Hiába a húszezres gyönyörű csarnok, hiába a fanatikus, összetartó szurkolósereg, férfi kézilabda-válogatottunk már a csoportmeccsek után kiesett a hazai rendezésű Európa-bajnokságról. Az Izland (lakossága kb. 360 ezer fő) elleni vereség után mégis szólt a Himnusz az arénában.

A magyar ember gondolkodása alapvetően szuverenista. A függetlenséget szereti személyes életében is (ne szóljanak bele abba, mit csinál), és a történelmünknek is ez a fogalom a mozgatórugója.

Ünnepeink erről szólnak: augusztus 20-a az államalapítás, maga a szuverenitás megteremtése. Március 15-e sem a jobbágyfelszabadításról vagy a nem nemesek birtokbírhatásáról szól elsősorban, hanem arról: rabok legyünk vagy szabadok. Mint ahogy október 23-át sem a munkástanácsokkal vagy a demokrácia igényével foglalhatnánk össze röviden, hanem úgy: ruszkik haza!

A Mohács előtti szuverén hőskort megszépítették a későbbi bajok, bár kétségtelen tény, hogy Mátyás zsoldos seregének, reneszánsz építkezéseinek fedezetét a magyarok adójából teremtette elő. És bár a történészek szerint túladóztatta a jobbágyokat, valahogy mégsem népnyúzó zsarnokként, hanem a mesék jóságos királyaként maradt fent. Vagyis a 15. századi magyar társadalom elég gazdag volt egy jól működő ország fenntartásához, nem az Amerikából ellopott aranyból építették.

hirdetés

Az elmúlt ötszáz évben azonban a szuverenitás elvesztése miatt változott a lelkiállapotunk. Az újabb és újabb kudarcok miatt egyre inkább a vereségből fakadó dac, az igazságtalanság miatti düh, a pusztulásból eredő mély fájdalom lett az identitásunk alapja, ami nem a sikerekből, hanem a túlélésből és a balsors miatti összekovácsolódásból táplálkozik. Ez a walesi bárdok, Trianon és a levert ötvenhat, az aradi vértanúk és Mansfeld Péterek, kivégzett miniszterelnökök és hétköznapi mártírok világa. Mégsem elpusztított, hanem megerősített bennünket. Mi nem angolok vagy franciák vagyunk a gyarmatosító gőgjükkel, a magabiztosságukból fakadó önfelszámolásukkal, akik a válsághelyzetet nem ismervén fel (nincs ilyen tapasztalatuk) rohannak a pusztulásba, és észre sem veszik. Ennél már csak a németek rosszabbak, akik még a többieket is magukkal rántanák. A Nyugat elmúlt évtizedei a sikerről szóltak, s közben a nemzet – sőt az ép elme – megsemmisülésének szélére sodródott.

Az elszenvedett vereség után a közönség elénekelte a Himnuszt. Talán méltatlanul, hiszen ezen a teljesítményen nincs mit ünnepelni. Azonban a mi himnuszunk nem is a győzteseknek szól, mint általában. A sok kudarc után az identitásképzés algoritmusa megváltozott. Mi vagyunk, akiket régen tép a balsors.

Így hát megvan az összetartozás, megvan az identitás, tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, hogy összetartozunk. Érdemes lenne a balsors helyett most már a jókedvre, bőségre és a víg esztendőre fókuszálni. Az első ötszáz évben a sikerekben is megmaradtunk magyarnak. Talán újra megpróbálhatnánk azt az utat.

Kiemelt képünk forrása: MTI