok. A Vatikánvárosban persze nem csak állampolgárok lakhatnak, sőt a lakosság nagy része nem is rendelkezik állampolgársággal. A 2019-es adatok szerint az összlakosság 453 főt tett ki pápával, svájci gárdistákkal. Az új Alaptörvény a korábbiakhoz képest újdonságként meghatározza az „államalkotó tényezőket”: az állampolgárok, a lakosok és „mindazok, akik más minőségben, különböző beosztásokban, egyházias szellemben szolgálatot teljesítenek az állam vagy a Szentszék számára” (utóbbiak az „ingázó” munkavállalók).

A Vatikánváros mint világi állam jogrendje formálisan elkülönül a katolikus egyház jogrendjétől. Ennek ellenére a kánonjog adja a vatikáni jogrend elsődleges forrását és értelmezési kritériumát (a katolikus egyházat szolgáló állam szabályai nem mondhatnak ellent a katolikus egyház alapelveinek). Külön törvények rendelkeznek többek között a jogforrásokról, a kormányszervekről, az állampolgárságról, a munkaviszonyok szabályozásáról. A házasságjogot értelemszerűen a kánonjog normái képezik. Nem minden területet fednek le azonban a vatikáni törvények, s ilyenkor a vonatkozó olasz jogszabályokat lehet alkalmazni, bizonyos megszorításokkal. Például a pandémia idején a vatikáni egészségügyi szabályozás szorosan követte az olaszországit.

Jóllehet a Vatikánvárosi Állam saját nemzetközi jogalanyisággal bír, a nemzetközi kapcsolatokban csak korlátozottan vesz részt. Képviseletét a Szentszék látja el a Pápai Államtitkárság révén. A mostani Alaptörvény értelmében a Vatikánvárosi Kormányzóság is szerephez jut a külföldi partnerekkel való kapcsolattartásban, igaz jobbára a technikai jellegűekben. A Vatikánváros saját jogon is tagja néhány nemzetközi szervezetnek, jellemzően olyanoknak, amelyek elsősorban az állami léthez kapcsolódó szakmai együttműködést hangolják össze (pl. Egyetemes Postaegyesület, Nemzetközi Távközlési Egyesület, INTELSAT, INTERPOL).

A legújabb vatikánvárosi Alaptörvény, akárcsak a korábbiak, szabályozza az állami jelképeket is. A városállam zászlaja a pápai zászló: függőlegesen osztott sárga-fehér, rajta a pápai jelvénnyel (egymást keresztező arany- és ezüstkulcs a tiarával). Az állam címere a vörös mezőben elhelyezett pápai jelvény. Ez utóbbi szerepel az állam pecsétjében is, amelynek körfelirata “Stato della Città del Vaticano”. Az Alaptörvény ugyan nem rendelkezik az állam hivatalos nyelvéről, de maga is olasz nyelven íródott, nem pedig latinul…

A szuverenitás egyik kifejező eszköze a pénzverési jog, amivel saját államában a pápa mindig is élt. A Lateráni Szerződés értelmében a Vatikán pénzneme is az olasz líra lett, majd az euro bevezetése nyomán a Vatikánvárosi Állam és az Európai Unió 2000-ben pénzügyi megállapodást kötött (majd 2009-ben egy újabbat) az euro használatáról. A meghatározott mennyiségben kibocsátható vatikáni euro-érmék fejoldalát továbbra is a pápa arcmása, illetve újabban a címere díszíti, azonban a hatalmas gyűjtői érdeklődés következtében a rendes pénzforgalomban alig lehet velük találkozni. A Pápai Állam, más országokhoz hasonlóan, a XIX. század derekán kezdett saját bélyeget kibocsátani. A Vatikánvárosi Állam megszületésekor ugyancsak kialakította saját postáját és kiadta első bélyegeit.

Vatikáni euro-érme II. János Pál pápa képmásával.