Nagycsütörtök még nem szünnap, pedig legalább annyira jogos lenne piros betűssé tenni, mint a másnapi Nagypénteket. Hiszen önmagában rejti a golgotai áldozat minden ízét. A megváltás nagy ünnepének utolsó vacsorája már az áldozatban részesít bennünket. A tökéletes dicsőítést a magunkhoz vett, életünkbe fogadott kenyér-Jézus végzi el az életünkben. Az eucharisztia alapításának ünnepe és az átlényegült kenyér és bor minden dicsőítő ember éltető forrása és egyedüli méltósága. Vajon felkészültünk a fogadására? Ha igen, az ő keresztje a mi keresztünk lesz, amelynek nagypénteki elhordozása nem kesergő küszködés, hanem öröm Jézus jelenlétének megtapasztalásában.
Jézus szeretetének csúcspontja az ő értünk, önként vállalt szeretetáldozatában nyilvánul meg. Ő maga lett a hibátlan áldozati bárány. Miközben mindnyájunk szenvedését magára vette, szüntelenül áldotta az Atyát. Maga az áldozat szavunk is jól érzékelteti ennek a lényegét. A szó gyökerében felfedezhető az áldás. Vagyis amikor Jézus áldozatot mutat be, áldja az Atyát.
A dicséret áldozatáról van tehát szó, amelyet Jézus maradéktalanul és hiánytalanul mutatott be értünk az Atyának. Büntelenül vállalta mindazt, amit mi képtelenek lettünk volna megtenni a bűn miatt. Ennek következtében Isten életéből újra részesülhetünk. Már az önmagában nagy ajándéka volt Istennek, hogy elküldte az ő fiát erre a Földre, aki emberré lett. A mi testünket vette magára. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk a bűnt kivéve.
Örömhírt hozott és szabadulást.
Nagyheti vándorlásunk során Betániából indultunk el, ahol Mária mérhetetlenül drága olajjal mosta meg Jézus lábát. Aztán Péterrel együtt megbizonyosodtunk abban, hogy ránk ugyanaz a sors vár, mint a Mesterre. Izajás próféta szenvedő Szolgájában pedig csodálhattuk az igazságtalanul elítélt megváltó istendicséretét.
És most betérhetünk végre az emeleti terembe, ahol titkokat tár fel előttünk a halni készülő Jézus. Miközben átéljük, mi több részesei vagyunk a választott nép egyiptomi szabadulásának – hiszen minket személyesen is megszabadított az Isten – Jézus szavait halljuk, aki az eddigi igék jelentését új tartalommal beteljesíti.
Az ökumenikus párbeszéd alapja lehet, ha leásunk a gyökerekig
hirdetés
Az áldás kelyhe az élet forrásává válik. Mintegy végrendelet egyes rendelkezései, úgy érkeznek hozzánk Jézus szavai: „ez az én testem, ez az én vérem”. Mégsem egy egyszerű búcsúzkodás húzódik meg a kijelentések hátterében. Bizonyosságról van szó, hogy a Mester még közelebb lesz hozzánk, mint eddig bármikor.
Az Isten lép be az ember életébe, és az ember belép az Istenébe.
Nem egy emlékvacsora mindez egy eljövendő égi lakoma reménységével, hanem mindennapi jelenlét. Éppen úgy megjelenítő valóság, mint amennyire valódi részesedést jelentett a szabadulásban a zsidók húsvéti pászka vacsorája.
Izrael egy alkalommal szabadult meg Egyiptomból, és nem többször, mint ahogyan Jézus is egy alkalommal mutatta be az ő áldozatát értünk a Golgotán, és nem többször. Viszont amiképpen a zsidók részesedtek a szabadulás több mint szimbolikus valóságából, ugyanígy részesedünk mi is – az utolsó vacsora igéit a pap által megismételten – Jézus keresztáldozatának minden ajándékából és az istengyermekség kiváltságából.
Jézus utolsó vacsorai szavai az ő keresztáldozatát jelenítik meg a szenvedését megelőzően is, és azt követően ugyanúgy.
Ez az áldozat a dicsőítés teljességét rejti magában.
Jézus tehát megint példát mutat számunkra, hogyan dicsőíthetjük meg az Atyát. Amikor az ő testét és vérét vesszük magunkhoz, Jézussal egyesülünk, aki megtette helyettünk azt, amire mi már képtelenek lettünk volna. Ám azáltal, hogy ő bennünk él – az ő teste és az ő vére által –, mi is részesei lehetünk az ő tökéletes golgotai dicsőítésének.
Gável András
Fotó: Kenyértörés freskója a Priscilla katakombából
