A Kárpát-medence legnagyobb barokk épülete, a nagyváradi püspöki palota a kommunizmus évtizedei után 2004-ben került vissza egyházi birtokba. 2018 decemberében kezdődött el és 2021-ben fejeződött be a palota teljes felújítása. A Magyar Kurírban Kuzmányi István mutatja be csodálatos képekkel illusztrálva a Partiumban lévő, felújítás nyomán ragyogó épületet és kertet.
Sokan azt mondják, a nagyváradiak beképzeltek, fenn hordják az orrukat. Nagyváradiként elfogultságot kell bejelentenem az állítás megítélésében. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Pece-parti Párizs – ahogy Ady Endre nevezte szülőhelyemet – polgárai büszkék a városukra.
Hogy is ne volnának büszkék arra, hogy egyik legnagyobb királyunk, Szent László élete ezer szállal kötődik ide?
A legenda szerint még a koporsóját hordozó lovak is egyértelműen Váradra indultak vele a messzeségből, kijelölve végső nyughelyét a várban. Ugyancsak itt alussza örök álmát a német-római császárrá lett Luxemburgi Zsigmond magyar király. A város az évszázadok során olyan kiválóságokat ösztönzött alkotásra, mint Janus Pannonius, akinek – a többi mellett – Búcsú Váradtól című verse is széles körben ismert, az iskolai tananyagnak is része.
hirdetésKésőbb a holnaposok és a nyugatosok is ihletet kaptak Nagyváradon, amely a 19–20. század fordulóján a legtöbb napilap és kulturális folyóirat kiadójának adott otthont Magyarországon.
A váradi püspöki szék nemcsak hagyományai, hanem jövedelmei alapján is közvetlenül az esztergomi érseki szék után következett, a dobogó második fokán állt hosszú évszázadokon át. Sokan irigylik a belváros szecessziós építészeti örökségét és annak ékét, a Komor Marcell és Jakab Dezső által megálmodott Fekete Sas Palotát. Számomra, katolikusként is, a város szíve a székesegyház, a püspöki palota és a Kanonoksor által kijelölt háromszögben dobog. Így éltem meg ezt már gyermekként is, amikor kezdtem a világra eszmélni. S később, a rendszerváltást követő első két évtizedben, ha vendég érkezett hozzánk, nem véletlen, hogy minden városbemutatást innen indítottam. Általános iskolai éveimben jártam itt először az osztályommal.
A fehérre meszelt falak között kialakított múzeumban a bennünket kalauzoló tanár „a mienkként” mutatta be a püspöki palotát, azt az épületet, amelyet éppen ezért sohasem tudtak elvenni tőlünk.
Ha a belvárostól gyalogtávolságra, a vasúti pályaudvar szomszédságában található épületkomplexumhoz érünk és feltekintünk, a nemrég befejeződött teljes körű felújításon átesett püspöki palota és kertje tárul a szemünk elé, lenyűgöző hatást keltve.
Bátran eldobhatjuk a számtalan értékes erdélyi műemlék meglátogatása alkalmával, a málló vakolat megpillantásakor használt „ilyen lehetett” szemüvegünket, mert amit itt látunk, az nem káprázat, hanem a valóság: eredeti fényében ragyog, így fogad bennünket a több mint 250 évvel ezelőtt emelt épület és kertje.
Kuzmányi István Lakatos Attila régész, történész, a Nagyváradi Egyházmegye gyűjteményvezetője segítségével kalauzolja el a Magyar Kurír olvasóit a palota falai között.
(Forrás: Magyar Kurír)
A címlapképen a nagyváradi püspöki palota díszterme látható. Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír
