Mindnyájunk élete képes megmosolyogni való helyzeteket produkálni. Ettől az aspektustól még az egyházi élet eseményei sem mentesek. Nem véletlenül léteznek az egyházi humort és vicceket összegyűjtő kiadványok, amelyek valahol mégiscsak a valóságból nyerték az ihletet. Az interneten szokásosan megosztanak vicces beszélgetéseket emberekkel, amelyekből a legváratlanabb pillanatkoban képesek idézni a társalgások közben, hogy azzal feldobják a beszélgetés hangulatát. Ilyenkor elég egy szó, és mindenki pontosan tudja átérzi az idézett szólás humorértékét. Éppen így találkoztam én is – teljes tudatlanságomban – az „alleluja, mehet a lufi!”, a társaságban mindenkit egy pillanat alatt megnevettető utalással.
Egy keresztény könnyűzenei képzésen tanítottunk. Ilyenkor a dalok megismerése és helyes elsajátítása mellett azok lehetséges liturgiai funkciójára is figyelmet fordítunk. Éppen az Alleluja evangélium előtti szerepét magyaráztuk, illetve a gitárral kísérő kántorok mint előénekesek feladatait gyakoroltattuk.
Elmondtuk, mennyire fontos, hogy az előénekes jól érthetően, határozottan és az öröm hordozójaként vezesse be a liturgikus éneket. Csak így fognak tudni a hívek lelkesen és közösen bekapcsolódni az éneklésbe. Márpedig ez egy fontos szempont a liturgia közösség által énekelt részeiben.
Ebben a magasztos, oktatási pillanatban az egyik résztvevő képes volt alattomos „merényletet” elkövetni ellenünk, és arcátlan lazasággal bedobta közénk a humorbombát: „Alleluja, mehet a lufi!” A tanítás ezen a ponton természetesen zátonyra futott, de a közösségi jókedv a tetőpontjára hágott.
Érdeklődésünkre minket, tanárokat is beavattak végül a humor forrásába. Megmutatták a videót, ahol az ominózus, általuk idézett mondat elhangzik. Kiderült, a képeken a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó negyvenéves fennállását ünnepelték a szervezők és a résztvevők.
Nem tudhattuk, mi jön ki ebből – hangzott el a Kismarosi Találkozókért hálát adó ünnepségen
hirdetés
Brückner Ákos atya – a Dunakanyar lelki erőművének egyik ősatyja az elsők közül – az ünnep emelkedettségének kifejezéseképpen egy, a szentmisékről jól ismert alleluja intonálásába kezdett, amolyan paraliturgikus előénekesként.
A fanfárhoz hasonló bevezetés minden bizonnyal az ünnepi pillanatra még éppen féken tartott héliumos lufik ég felé röptetésének előre megbeszélt, „titkos” jelzése lehetett.
Az ifjúság megújulásáért szüntelenül buzgó ciszterci szerzetes a várva várt, „garantált lufieffekt” biztosítása érdekében azonban az előénekelt alleluja végéhez, már-már liturgikus köntösbe burkolva adta ki a nem éppen liturgiához illeszkedő vezényszót: „mehet a lufi!” Természetesen ez esetben nincsen szó semmiféle liturgikus változtatásról vagy egyházi reformról. Ha valaki mégis kételkedne az imént elmesélt történetben, annak szelíd derűvel ajánljuk az alábbi, tíz évvel ezelőtti humoros videó megtekintését.
Talán az Úr Jézus sem nyom egy kokit a fejbúbunkra, ha egy-egy szentmisén, mások számára bizonyosan meglepő, megmagyarázhatatlan módon az ebben a tónusban intonált alleluja éneklésekor halványan elmosolyodunk a szájunk szélén.
A liturgia híd Isten és ember között. És az emberhez a humor is hozzátartozik…
Címlapkép: Pxhere.com
