Ungváry Zsolt: Hornból elég a fok

A jelen a múltból táplálkozik, nem lehetünk mások, mint ahonnan eredünk. A hazai baloldal remek példát mutatott erre most is, amikor Horn Gyuláról akarnak elnevezni Budapesten egy közterületet. (A dél-amerikai Horn-fok egy holland városra utal.)

Görcsösen igyekeznek, hogy felmutassanak végre valakit, akire büszkék lehetnek, de megint csak egy saját népére lövető, pufajkás, az egypárti diktatúrában fontos politikai posztokat betöltő, a rendszer végrehajtó gépezetéhez tartozó figurát találtak. Akinek annyi az érdeme, hogy a megfelelő pillanatban felismerte az idők szavát, és segítette a német egyesítést. (Amiért a németek azóta is hálásak és tejben-vajban fürösztenek minket. Köszönjük.)

Ezenkívül megnyert egy választást, bár nem merte felvállalni az ezzel járó teljes felelősséget, és (nyugati nyomásra?, gyávaságból?, titkos alkuk miatt?) a parlamenti logika szerint teljesen szükségtelenül bevette a kormányába a rendszerváltás utáni Magyarország legkártékonyabb pártját, az SZDSZ-t.

Nimbuszának legfőbb összetevője azonban mégis az, hogy akik utána jöttek, azokhoz képest valóban hérosznak tűnik. (Például Vona Gábor sem lett korszakos államférfi attól, hogy a Jobbik elnöki székében milyen hitvány utódok követték.)

A balliberálisok fogcsikorgatva keresik az alapokat, amikre legalább egy tyúkólat építhetnének, de hiába egészítették ki a honfoglaló vezér nevét viselő metrómegállót egy Gönczcel, a magyar identitás erősítéséhez náluk még Marco Rossi is sokkal többet tett hozzá.

Próbálkoznak kölcsön hősökkel, mint a mi problémáinktól fényévekre, légvonalban nyolcezer kilométerre élt Mandela budapesti emlékparkja, ami nagyjából annyira értelmes ötlet, mint gyerekkoromban volt a zuglói Lumumba utca vagy a kitalált orosz katonáról elkeresztelt belvárosi Guszev utca. Ennél még kisdobos őrsünk névadója, a Karl May regényalak Winnetou is életszerűbbnek hatott.

De miért is akarnak ilyen görcsösen a múltjukban valami vállalhatót találni, amikor fő üzenetükként azt énekelték: „a múltat végképp eltörölni”.

S mire ők kezdenének végre rájönni, hogy múlt nélkül éppen annyira nem lehet élni, mint ahogy egy fa sem növekszik gyökerek nélkül, a Nyugat rátalált erre a szlogenre, és – igaz, „eltörlés kultúrája” fedőnéven – megpróbálja beteljesíteni az Internacionálét.

Mi pedig sajnálkozunk, siratjuk a Nyugat múltját (ami azért részben a miénk is), mentenénk őket, őriznénk a lángot helyettük is. Ápoljuk a művészeik, gondolkodóik, hadvezéreik, királyaik és szentjeik emlékét. A keddi angol–magyaron, a Himnuszunk kifütyülésekor viszont arra gondoltam: hagyjuk a fenébe! Megérdemlik, vesszenek.

Ha olyanok lennénk, rendezhetnénk egy össznépi térdepeltetést a Puskás Stadionban a mongoloknak, törököknek, Habsburgoknak, a szovjet utódállamoknak, Trianon kiagyalóinak és a saját komcsijainknak. De mi nem vagyunk olyanok. Nekünk nem kell másokhoz képest meghatároznunk magunkat, nem kell mások érzéseitől függnünk. Saját világképünk van, saját válaszaink, nyelvünk, történelmünk, hagyományaink. Nem vagyunk olyan kicsik, mint amilyennek láttatni akarnak minket. A miniszterelnökünk tényező a világban. A magyar út – ha sokaknak nem is tetszik – alternatívát jelent.

És még az angolokat is hülyére vertük.

Ungváry Zsolt: A birodalmak felfalják gyermekeiket

Ungváry Zsolt: Globáliskodók, rasszistázók, monarchisták és egyéb okosak

Ungváry Zsolt: Hogyan neveld a magyarod

A címlapképen Kovács László volt külügyminiszter, az MSZP korábbi elnöke beszédet mond a Horn Gyula-emlékkonferencián a XI. kerületi Villányi úti konferenciaközpontban 2018. szeptember 12-én. Forrás: MTI/Mohai Balázs

Iratkozzon fel hírlevelünkre!